Tegnap csak kétszer vették el a villanyt. Kezdem magam elég határozottan a nyolcvanas években érezni, azzal a jelentős különbséggel, hogy akkor pontosan lehetett tudni előre, hogy mikor veszik el, és mikor adják vissza. Ja, és nem vonyított közben a riasztó.

Az áramszünetet mindenesetre megpróbáltam kellően konstruktív módon kezelni.

Akkorra már úgyis túl voltam azon, hogy a legnagyobb esőben elinduljak masszázsra, majd három perc múlva, amikor már a bugyim is vizes volt, visszaforduljak, mert nem tudtam átmenni az úton. Lábszárközépig ért rajta a víz, és sodrása is volt neki. Ritka hülyén éreztem magam, na.

Természetesen volt nálam ernyő, de hát annak amúgy sem vettem sok hasznát. A ruhám például így végezte:

Szegénykém még most is ott szárad a teraszon, bár a képet még akkor lőttem róla, amikor kivacogtam belőle, aztán bele egy száraz klepetyusba meg egy pohár viszkibe.

Nem baj, fő az optimizmus. Ma ismét megkísérlek elmenni masszázsra. Ha fedezékbe akartok vonulni a vihar elől, előre szólok, hogy egy negyvenkor indulok.