Az a gyanúm, dátum hiányában igen nehéz lenne kitalálni pusztán csak a ruházatomból, vajon milyen évszakot írunk most.
nyár kategória bejegyzései
6/315 – Ommadawn
A mai éjszakám kicsit olyan volt, mint amikor a mesékben felkel egyszerre a nap meg a hold, és ott világítanak együtt, merthogy hétkor dicstelenül és rajtaütés-szerűen elaludtam, egykor pedig na-most-meg-mi-van fejjel felébredtem. Mivel persze a korai órához illő módon fitt voltam, frissz ész capkodósz, visszaalvás helyett főztem egy kávét, aztán nem tudom, mi történt, de a zene lehetett az oka, Mike Oldfield ugyanis eljátszotta a komplett Ommadawn-t a knebworth-i fesztiválon 1980-ban, és ez valószínűleg erősen módosított a tudatomon, mert fél hétig kanapéhuzatot varrtam, amíg Poci körülöttem bugizott. Utána persze mindketten kiájultunk hétkor, és ő még most is durmol.
Én már nem durmolok, nekem újra itt a lábamban a rázás, mert még dolgom van a kanapéval. Mostanra jutottunk oda, hogy Erik mindent megtett, amit tehetett, Bélán a sor, én pedig igen türelmetlen vagyok. Vissza akarom szerezni az uralmat a Bűnök Barlangja fölött, fel akarom söpörni a bútorszövet-morzsákat, meg valami mást is csinálni végre, mint kanapéhuzatot.
6/314 – Morzsák
Ma reggel arra ébredtem, hogy Poci a fejem fölött áll az ágytámlán, és elragadtatottan csámcsog. Inkább nem néztem meg, min csámcsog, ehelyett kigurultam az ágyból, és elindultam a bútorszövet-morzsák szőnyegén a fürdőszobába.
A mostanihoz hasonlatos projektek (ha nem figyeltetek volna ide az elmúlt napokban, már a második kanapénkra gyártok éppen huzatot) egyik sajátos következménye, hogy nekem ugyan tele a szekrényem mindenfélével, de épp csak az őtözködős bloggerség programja nem műxik igazán jól, ami persze érthető is, ki a fene akar báli belépőben habuckálni a morzsálódós bútorszövetek között? Mindenesetre ma, némiképp elszégyellvén magamat, tettem egy kis erőfeszítést, hogy ne úgy fessek, mint egy elszalasztott. Remélem, értékelitek.
Most pedig visszadödörgünk a ficnik és foncsikák közé, mert ehhez a melóhoz holnap estére adtam magamnak leadási határidőt, és még csak ott vagyunk, ahol a part szakad.
A hajammal, hogy elébe menjek az esetleges kérdéseknek, nem történt semmi, csak megmostam, most pedig hagyom száradni. Mielőtt felrobbanna, így néz ki.
6/313 – Folytköv
Folytatódik a tegnapi jó idő (nekem, elnézést, ez a jó idő), folytatódik a kreatív kukacok marháskodása is. Az elszántság sem fogyott.
Jövel, második kanapé, nem érünk rá a végtelenségig. A Repülő Kutató péntek este vánszorog haza Fiuméból, addigra kész kell lennie, punktum.
6/312 – Hussinnen
Ma végre fásli- és ragtapaszmentes napra virradtunk, ráadásul kellemetesen hűvös is van, juhé. Ezek így együtt rendszerint azt eredményezik, hogy a kreatív kukacok vidáman sikkantgatva kezdenek táncikálni a fejemben, és most is így esett. Ugyan csak tegnapelőtt fejeztem be a kanapé áthúzását, de ez a kreatív kukacokat nem érdekli, fecsegnek és csevegnek, és ötleteket dobálnak ide-oda (HAGYJÁTOK MÁR ABBA, NYAVALYÁSOK!), és gonoszmód azzal fenyegetőznek, hogy ha nem hallgatok rájuk, akkor ők majd jól hussinnen, én meg ríhatok itt magamnak.
A helyzetet súlyosbítandó a Repülő Kutató, akire a józan ész felnőtt hangjaként számíthattam volna, újólag lelépett, péntek estig Rijekában van valamelyik igen fontos kutatnivalója kapcsán, és így végképp nincs, aki akadályt gördíthessen az elé, ha például padlótól plafonig ki akarom grafittizni az előszobát. (Ezt most csak példaként mondtam, bár tulajdonképpen… KUSS LEGYEN, TI ÉGETNIVALÓK!)
Nos, végül is, még mindig vakációm van.
Intermezzó – Kaftán ajiba 2.
Végre sikerült rávennem Fortuna Kezét (bár részemről inkább mondjunk mancsot), hogy kisorsolja a nyertest nekünk.
Persze beletelt egy időbe, amíg hajlandó volt észrevenni ebben a cérnával és szöszmővel teli világban, hogy neki itt most Feladata van,
és az ilyen komoly dolgokra rá is kell ám készülni,
viszont utána rögtön megszerzett egyet a papírgombóckák közül, és elszántan pofozni kezdte.
Nagyon elszántan. Nem is nagyon akarta ideadni.
“Eh, ilyen vagy. Nem baj, ott kint biztos van valami, amit tönkretehetek.”
Kérjük a kedves nyertest, jelentkezzen a kiadóba. 🙂
6/311 – Vérszem
Valamint vérszemöldök és vérszempilla is. Voltam kozmetikusnál, úgyhogy ismét vannak arcvonásaim néhány hétig anélkül, hogy pingálgatnom kéne azokat. (Ha választanom kellene egyetlen dekorkozmetikumot, aminek a használata nélkül nem megyek emberek közé, az a szemöldökceruzám.)
A vérszemet persze nem a kozmetikusnál szereztem, hanem Bélától, mert ha az embernek van egy tűzőgépe, akkor ettől rettenetes tervei is lesznek. Nem merek belegondolni, vajon hogyan hatna rám, ha esetleg szereznék egy ragasztópisztolyt is.
Hm. Hívhatnám Rudolfnak.
Közben amúgy ma megpróbáltam kisorsoltatni Pocival, kinek varrjak kaftánt ajiba, de ő csak felháborodottan nézett, aztán felvonult az emeletre aludni. Kicsikét megelégelte az én új ötleteimet, az a gyanúm. Múlt szerda óta egy csatatéren élünk, látnátok csak a Bűnök Barlangját a kanapéhuzat utórezgéseivel.
Na sebaj, legfeljebb kisorsoltatom a Repülő Kutatóval, mielőtt még elmenne Rijekába. (Igen, a héten ilyenek is lesznek.)
6/310 – Fanafét
“Fanafét, fanafét fedem a kanapét” – ugrott ma elém egy Tandori-versrészlet, és tényleg az van itt, hogy a ragya vinné el. A ma estével bezárólag adtam magamnak határidőt arra, hogy új huzatot kapjon a kanapé – ha addig nem jön össze, búsan visszarakom rá az eddigi patyomkinfalvi díszletet, ott egye meg a fene az egészet. Nyilván túl nagy fába vágtam a fejszémet (csak tudnám, hányszor mondtam ezt már eddig életem folyamán), ez egy moduláris dög, amit viszont nem lehet úgy szétszedni, ahogy én szeretném. Vannak benne mozgó alkatrészek, amelyeknek huzattal is mozogniuk kell, stabil alkatrészek, amelyeknél viszont nem tudom, hogy a nyavalyába fogom megoldani a huzat rögzítését, különböző dőlésszögek meg varrásvonalak meg fotelpárnába belelógó karfák meg anyámkínja. Az egyik sarkot Poci bélésig tépte, ahhoz is ki kell találnom, hogyan foltozzam be. Az ülőfelület már csontig vásott, úgyhogy az arra szánt huzatrészt muszáj megerősítenem, szendvicsszerű steppelés három rétegből, kiszuperált pokrócok és lepedők, gyertek szépen a mamához. Mindehhez ráadásul háromféle anyagot használok, mert a Bűnök Barlangjában nem volt egyikből sem annyi, hogy kijöjjön belőle a komplett huzat, úgyhogy ehhez még ott vannak a szálirányok meg a mintaegységek meg ááááá.
Gondolom, most ti is éppolyan arcot vágtok, mint a Repülő Kutató, akinek ezt megpróbáltam elmagyarázni, de úgy tíz perc után világossá vált a nemes arcvonásaira kiülő semmit elnézve, hogy akár arról is magyarázhatnék neki éppen, hogy sanzsántaftból, derékban svejfolva, peplummal, kétoldalt elöl két szimmetrikus szűkítő, a szoknyarészben godet, hátul meg egy szembehól.
Azt hiszem, épp úgy festek, mint ahogyan ez most elvárható, robbantott hajjal és ’96-ban vett papucskámmal bezárólag.
6/309 – Elszántság
Ha szombat, akkor piac. Ezen tényleg csak óriás vis maiorok tudnak bármit is változtatni, az például egyáltalán nem, hogy a nappalink még mindig ugyanabban az állapotban van, mint szerdán, amikor kimostam belőle mindent, és a rühösen hámló műbőr sarokkanapé láttán azzal a gondolattal kezdtem kacérkodni, hogy varrok rá egy új huzatot. Az, hogy a gondolat megszületése után fél órával elnyiszáltam a kezem, csak mérsékelten rontott az elszántságomon, mert kellő mennyiségű ragtapasszal meg fáslival tulajdonképpen így is tudok dolgozni, csak ne olyan precíziós munkák legyenek, mint pl. a horgolás, hímzés vagy a ruhavarrás. A kellően kipárnázott kezemből kifolyólag ugyan mindent olyan lassan csinálok, mint a csiga, és kétszer olyan ügyetlenül, de engem úgyse lehet megállítani, ha már beledühödtem valami lehetetlen feladatba, úgyhogy a huzat készülget-készülget, Luca széke ugyan, de mégiscsak készülget. Mostanra mindent lemértem, a huzathoz szükséges részeket úgy kétharmadrészt ki is szabtam, és tegnap a heti nagybevásárlás alkalmából beténferegtem a lidli melletti kisgépboltba is, és szereztem tűzőgépet, ami eddig nem volt nekem, juhé. Majd meglátjuk, mire jutunk vele.
Mindenesetre az elszántságomon tényleg nem múlik most semmi: ha visszajöttünk a piacról, beizzítom Eriket, aztán kő kövön nem marad.
6/308 – Gumikesztyű
Volt itt már mindenféle, de olyan még nem, hogy gumikesztyűben mossak hajat. Fél gumikesztyűben, természetesen – a másikkal azért még érezni is akartam valamit, például azt, hogy felhabzott-e az a nyavalyás sampon. És mindezt úgyszintén természetesen fél hatkor, mert minél hamarabb túl akartam lenni rajta, az árgyélusát neki.
Mint minden controlfreak, én is iszonyat nyűgös vagyok, ha nem úgy alakul valami, mint ahogyan terveztem, és ez a harci sérülés piszkosul nem volt belekalkulálva az eseménynaptáramba. Nem mintha valami nagy és extra eseménynaptáram lenne, de mindjárt eltelik a vakációm első hete, és tényleg most kéne ütnöm mindenféle vasakat lakásrendezgetéssel meg effélékkel kapcsolatban, mert későbbre más tennivalóim vannak. Pluszban még a kreatív kukacok se nagyon hagynak békén: mintha csak sejtenék, hogy most kell nyüzsögniük, mert majd nemsokára úgyis más programokkal kell foglalkoznom. Idén is jön Filoméla (ennek nyilván roppantul örülünk), vannak mindenféle bürokracicás intéznivalóim is, meg aztán a disszertációmmal is muszáj lesz tökörésznem valamit, mert másként megeszi a fene az egészet. Innentűl két évem van megírni, és pillanatnyilag semmi de semmi kedvem nincs hozzá, amit persze ki tudnék magyarázni azzal, hogy most a kreatív kukacokkal kell foglalkoznom, de azok ott állnak egyre éhesebben, topognak a sok pici lábukkal, néznek a sok pici szemükkel, és én nem tudok enni adni nekik. Ááááá.
Ennek örömére felraktam egy bazi nagy fáslit a ragtapaszomra, amitől persze sokkal rosszabbnak látszik a helyzet, mint amilyen valójában, de nem kell aggódni, ez leginkább arra lesz jó, hogy szépen kipárnázza a tenyerem, én meg fogcsikorogva elindulhassak kreatív kukacokat etetgetni.
6/307 – Mandolin
(Gore alert. Ez most nem lesz egy túl gusztusos bejegyzés. És nem is a pengetős hangszerről szól, hanem arról a nagyon ügyes kis konyhai kütyüről, amivel villámgyorsan lehet szeletelni mindenféle zöldségeket. Meg esetleg mást is, khm.)
Ahányszor valamilyen versenyzős főzőműsort nézek, és előkapnak egy mandolint, én mindig elővigyázatosan eltakarom a szemem, mert tisztában vagyok vele, milyen sunyi kis szerszám ez, különösen, ha kapkod vele az ember. Éppen ezért én mindig nagyon-nagyon óvatosan használom. Tegnap délután például, amikor egy szép nagy durung lilahagymát szeleteltem vele, hogy aztán bepácoljam a panzanellához, és a hagyma erősen szívóskodott, hogy márpedig ő juszt sem akar szeletelődni, borzasztó nagy óvattal dolgoztam, hogy nehogy elmetéljem az ujjaimat. Nem is lett az ujjaimnak semmi baja. A tenyeremből sikerült lenyesnem egy darabot.
Az ilyesminek természetszerűleg akkor kell bekövetkeznie, amikor egyedül vagyok a lakásban (leszámítva Pocit, aki ugyebár ilyen esetekben használhatatlan), az inkriminált lakás pedig épp egy monstre futamodás közepén, amikor épp kimostam a nappaliban minden párnahuzatot meg anyámkínját. Az összes lakástextil ott száradt a teraszon, a díványpárnák huzat nélkül csúfoskodtak kupacban, és én éppen azzal a gondolattal játszottam, hogy új huzatot kéne varrnom a rühös és lehordott sarokkanapéra. No de – gondoltam – mielőtt beleugrom valami megfontolatlanba, ami valószínűleg a hét végéig tartósítja a káoszt ebben a kuplerájban, hadd csinálom meg a Repülő Kutató vacsoráját. És akkor a mandolin azt mondta, suhú, én meg ott álltam csuklóig véresen, és kétségbeesetten kerestem valami ragtapaszt vagy mit. Persze ilyenkor mindig kiderül, hogy a ragtapaszos dobozban csak miniatűr pöttyöcskék meg csíkocskák maradtak, egy szúnyogcsípés eltakarására sem jók, a nagyobb darabokat már mind elhasználtuk valamilyen hasonló balesetre, én meg ott álltam a fürdőszobaszekrény előtt, életem nedvei belecsepegtek a mosdókagylóba, és azon törtem a fejem, most akkor elájulok-e vagy sem.
Végül amúgy minden megoldódott, mert eszembe jutott, hogy szegény varacskos Emeséből ki kellett akolbólítani a vöröskeresztes csomagot, mostanra ugyanis lejárt a szavatossága. Egy fásli ugyan attól még továbbra is jól szuperál, ha már nem garanciális, de a közúti ellenőrzést ez nem érdekli, úgyhogy a vöröskeresztes csomag tartalma ott kuksolt a fürdőszobában, én meg mindenféle német nyelvű borítékocskákat téptem fel fél kézzel, hogy ugyan melyikben mi a fene van, németül ugyanis még mindig nem tudok. (Utólag persze kiderült, hogy a borítékocskák másik oldalán kicsike betűs angol meg francia felirat is van, de hát abban a pillanatban épp az volt a legfőbb gondom, hogy kisbetűs izéket bogarásszak a túloldalon.)
A helyzet persze nem olyan rossz, hogy rosszabb ne lehetett volna, például nem kellett ügyeletre rohangálni, és miután letisztogattam a vérfürdőt, már az is látszott, hogy egész olcsón megúsztam. Az ember keze (meg arca) mindig jobban vérzik, mint amennyire azt a seb mérete indokolná, ennek itt most kábé egy-másfél hetet adok a gyógyulásig, bagatell. A gond csak az, hogy a jobb a domináns kezem (a mandolin sunyisága abban is megnyilvánul, hogy az eszközhasználó kezed metéled el vele, ellentétben például a késsel, amivel a másikat), ezzel horgolok, ezzel hímezek, ezzel fogom a szabóollót, ezzel vezetem az anyagot Erik tűje alatt – asszem, már teccik érteni. A gépelés, mint látható, még megy, de Grisette olyan pici, lényegében a jobb kezemről a mutatóujj is elég volt ahhoz, hogy megírjam ezt a bejegyzést.
Ígérem, lesz itt még szőlő meg lágy kenyér meg kafán ajiba meg minden, de most egy kicsikét én vagyok Félkezű Jack, a kalóz, akinek bonyolult logisztikázásba meg balkezeskedésbe kerül egy sima fogmosás és zuhanyzás is, és arról például fogalmam sincs, hogy a nyavalyába fogom megmosni a hajam, pedig átkozottul ráférne.
6/306 – Ígéret
Nem akarom elkiabálni, de a mai nap eddigelé úgy indult, hogy még arra is van remény, nem fövünk meg estére. Jó, persze, nyugtával kell dicsérni, meg különben sincs még reggel hét sem. Történhet itt még bármi, sőt, az ellenkezője is.
Mielőtt viszont megtörténne a bármi (vagy annak az ellenkezője), gyorsan elmegyek a piacra. Nem, nincs ma szombat. Szerda van. Szerdán is van piac. Estére meg hazajön a Repülő Kutató, és én vacsorát ígértem neki. Panzanellát.
Nektek is ígértem valamit, mégpedig egy szerencsés nyertesnek kaftánt, ha akarja. Ma estig még lehet jelentkezni itt.
6/305 – Pangloss
Marha nagy szerencse, feleim, hogy bizonyos Pangloss doktor mindannyiunkat megnyugtatott arról, ez a világ a létező világok legjobbika. Ha nem tette volna, valószínűleg másként viszonyulok ahhoz, amikor hét ötvenkor arra ébredtem, valami meleg és szőrös fekszik rajtam keresztben, nekem meg folyik a nyálam, és az éjjel valakik orvul összecsipkedték a lábujjkáimat (nyilván azok voltak hozzáférhetőek, azért). Így ugyan morogtam kicsit bizonyos macskákra, szúnyogokra, álomkórokra és miegyebekre, de azért gyorsan belegondoltam, hogy egy kevésbé mintaszerű-szép világban valószínűleg pumák feküdtek volna rajtam keresztben, pterodaktiluszok rágicsálják a lábujjaimat, és a számból nem nyál folyik, hanem… ááá, én abba bele sem merek gondolni.
Na, megyek ápolni kicsit a kertjeimet. (Frászt. A szekrényeimet fogom.)
Azt ugye nem gondoltátok, hogy ha varrok egy új kaftánt, azt jámboran félreteszem jobb időkre. Merde, most vannak a jobb idők.
Eská 6/32 – “Egyenruhák” nyárra
Hajnalban valamiért jó ötletnek tűnt azzal múlatni a szárnyas időt, hogy lecsekkoljam, mi mindent varrtam eddig idén, mert úgy éreztem, igen soványka a felhozatal. Némi mögöttes szándék is volt benne, persze: egész pontosan február 3-án, majdnem fél éve fogadtam meg, hogy addig nem megyek méteráru-boltba, amíg nem varrok az itthoni készletből legalább tíz holmit. Mint sejthetitek, annyi szükségem van új anyagokra, mint a Szaharának homokra, de azért szerettem volna tudni, hogy ha esetleg elém ugrik egy méteráru-bolt, takarjam-e el a szemem egyik kézzel, míg a másikkal kereszteket hányok, apage satanas.
Nos, február 3. óta varrtam magamnak két polár cikcakkruhát (a kéket meg a zöldet), egy bordó felrántom-oszt-futok ruhát, két tunikát, a muzsika hangját, egy cakkruhát (ami nem cikk és cakk, hanem csak cakk), az eperfagyi/vértócsát, valamint apósomnak egy grillezőkötényt. Ez így eddig kilenc darab, ami nem a legrosszabb eredmény, pláne ha azt is figyelembe veszem, micsoda egy rettenetes rohangálást csaptam le ezen a tavaszon.
No de bármikor elém ugorhat egy méteráru-bolt*, én meg csak nem csinálhatok olyan jeleneteket utcahosszan, mint egy biedermeier regényhősnő, amikor éppen az a faszi kéri meg a kezét, aki anyagi romlásba taszította a családját. Mivel a nyár előreláthatólag amúgy is arról fog szólni, hogy egyik lenge ümögből a másikba ugrom, hát kitaláltam, hogy gyártok még magamnak néhány baltával ácsolt kaftánt.
Neki is látok, mihelyst bizonyos hátramozdítók elviszik a műveleti területről szőrös valagukat.
* Már amennyiben kimozdulok a festők, művészetek és turisták városából. Ebben ugyanis egyetlen egy méteráru-bolt sincs.
6/304 – Kutyagol
A nyár (igen, ez most a szokásos nyafogás lesz) másnak azt jelenti, hogy végre itt az ideje cuppanatnyi bikinikben heverni a strandon. Én ezzel szemben ilyentájt leginkább úgy vagyok leírható, hogy magam vagyok a sötétben bujkáló ellenforradalom, aki árnyéktól árnyékig lopózkodik, és csak konspirációs okokból hagyja el a lakást.
Mai konspirációs okom leginkább amúgy a saját jól-létemmel van összefüggésben, kávéért meg péksütiért kutyagolok el a legközelebbi nagybótig, ami egy kilométerre lakik tőlem. (Fene se fog kenyeret sütni ebben az időjárásban, ha nem muszáj.) A kisbót is jó lenne erre a célra, de azt speciel bezárták. Végleg. Nem ott bonyolítottam a nagybevásárlásaimat, de ha hirtelen szükség lett egy kocka élesztőre, egy csomag kávéra vagy egy liter tejre, csak átrontottam az úton, és tíz perc alatt otthon is voltam. Na hát most nincs többé kisbót, állítólag kínai bugyikat fognak árulni a helyén, és én ugyan kedvelem a kínai bugyikat, de még jobban kedvelem azt, ha át tudok rontani az úton egy kis péksütiért. A kedvenc pékségemet, ami szintén itt volt egy köpésnyire, durván átalakították, többé már nem pékség, hanem valami bizarr mix a cukrászda, fagylaltozó, zöldséges és nemtommi között, ahol ugyan kenyeret is lehet kapni, de nyilván nem annyifélét és nem olyan minőségben, mint eddig, cserébe viszont jóval drágábban. Mindezt akkora területen művelik, mint a Bűnök Barlangja, szóval képzelhetitek.
Nekem még minden megoldható, mert van két ép lábam, amin elmászhatok a legközelebbi értelmesebb-forma üzletig, de a környéken nem mindenki képes erre – ugyan elég sok kisgyermekes fiatal család költözött a közelbe mostanság, de azért a régi lakók nagyrészt már nyugdíjas korúak, akiknek nem olyan könnyű mocorogni, pláne ebben a hőségben. Nem mintha a kisgyermekes fiatalok olyan könnyen mocoroghatnának, de nekik van kocsijuk, esetenként kettő is. A város természetesen tele van szupermarkettel meg hipermarkettel meg anyámkínjával, de ezekhez a környékemen lakóknak mind kocsiba kellene ülni, és egyrészt nincs mindenkinek kocsi a segge alatt, másrészt meg mit vagyunk úgy meglepődve a 11-es út forgalmán, ha jóformán nincsen gyalog elérhető üzlet?
Most erre könnyű azt mondani, hogy pofám lapos, én végül is tényleg bárhová el tudok jutni, ha muszáj, bezzeg valahol tanyán még ennyi sincs – de hát éppen ez az. Egy több mint harmincezer lakosú városban élek, könyörgöm, a röhej kedvéért ráadásul olyan városban, ahová még mindig presztízs kiköltözni, hogy aztán az ember a napi ötvenezres áthaladó forgalmat szaporítsa, lehetőleg “egy ember – egy kocsi” felállásban, mert hogyan másként. Talán nem egészen vagyok ufó, ha azt gondolom, én igenis helyi üzletekbe szeretnék járni, helyi termelőket támogatni, és amikor legyalogolok kosárkámmal a piacra, nem a nagy batár városi terepjárókat kerülgetni a másfél kocsi széles macskaköves utcákon. Ehhez képest amióta ideköltöztünk lassan húsz éve, folyamatosan romlik a helyzet.
Oké, most már kimorogtam magam mára (bár még tudnám folytatni), vonuljunk, amíg ránk nem zuhan a mára jövendölt harmincnégy fok.
6/303 – No FOMO
Mint ezt a viszonylag kései bejegyzésből, a csomag hiányából, valamint vidáman elhanyagolt állapotomból kikövetkeztethetitek, nem mentem én máma sehová. És egészen pontosan ezért vigyorgok most olyan angyali derűvel, mint egy szájonlőtt tigris.
Állítólag a modern ember egyik nagy félelme a FOMO, ami annak rövidítése, hogy Fear Of Missing Out, vagyis a félelem, hogy kimaradunk valamiből. Mindenhová el kell menni, mindent meg kell nézni, mindent ki kell próbálni. Meg kell kóstolni a casu marzut (csak akkor guglizzatok rá, ha éppen nem esztek), fel kell mászni a Csomolungmára meg szelfizni a pisai ferde toronnyal, és minderről természetesen azonnal felrakni öt képet az instára. Ott kell lenni, ahol történik valami, és erről azonnal hírt adni másoknak, akik nincsenek ott, de még azoknak is, akik ott vannak. Hát asszem én nem vagyok ehhez eléggé modern ember, mert mikor ma hajnalban négykor odakint elkezdtek üvölteni a madarak, odabent meg ez történt (vagyis nem történt),
úgy éreztem, hogy én most vagyok boldog ezzel itt, és ennél több épp most nem kell. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy azért csináljak nem-kötelező dolgokat akkor is, ha nincs igazán kedvem azokhoz, mert mások esetleg úgy gondolják, hogy az nekem jó lesz. Még ha az a “más” a Repülő Kutató, akkor is.
Úgyhogy sütöttem a csávónak meg az ő utazó cirkuszának egy tepsi welsh rarebit muffint, érzelmesen utána integettem, miközben kifordult az udvarról a tragikusan varacskos Emesében, aztán leültem a teraszon egy kávéval, és ábrándosan tervezgetni kezdtem a következő három napot, amikor nem történik majd semmi különös, de az annál nagyobb élvezettel.
Intermezzó – A nagy dilemma
A mérleg egyik cserpenyőjében ez található.
A másikban Ljubljana.
6/302 – Ficnik
A tegnap este nagyjából az elvárható menetrendet követte: több-kevesebb késéssel bepotyogtunk a találkozónk helyszínére, menet közben konstatálva, hogy egyetlen szabad asztal sincs négy személyre* (ez később megoldódott). Megegyeztünk abban, hogy mindannyian dögfáradtak vagyunk, aztán alkoholizáltunk és kiborogattuk lelkeinket, amitől természetesen még fáradtabbak lettünk. Végre sikerült átadnom Kátyának a még hónapokkal ezelőtt ajándékba vett unikornisos világító tollat**, Hosszú meg elhozta az anutája által nekem küldött szövetficniket, egy egész nagy zacskóval. Én rögtön beledugtam a fejem a zacskóba, és elragadtatottan tipegni kezdtem a ficniken ujjaimmal, óóó, türkiz is van meg az a rozsdaszínű, amiből a múltkor csak egy icipici volt, de ez itt óóóóriási. (Négy tenyérnyi. Az a ficnik világában óóóóriási.) Kedves barátaim szerint épp úgy néztem ki mindeközben, mint Simon macskája.***
Hazafelé jövet az utolsó buszt kaptam el, és mikor felkepesztettem rá, megláttam egy pasast “Pálgium” feliratú pólóban, hümm, ezt mintha ismerném valahonnan. Istenbizony kellett vagy két másodperc ahhoz, hogy realizáljam, a Repülő Kutatót látom, aki tegnap úgyszintén társasági életet élt, akadémiai barátaival ivott és evett és siratták keserves sorsukat, szóval ugyanazt csinálta pepitában, mint én.
Ma persze azzal keltem, hogy a hajam fel van robbanva, és köhögök, és folyik az orrom, és nem akarok menni Ljubljanába. Ez nyilván némi magyarázatot igényel, úgyhogy nesztek.
A Repülő Kutató meg az ő utazó cirkusza (=a kutatócsoportja) vasárnap újabb turnéra indul (=konferenciázni), ezúttal Zágráb helyett Ljubljanába, de továbbra is Emesében.**** Na most amikor még a komplex vizsgára készülés hisztérikus állapotában voltam, megbeszéltem a Repülő Kutatóval, hogy ha ezt túlélem, én is felugrom a Kóbor Grimbuszra (=Emese) velük együtt, és elmegyek Ljubljanába professzorfeleségnek (=ott leszek, de nem csinálok semmit, és kizárólag turistáskodni fogok). Húsz éve voltam utoljára Ljubljanában, akkor is csak pár órára, és igazán én vagyok a környéken a legelvetemültebb kanapékrumpli, úgyhogy most már tényleg ki kéne mozdulnom valahová, ami nem Strigonium vagy Pex – nem hegyet mászni vagy triatlonozni vagy effélék, csak ülni valahol egy szép helyen, és nem csinálni semmi kötelezőt. Turistáskodni, no. Egyetlen dolgot nem kalkuláltunk bele dicső terveinkbe: azt, hogy mire eljön az indulás ideje, én leszek a környéken a legjobban ledarált barlangi morc, aki most tényleg csak feküdni akar az oldalán, mindehhez pedig maximum Pocit fésülgetni meg ficnik között ábrándozni. Különben is, már hónapok óta át kéne adnom egy hosszúlábú pipivel kipitykézett pólót, és elfogyott a mangó színű fonalam (Catania 0411), és már három órámban döglött meg az elem, a telefonomnak meg másfél hónapja törött a képernyője.***** Summa summárum, már tegnapelőtt óta azon nyafogok, hogy nem akarok menni sehová, mindenki más meg azon győzköd, hogy menjek.
Attól tartok, ezt hívják úgy, hogy first world problem.
* “Asztalt foglalni, csak az ment ki a fejünkből, persze.” “Meg hogy ma péntek van.” “Péntek van?” “Asszem, péntek van, nem? Vaszilisza, neked olyan igazi munkahelyed van, neked tudnod kéne.” “Dehogy tudom!” “Péntek kell hogy legyen, mert úgy emlékszem, Sanyiabagoly ma kiírta, hogy PrRRRééÉÉnntTTTeeeek.” “Aha. Akkor biztosan péntek van.”
** Ha van valami, amire büszke vagyok magamban, az a kiváló ízlés, amellyel drága és nélkülözhetetlen ajándékokat tudok válogatni a kínaibótban. Ez pl. 150 kemény forintokba fájt, és így fest.
*** Ő itt Simon macskája. (Miközben leellenőriztem a videót, Poci begaloppozott a Bűnök Barlangjába, és bőszen keresni kezdte A Másik Macskát, Akinek Ki Fogom Fakasztani A Bélit. Nagyon röhögtem.)
**** Emese szegénykém egyre varacskosabb és disznóólabb állapotban van, előbb-utóbb kénytelen leszek venni neki ajiba egy alapos takarítást valamelyik kocsimosóban.
***** Nyomógombos picike butatelefonnal mászkálni ebben a nagyképernyős okos világban még eladható azzal, hogy elvi okokból használok ilyet, de egy törött képernyős butatelefon már más. Az már igénytelenség.
6/301 – Through the violets
Amikor Tori Amos nekilát énekelni a fejemben ezt, akkor köszönt be istenigazából a vakáció.
Ma reggel rá is zendített, ahogyan azt ilyenkor kell, úgyhogy én még megírtam egy utolsó munkahelyi levelet, aztán szélnek eresztettem a 2018/19-es tanévet diákként is, tanárként is. A disszertációs agyrágó bogarak persze így is aktivizálni fogják majd magukat, de az a majdban van, és a “majd” az nem “most”. Debts are off this year, dammit.
Akkor ezzel el is megyek szépen könyvtárba, mert a szakkönyveket tényleg vissza akarom vinni, színüket se lássam.
Délután amúgy a barátnőimmel lesz találkozóm, így valószínűleg arról is kaptok majd fotót, miben lejtek be zülleni a nagy székesfőfaluba. Ha jól érzem, milyen irányból rágicsálnak éppen a kreatív kukacaim, valami olyan lesz, ami még nincs is megvarrva, szóval várjatok türelemmel, talán lesz itt még folytköv is.
Du.
Höhh, lószart se varrtam máma, ehelyett kiszabtam egy fél kaftánt, aztán lendületes tevékenykedés helyett alukálás volt Pocival. Én, az a gyanúm, tényleg kellő alapossággal kivagyok.
No de azért elmegyek mulatni a csajokkal, abban nincs hiba. Igaz, maximum ennyit tudtam kihozni magamból.
