nyár kategória bejegyzései

Már csak öt könyvet kell elolvasnom hétfőre, bagatell. Nem nagy meglepi amúgy, hogy épp ez az öt maradt így a végére, átkozottul nem látom semmi hasznukat nekijek, már legalábbis a komplex vizsgán túl, ahol majd a kurta farkú malac túr, és kéken kékell az óperenciás tenger.

Amíg viszont ez a nyavalyás komplex vizsga határozza meg a jövőmet túl az Óperencián, nincs mit tenni: jövel még egy utolsó futamodás a könyvtárba, mert az öt könyvből kettő a kölcsönözhetetlen kézikönyvtári szekcióban csücsül, és addig nyilván nem nyughatok, amíg legalább nem lapozom át őket.

Tegnap délután is könyvtárba mentem. (Nem, nem strandra, még ha megtévesztően úgy is festek – az a szatyor nem törülközővel meg naptejjel van tele, hanem könyvvel. Nem vicc.)

És ma délelőtt is oda megyek.

A szakirodalom-listám pár darabja nem kölcsönözhető, a könyvtárban meg van légkondi. Én onnan addig haza nem jövök, amíg ki nem rúgnak záráskor.

Éjjel álmomban komplex vizsgáztam. Ez, azt hiszem, magáért beszél.

Egy hetvenes vagy nyolcvanas évekből ittfelejtett hotel zegzugos épületében tartották, ott bolyongtam fel-le, hogy megtaláljam valahogyan a termet, ahol a vizsga zajlik. A földszinten az étteremben éppen valamilyen bankettre készültek, az asztalokat tologatták, és az ablakokat pucolták, addig meg a terem dekorációját, csálé papírgirlandokat meg poros krepprózsákat, kihajították a folyosókra és lépcsőkre, szét volt pakolva a teljes díszlet, és valaki folyton rászólt az emberre, hogy ne lépjen rá a dekorációra. Mászkáltam fel-alá a lépcsőkön, mint egy Escher-figurácska, a termemet kerestem, és végül a földszinten, a hotel hátuljában találtam meg. Egy vadnyugati stílben berendezett kocsmából nyílt, gumi kaktuszok meg szanszevériák között kellett átnyomakodni az ajtóhoz, a kocsmaasztalok mellett pedig más, általam eddig még sose látott vizsgázók ültek holtsápadtan, bazi nagy mappákat szorongattak a kezükben, némelyikük többet is, az egyik vizsgázó meg pláne egy teljes városmakettet rakosgatott éppen a világító tequilareklámok alatt, és káromkodott, hogy leesett a templom tornya, most hogyan fogja pótolni. Nálam meg persze nem volt semmi, csak egy pendrájv.

Mikor bejutottam a vizsgára, természetesen dögmeleg volt odabent és levegőtlenség, a vizsgabizottság olyan jegesen ült ott, mint egy kupac sztalagmit, na és persze olyan dolgokat kérdeztek tőlem, amikre nem tudtam válaszolni. Komplett népszámlálási statisztikákra kérdeztek rá, a romani összes nyelvjárását kellett elsorolnom meg az 1870-es évek kultuszminisztereit, nekem pedig folyt a hátamon az izzadság, és azt se tudtam, mit csináljak. Végül azt mondták, hogy jó, köszönjük, elmehet, én pedig úgyis-mindegy alapon rákérdeztem, hogy átmentem-e, erre a bizottság összenézett, és az egyik szürke kosztümös nőszemély meglehetősen kelletlenül kegyeskedett megszólalni, hogy hát, igen, úgy látják, hogy eléggé felkészült vagyok a következő lépéshez, bár túl arrogáns vagyok, és ezen változtatnom kéne. Mire én, he? arrogáns? Mire ő, hogy amikor odakint szóba elegyedtem a többiekkel a tequilareklámok alatt, mindenkit letegeztem, pedig egyikük nem vizsgázó volt, hanem már igazából is doktor. Na ekkor volt, hogy elvesztettem a türelmem, és közöltem Szürke Kosztümmel, hogy én magam is doktor vagyok, és nem érzem úgy, mintha ettől én szoptam volna hegyesre a piramisokat, és igazán elegem van abból, hogy folyton azért büntetnek, mert nem ülök a babérjaimon, hanem mindig jobb akarok lenni abban, amit csinálok. Szürke Kosztümnek erre akkora lett a szeme, mint egy-egy kistányér, és vett egy mély lélegzetet, és elkezdte mondani, hogy “Ide figyeljen”, de én már nem tudom, mire kellett volna figyelni, mert felébredtem.

Óédesjóistenem, óédesjóistenem.

Most pedig muszáj lesz kimennem a harmincizé fokba, mert elfogyott a cigim, és mint az Airplane! című klasszikusban elhangzott, nem most fogok leszokni arról sem.

Ma reggel körülnéztem az én kicsiny világomban, és látám, hogy ez nem jó. Még pontosabban: olyan rossz, hogy az már szinte szívvidámító. Ocsmány dögmeleg van, már több tonna szakirodalmon rágtam át magam, és még legalább kétharmada hátra van. Másfél hét múlva diáki kariőröm egyik legnehezebb vizsgáját kell abszolválnom, és a témavezetőm tegnap azt írta levélben, hogy drukkol nekem. (Jellemző módon addig nem voltam beszarva. Utána már igen.) A Repülő Kutató délben beül Emesébe, aztán elpályázik Zágrábba, és jövő hétig ott héderezik. Ő ugyan azt mondja, hogy konferencián lesz, de tudom én, amit tudok. Inni fognak Professor Krtekkel, és banana splitet zabálnak. Rövidgatyában és szalmakalapban, természetesen. (Most elképzeltem Professor Krteket rövidgatyában és szalmakalapban. Ez, bevallom, jólesett.) Ja, és mindehhez vérzem, mint a leszúrt disznó, mert persze mikor, ha nem most.

Úgyhogy, miután körülnéztem ebben a kicsiny és recsegős világban, elgondolkodtam egy pillanatra, mivel tudnám még fokozni a nemzetközi helyzetet, majd sütöttem a RK-nak egy tepsi jalapenós kukoricakenyér-muffint, és bevonultam a fürdőszobámba, hogy restauráljam a fejemen a pipirost. Tudok én, hejj.

Nektek viszont boldog csütörtököt, mint Micimackó és Malacka mondaná. (Nem, nem ezzel fogom tölteni a napomat. Csak gondoltam, hadd legyen valami tarka nézegetnivaló is sirámaim listájához.)

Az “évtizedek óta nem volt ilyen hideg” május után, amit én igen nagy mértékben polár cikcakkruhákban abszolváltam, természetesen itt a “mind megfövünk” június, az ilyenkor szinte kötelező mértékű nyávogással. Ez utóbbit, meglepetésemre, ezúttal nem én produkálom, nekem van épp elég bajom ahhoz, hogy szinte fel se tűnjön, miként kúsznak le oldalamon az izzadságnak cseppjei, mint lassú bogarak. Nem, ezúttal a Repülő Kutató vette széles vállára a dögmeleg fölötti siránkozás nemes feladatát, és úgy éljek, nem aprózza el.

Mivel én szerencsére (ahem) már hajnalban felkukurikú, ma azzal töltöttem a hűvösebb órákat, hogy a lakást szellőztessem. Ennek csak egyetlen akadálya van mifelénk: nagyseggű, szőrös, és nem szereti, ha ki van zárva valahonnan. Úgyhogy ott logisztikáztam orrbaszájba, miközben Poci ajtókon dörömbölt, amikor pedig végre beengedtem a szellőztetés után, csak bámult rám, hogy ugyan mit képzelek, ő aztán be nem jön, fujj. Itt mindenki meg van húzatva, nem vitás.

Mindeközben alulírott egyre piszkosabb módon szenved az olvasnivaló szakirodalmakkal. Egyik gyakori panaszom, hogy ugyanbizony még hányszor lehet feltalálni a szeletelt kenyeret? Vannak itt olyan munkák, amik iszonyú fontos tudományos eredményként tálalnak olyan ráismeréseket, amelyekhez bőven elegendő fél óra szabad idő meg egy kis józan paraszti ész. A másik meg, hogy vannak témák, amelyekről egészen megbízható tudásom volt, amíg nem olvastam el hozzájuk három újabb tanulmányt, de most már asse tudom, micsinál a hogyishívják, és melyik tőkeelméletet ki tojta.

Leülepszik majd, leülepszik, mondogatom magamnak optimistán, de azért ez elég keserves beismerése annak, hogy ilyenkor az ember agya éppen úgy működik, mint egy szennyvíz-ülepítő. Blöe.

Ja, a paplanruha- meg kaftánszezon definitíve itt van, és ahogy festenek a dolgok, nem is távozik egy ideig.