nyár kategória bejegyzései

Ma ismét kicsiny kergetőzés volt lakunkban, Celofánt visszavittem kontrollra, hogy javult-e a lába. Szerintem ugyan jelentősen, de ebben az ügyben a doki a mérvadó. Szerencsére a doki is úgy gondolta, hogy a makka rendben van, amit onnan is leszűrhettem, hogy ezúttal azt mondta egy másik gyakornoknak: “Látnod kellett volna, annyira csúnyán be volt gyulladva mindegyik körömágy”. Celó természetesen végigsipákolta az oda- és visszautat, a rendelőben viszont úgy hallgatott, mint a kuka.

Közben viszont hirtelen megsuhantott a vakáció szele is, és ennélfogva kezdek elkanászodni: a macskahurcikálás után felhívtam a tanszéket, hogy elegendő-e, ha szerdán viszem be a szigorlati jegyzőkönyvet, mert aznap úgyis jelenésem van, ma pedig lényegében csak ezért kúsznék el Esztergomig. Hát persze hogy ráér szerdán. Hujjahó.

Akkor most próbáljunk hasznos és nem teljesen értelmetlen napot tartani.

Bár, valljuk be, kissé tartok attól, hogy valami véres bosszú készülődik ellenem…

Attól tartok, túl sokat nyafogtam az elmúlt napokban arról, hogy legyen már vasárnap este, amikor csak bambán ülök, és nem csinálok semmit. Jobban kéne vigyázni arra, mit kívánok, mert ha a bambaülés, semmitnemcsinálás kritériumát nézzük, akkor már vasárnap este van, nem pedig szombat reggel. Tegnap olyan hirtelen lerobbantam, mint egy Trabant, és vidám hányogatással meg fejfájással töltöttem az estét, úgyhogy a mai buli elnapolva. Én ugyan leginkább a rekkenő dögmelegre gyanakszom mint kiváltó okra, de ha esetleg tévedek, akkor szépen végigfertőzöm valamivel az egész bandát, aztán egész jövő héten csuklom, úgy megemlegetnek.

Ma már valamivel jobb, de a nyár továbbra sem a barátom, ezt ismételten megállapíthatjuk. Eddigelé az egyetlen pozitívum, amit elmondhatok, hogy még nem égtem össze, de ehhez rengeteg ötvenes faktorszámú kemikáliát kenek magamra nap mint nap. Bár a mát lényegében a lakásban bujkálva óhajtom tölteni, a piacra azért mégis levonszolom magam, mert ha majd végre kedvet kapok a táplálkozáshoz, nem árt, ha van mit ennem. Neki is indulok, amíg még csak huszonöt fok van árnyékban.

Amihez ráadásul olyan öltözék kellett, amiben kényelmesen át tudom szelni az egész országot. Este, ha minden klappol, már Pécsett alszom. Ha nem klappol minden, akkor lecsúsztam a felvételimről.

Attól tartok, a hét végéig minden nap kábé ilyen mélységű, részletességű és hosszúságú posztokra számíthattok.

Macifröccsöt végül nem kaptam tegnap a vásárban (egész nyáron Dumtsa Korzó van hétvégenként, zene, tánc, kaja, kirakóvásár), de bókot a ruhámra igen. Az mindig jólesik. Ezúttal ráadásul iparművésztől kaptam. Miközben az egyik standnál nézegettem az egyedi táskákat (sunyi disznó vagyok, a szabásmintájukat próbáltam lekoppintani), csak úgy hirtelen azt mondta a nő, hogy de jó a ruhám. Nyilván nem tudtam ellenállni, hogy ne mondjam el neki, magam varrtam egy paplanhuzatból, azon viszont a legkevésbé sem lepődtem meg, hogy ő nem lepődött meg, sőt ő se azon, hogy én se, hogy ő se, és így tovább a végtelenségig. (Hé, ott álltam a táskái között, láttam, amit láttam.) Gyorsan meg is beszéltük, hogy az anyag mindegy, honnan jön, csak legyen sok (ő), csak jaj, ne legyen több (én). Azt hiszem, ez az alapvető különbség a profik és a hobbivarrónők között.

A kedvenc keramikusaimtól is kint voltak, erősítésként egy albínó görénnyel(!), utyulumutyulu. Mivel lassan, de biztosan gyűjtögetem már vagy tíz éve a mesefigurás mindenféléket, ezúttal vettem egy tálat. Ha lelkiismeret-furdalásom lesz amiatt, hogy minek nekem még ez is, még mindig ráfoghatom a görényre, bár, azt hiszem, görény nélkül is megértitek.

Iszonyú sűrű hétnek nézek elébe, négy város, hét halaszthatatlan program államvizsgától felvételiig és parodontológustól a barátnőim hétvégi ittalvós bulijáig, plusz még Celofán antibiotikumai meg betadinja. Vasárnapig olyan fékevesztett rohanás várható, amilyenre még nemigen volt példa, és egyedül vagyok az egészhez, fene a Repülő Kutató ösztöndíjaiba. Ha jót akarok magamnak, be is kell csomagolnom még ma, mert szerda reggel hatkor lelépek Esztergomba, és csak csütörtök délután jövök vissza Pécsről. Emellett meg kell próbálnom nagyjából gatyába rázni a lakást meg a teraszt – az a gyanúm, a szombat este nagy részét ott fogjuk tölteni, amíg át nem kopog valaki, hogy csendesebben vigadjunk. A lakásban mindenhol macskaszőr meg kupleráj (kivéve a konyhát, az úgy ragyog, mint Salamon töke), a hétvégén kimosott és el nem pakolt holmik, nem is beszélve a tegnapi varrónap válogatott romjairól, a teraszon üres dobozok, rothadt cseresznyék, törött ruhaszárítók, macskaalmos zsákok, a szomszédból átlopózott kisrollerek, buborékfújók és a 11-es főút összes pora.

Mindehhez a két hülye macska is hajnali fél ötkor kezdett bele a pofozkodós reggeli tornába, és ezúttal tényleg annyira hangosan nyomták, hogy arra ébredtem. Kiosztottam nekik a kaját, antibiotikumot, betadint, aztán visszagurultam az ágyba, fejemre húztam a paplant, és nem foglalkoztam semmivel. Fél tízkor ébredtem fel olyan képpel, mint akin keresztülment egy játékvonat, de mit érdekel, ó, dicsőséges nyáladzós alvás, nincs neked párod a világon. A rémálmokat nyilván szívesen kihagytam volna, de ez nem kívánságműsor.

No de azért most már ideje, hogy felgyűrjem a ruhám ujját, és nekiessem a melónak.

Kissé elszontyolodott állapotban vagyok, és ugyan tisztában vagyok azzal, hogy majd csak elmúlik, de azért most nekem nem különösebben jó: a belém diktált antibiotikumok gyakori mellékhatásai közül a hasmenés meg a fejfájás jött be. Egyik sem tölt el túl nagy lelkesedéssel. Emellett két idióta macskám közül ezúttal Celofánnak van valami körömgyulladása vagy mije, nem tetszik nekem a bal mellső lába. Őt ugyan láthatóan nem zavarja semmilyen tevékenységben kanapétépkedéstől gurrogva rohangálásig és verekedéstől a másfél méter magas ablakba való fellendülésig, engem viszont igen. Ha hétfőig nem javul a helyzet, szereznem kell egy fuvart neki, nyaff.

Az új fogmosási rutin sem a szívem csücske, még mindig képtelen vagyok úgy tartani a fogkefét, mint szeretném, ráadásul igazi controlfreak módjára kezelem ezt is: tegnap vacsorára a maradék teriyaki csirkéhez készítettem egy kis tabulét, és miután megettem, annyira idegesítettek a fogközökben maradt kis petrezselyemdarabkák meg kuszkuszszemek, hogy azonnal fogat mostam, pedig a hűtőben ott volt egy szelet instant boldogság is desszert gyanánt. Belga csokitorta, kétezer kalória tömény öröm, és természetesen még mindig ott van, mert ha már fogat mostam, nem akartam ismét végigmenni a komplett hétperces procedúrán az összeköpködött tükörrel meg kétféle vastagságú fogköztisztító kefével. Egyébként is alig van étvágyam – ha nem kéne beszednem napi négy szem lórúgásnyi antibiotikumot, lehet, csak teát ennék teával meg néha egy kis kaukázusi kefirt. Szobahőmérsékleten, persze, mert a hidegtől tényleg jajongok, jó estét, nyár, jó estét, jégkockás limonádék.

Apró bosszúságok ezek, de mégiscsak bosszúságok. Szerencsére ma este is vizsgáztatok Esztergomban, ez pedig azt jelenti, hogy nem tölthetem az egész napot pizsiben és önsajnálatban a kanapén. Igenis hajat mosok, kifestem magam, és megpróbálom háttérbe tuszkolni a nyavalygást. Ha pedig hazajöttem, juszt is megeszem azt a csokitortát.

De azért ha valami bátorítót akartok mondani, ne fogjátok vissza magatokat, rámfér.

A nyelvem még nem fekete és szőrös – ez a legjobb, amit el tudok mondani a helyzetről. Ja, meg hogy tegnap elképesztően finom citromos borsos teriyaki csirkecsíkokat ettem szezámos-zöldcitromos rizstésztával, és az egész elkészítése nettó időben kábé negyedórába fájt, beleértve a csirke felcsíkozását és bepácolását is.

Egyszer tényleg meg kéne írnom a Lusta Szinglik Szakácskönyvét.

Mint a mellékelt ábra mutatja, a számmal még mindig nemigen tudok mit kezdeni, a fogaim most is tanácstalanul keresgélik a helyüket, ráadásul az ínyem is húzódik vissza a kezelés után. Eh, kit érdekel, ma úgyis erőteljesen itthoncsücsü napot tartok, a kupit rendezgetem, és több gépnyi holmit mosok ki, többek között lakástextilt is. Mit tehetnék, a macskák szeretik a frissen mosott pokrócok illatát. Meg persze én is.

A takarításhoz csupán csak a miheztartás véget feltettem azt a kendőt, ami még az egyik előző bejegyzésben emlegetett rabiátus dédanyámé volt, hátha segít. Ha Dédi benézett egy sarokba, haptákba állva fosták össze magukat a pormacskák.

(Gore alert. Nehéz nem beszélni egy parodontológiai nyílt küretről, ha az ember átesett rajta.)

Ó, én próféta lelkem. Éppen tegnap reggel nyígtam arról, hogy biztos minden ugyanarra az időpontra fog pottyanni, mindig ez történik – nos, alig negyedórával azután, hogy élesítettem a posztot, beesett a doktori irodától a levél. A felvételim időpontja természetesen az általam szervezett értekezlet napjára esik. Még Hermione Granger időnyerője se lett volna elég, hogy megoldjam a helyzetet, kellett volna hozzá minimum egy zsupszkulcs vagy megtanulni hoppanálni jövő csütörtökig, másként hogy a túróba lehetnék kilenckor Pécsett, tizenegykor Esztergomban. Levelek az értekezőkhöz, bocsibocsi, nagyon sajnálom, tényleg nagyon, help, aztán már totyogtam is küreteltetni a számat.

Na most a nyáladzás pipefing, de annyi érzéstelenítőt és zsibbasztót kaptam vagy tíz helyen a foghúsomba, hogy a kezelés után még vagy három-négy óráig úgy festettem, mint aki sztrókot kapott: az orczám komplett baloldala le volt fittyenve, és nem bírtam mozgatni. Ugyanez várható mára is, épp csak a jobb oldallal, és még a tegnapinál is több érzéstelenítővel, mert a felső fogsoromban a kelleténél jobban megéreztem a vakarászást, és mára több zsibbasztást terveztek be. Egyébként is majdnem másfél órán át tartott csak a fél fogsorom pucolása, és mire befejezték, azt hittem, akkora kráterek lesznek a fogínyem mellett, mint a Holdon. Persze nem, a parodontitisz egy alattomos néma gyilkos, a kezelése is hasonló (bár némának piszkosul nem néma), és én ugyan pontosan tudom, hogyan kotorták ki egy centi mélységig a bacikat meg a plakkokat meg a nemtommit a fogágyamból, de nem látszik, hogy micsoda exkavátori lapátolás zajlott a pofámban. Fájni viszont fáj, pontosabban nem fájdalom ez, hanem az a nyavalyás diszkomfort érzés, ami ilyen esetekben várható, amíg minden a helyét keresi az elhagyatott csatatéren.

Mindehhez pedig, miután hazaértem, muszáj volt felgyűrnöm az ingem ujját, és újraszervezni a jövő csütörtökömet. Szerencsére telefonálni nem kellett, még az hiányzott volna, úgy jöttek ki a hangok a számból, mintha egy szilvásgombócot kellett volna kerülgetniük. Az értekezletet számos e-mail segítségével sikerült végül átpakolni a rákövetkező keddre, de így is szoros lesz. Ugyebár szerdán van az államvizsga, amin muszáj részt vennem, pénteken a pepszi szigorlat, amin szintén, a kettő közé meg pöpec módon be kell suvasztanom egy kirándulást az ország másik végébe – busszal meg vonattal, nyilván, a gyalogbékáknak ez a sorsa. Cipőkanállal ugyan, de menni fog, viszont az egész bolondokháza sikere azon áll vagy bukik, elérem-e szerdán a 15:10-es budapesti buszt Esztergomban.

Kérdezhetnétek, mire nekem ez az egész, ha már a kezdete is ekkora káosszal és felfordulással jár, de ne kérdezzétek, mert nem tudok válaszolni. Legfeljebb némi bocsánatkérő motyogás telik tőlem arról, hogy volt nekem valaha egy rabiátus dédanyám, aki egy bilin ülő másfél éves gyerekkel bonyolította le az 1917-es menekülést, és azóta sem tud közülünk senki se megülni a seggén, mert folyton kiüt belőlünk a fekete vér, felkapjuk az első kezünk ügyébe eső bilit, és menekülünk.

Hogy a blog eredeti profiljának is adjunk neki bele, itt a képrejtvény újabb elemének megfejtése. E pillanatban meglehetősen elégedetlen vagyok vele, és fogalmam sincs, hogyan javíthatnék rajta, de majd csak kitalálom – ha nem, arra mindenképpen kiválóan meg fog felelni, hogy harmincöt fokban kornyadozzak itthon, ahol senki se lát, kivéve természetesen bárkit, aki idekattint. Már csak két izét nem vettem fel a képrejtvények közül, de az egyikhez még túl hűvös van, a másik meg ennél is erőteljesebb átalakításra szorul. Sebaj, a jövő keddtől induló fékevesztett rohanásig úgyis csak itthon ülök a feldagadt pofámmal, és magamat sajnálom. Ugyanezt megtehetem a varrógép előtt is, neszpá.

Ja, és mivel én most nem megyek élményszámba, nesztek macskák. Épp a rigókat sasolja mindkettő.

Az én német szókincsem nemcsak limitált, de rendkívül eklektikus is, zöldségeket egészen jól tudok vásárolni, pékárut viszont nem, és tudok olyanokat, hogy Gotterdammerung meg Neue Sahlichkeit meg da-sein, viszont mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy a Rind marhahúst jelent, ez valamiért nem képes rögzülni a fejemben. Ráadásul egyes hétköznapi szavaknak mindenféle kötött konnotációi vannak számomra, úgyhogy mikor a Repülő Kutató még otthon nekem szegezte a címben található kérdést azzal, hogy na akkor Münchenben melyik, én habozás nélkül válaszoltam, hogy Alte, mert nem is jutott eszembe más lehetőség, mint hogy a Pinakothekről van szó. És, képzeljétek, így is volt.

A képtárakkal és múzeumokkal kapcsolatos sagám egyébként a megszokott mederben folytatódik, az Alte Pinakothek éppen egy monstre elektronyos átalakításon esik keresztül 2018-ig, ennélfogva csak meghatározott részei látogathatók. Nyilvánvalóan azok a részei nem, amelyek engem a legjobban érdekelnek, régi flamand meg régi német mesterek, szóval minden Hans Memlingtől a Breughelekig, bűbájosan merev angyalkák meg túlzsúfolt hátterek, amik előtt olyan hosszan tudok álldogálni, ecsetvonásnyi alakokat keresgélve a dombok tetején. Eh, sebaj, az Alte Pinakothekre se teszik ki a “többé nem látogatható” táblát, és így is festménymérgezést fogunk kapni a végére, azt garantálom. Egy valamit kötöttem ki, mégpedig hogy a Rubens-termen olyan gyorsasággal fogok átmenni, mint fos a libán, tőle a Louvre óta enyhe csömöröm van, a nagy Rubens-termükbe már be sem mentem, inkább kint unatkoztam decensen a terem előtt egy padon, amíg a Repülő Kutató bent nézelődött, mert úgy éreztem, hogy még egy adag szaftosan rezgő prágai sonka aranyhajjal, és én már a sonkára sem leszek képes ránézni, nemhogy Helene Fourment-ra.

Szóval, mint az eddigiekből is leszűrhető, ma elhagyom Regensburg kedves kicsi városát, elnézelődöm Münchenben, majd a Repülő Kutató felhajint a vonatra, és holnap már nagy szeretettel ölelhetném keblemre macskáimat, ha ölelgethető állatok lennének. Celó valószínűleg eltűrné kelletlenül, ő nem egy ellenálló fajta, de Poci minden bizonnyal leverné rólam a glazúrt, ha ölelgetéssel próbálkozom.

Ma viszont még München és az ő szépségei, ideális esetben még az eső sem ver szarrá minket, héjjahó. Mindösszesen annyival utazom haza, ami a képen látható, a cuccaim egy részét itt hagytam a Repülő Kutatónál, aki majd hazafuvarozza kocsin. Luxus a javából.