Valamilyen, számomra sem egészen érthető okból, az emberek szeretik hallgatni, amikor én pofázok. (Nem a diákokra gondolok most, nekik muszáj, úgyhogy az nem számít.) Ez a mai napon radikálisan meg fog változni, merthogy az emberek, akik engem eddig hallgattak, még nem szembesültek azzal, milyen vagyok délben, szabadtéren, harmincplusz fokban, a dögmelegtől és a két hete tartó intenzív szakirodalom-olvasástól kifőtt aggyal. Mindegy, no, már elvállaltam, hát nincs mit tenni, bemegyek a székesfőfaluba, elhelyezem korpuszomat egy széken, és megpróbálok részt venni a beszélgetésben.

Természetesen a krimikről lesz szó, és természetesen a legnagyobb gondom az volt, mi a budiajtót vegyek fel ehhez az egészhez. Végül Poci erős hátráltatása közben összeütöttem baltával egy kaftánt, úgyhogy most olvadt, tejszínes eperfagyinak öltözve vonulok okosnénit játszani.

Vagy, hogy stílszerűbb legyek, nem olvadt eperfagyi ez, hanem linóleumpadlón mosogatóronggyal összemázolt vértócsa, na bumm.

A csüngü, az aranycipő meg a kalap leginkább azért kellett, hogy ne teljesen úgy fessek, mint aki hálóingben van, de őszintén, már ez is tökmindegy. Még el sem hagytam a lakást, de már rosszul vagyok a hőségtől, és muszáj a kilences busszal elmennem, mert másként nem érek be tizenegyre. Esett volna rám a plafon, amikor ezt elvállaltam.