Tegnap este a teraszonvacsora közben (grillsajt, valamint retek-, paradicsom-, füstöltsajt- és salátasaláta bodzás tokaji ecet és mákolaj öntetvel – azért tart az ember férjet, hogy az főzzön rá) kicsit felhúztam a zsilipeket, és siránkoztam egy sort a Repülő Kutatónak a vizsgáról meg a tudásomról, amiről hun úgy érzem, hogy van, hun meg úgy, hogy nincs. Ő megnyugtatott, hogy bőven elég lesz, ha nekilátok csacsogni a vizsgabizottságnak, máris nyert ügyem lesz. Csacsogni – mondtam erre én -,  CSACSOGNI??!! hát ezért vagyunk alulreprezentálva az akadémiai szféra vezető szintjein mink nők, te neandertáli, te. Ne akarjad te aztat, hogy kitörjön belőlem a radikális feminista, tee, dupladoktor Bubó. Méghogy csacsog, fujj.

Mint látható, meglehetőst “tudod mit, medve, baszd meg a porszívódat” hangulatban vagyok, és csak reménykedni merek abban, hogy ez nem jön majd elő hétfőn a legrosszabb pillanatban. Például akkor, amikor amúgy a bizottság előtt kell ülnöm. Csacsogva.

Ez az izé, amiben máma szándékozom tengetni az életemet, az a tunika, amit emlegettem a legutóbbi turkálós posztban, hogy tüllből van, és éppen ott ül mosóban. Nyilván kellene venni hozzá alulra is valamit ahelyett, hogy itt ténferegjek egyszál ümögben, de most úgy gondoltam, a neveléstudomány nagy problémáihoz és paradigmaváltásaihoz így is jó leszek. Punktum.