Ma délutánra hidegfrontot jövendöltek, úgyhogy nagy elszántsággal vártam, hogy nekiugorhassam a mai nap kimozdulós részének. Másodjára is lezuhanyozni, emberi állapotba pofozni magam, és ellejteni a könyvtárba visszavinni a rühes szakirodalmat. Addig minek ide bejegyzés, ugye, a klepetyusaimat már mind ismeritek.

Kedden reggel amúgy is az volt az első dolgom, hogy a komplex vizsgára készülés minden nyomát kipucoljam a Bűnök Barlangjából – jegyzeteket, tételeket, cetliket, szakirodalmat, mindent. Nyilván csak egy szobával odébb hurcoltam a cuccokat, de a szakkönyvektől definitíve meg akartam szabadulni. Viszont ha már elkúszom a könyvtáriig, nem jöhetek vissza üres kézzel – fogadkoztam -, úgy éljek, válogatott kézimunka-könyveket fogok kikölcsönözni, vesszen a tudomány. Végül is, most már tényleg vakációm van, és ma reggel tényleg azzal is ébredtem, hogy igen. Kölcsönidő meg kölcsönkönyv vagy sem, ez most az enyém, punktum.

És aztán a hidegfrontra várva elaludtam a futonon. Mire felébredtem, könyvtár már nem volt, hidegfront még nem volt, én meg úgy néztem ki, hogy jujujujuj. Kínomban főztem egy kávét, kitántorogtam a teraszra, ahol enyhe szellő fogadott, és a tuján megszólalt a kluttyogómadár, úgyhogy már azt is tudtam, itt van Berci, és valóban, meg is jelent rögtön, és azt mondta, nyüeeee, ide a vacsorámmal.

Mivel én tényleg úgy nézek ki, hogy ujujuj, hadd mutatom be Bercit. A harmadszomszéd macskája. Nálunk kosztol. Nálunk is.

Majd egyszer írok részletesebben is Berciről meg a kluttyogómadárról, de most eltántorgok még egy kávéért. Méghogy hidegfront, lófütty.