A RK túl sok időt töltött velem, úgyhogy a jelek szerint átragadt rá az én szupererőm*, és a totálkáosz+macskaeledel emlegetéséből miccre kitalálta, hogy éppen a kamrát festem.

Szögezzük le: az, hogy “festem”, eufemizmus. Ez úgy nézett ki, hogy kipakolom, leszerelem, átsúrolom, glettelem, csiszolom, alapozom, maszkolom, lefestem, lemaszkolom, felpucolom, visszaszerelem. Mindezt tandemben a polcok renoválásával, ami úgy nézett ki, hogy letakarítom, leszedem, lemosom, újra lemosom, csiszolom egyszer, csiszolom kétszer, lefestem, lefestem, lefestem, lefestem (négy réteg van rajtuk), visszapakolom.

Úgyhogy ma reggel 6:50-kor, két nap lóganyelvem után eljutottam ide:

Nesztek másik szögből is:

Igény szerint tartok vetítettképes előadást abból is, honnan jutottunk hová. Nyilván itt még nincs vége, mindent vissza kell pakolni**, de én most azért kicsikét istennőnek érzem magam. Tessék rajongani.

* Az én szupererőm a dedukszijo. Tegnap este már olyan dögfáradt voltam a kétnapos maratoni felújítástól, hogy alig bírtam felmászni az emeletre, bele a kádba, aztán bele egy adag tiszta holmiba, de azért amikor eldűltem egy kicsit az oldalamon, megnéztem a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer Murders) legfrissebb részét. Másfél óra volt. A negyvenedik percben már tudtam, ki a gyilkos. Azt még nem, pontosan miért csinálta, de hogy ő az, majdnem kiütötte a szömöm, na.

** Mindent egy frászt. Szanálás lesz, de durva.