Jól nézzétek meg most a fejemet, mert sose két hónap múlva látjátok újra ilyen állapotban. Fél tízre fodrászhoz megyek, juhé.
Az “utána” az, ami még kérdéses, mert elsejéig szabadságot adtam magamnak a munkahelyi izémizékből (leszámítva néhány levelet, amit még el kell lőnöm ilyen-olyan irányokba), és az értelmes feladat ennek a gatyába rázása lenne,
viszont sokkal nagyobb vonzalmat érzek aziránt, hogy beizzítsam Eriket, és belefeküdjek egynémely anyagokba.
Merthogy én, rút szibarita váz, megint szereztem egy kis homokot a Szaharába.
Igaz, terveim szerint ezzel be is fejeztem az idei naptári évre. Van itthon minden, csak győzzem feldolgozni.
Na szóval még nem tudom, milyen irányba fogok elfittyenni, amikor hazaérek a szépészetről, de tulajdonképpen, ha jól meggondoljuk, Jane Austennél is boldog lett a regény végére mind a két nőszemély, úgyhogy talán valójában nincs olyan, hogy egyetlen üdvözítő megoldás.
Nahát, milyen nyüzsinapot csináltam én mára magamnak, el se hiszem. A Bűnök Barlangja már igencsak megérett a takarításra, úgyhogy nekiláttam, a tárgyak ide-oda huzigálása közben pedig egyszer csak előbukkant ez a barátságos háncsszatyor:
Valójában ő már évek óta nem volt “kijárós szatyor”, horgolások laktak benne meg effélék, és ugyan nem emlékeztem, miért rekkentettem el a polc mélységeibe, de most, hogy megláttam, egyrészt rájöttem, hogy a) hát persze! valahol a ráncigálások közepette leszakadt a középső pompon fele, így innentől már kishibás-javítandó darabnak könyveltem el, b) igazán ideje lenne nemhibás-javított darabot csinálni belőle, olyat, amit nem kell polcok mélyén rejtegetnem. (Bár a házból valószínűleg így sem viszem ki.)
Mekkora szerencse, hogy ez a kupleráj kreatív műhely mindig tele van egyszer-kelljen-s-jó-ha-van aprószarral kincsecskékkel, elég volt kiborítanom néhány dobozomat:
A félig leszakadt pompont óvatosan leoperáltam (a többit nem), majd a folytatásban a Technokol Rapidra és a vakszerencsére rendkívüli szín- és formaérzékemre bíztam magam. Most mit magyarázzak rajta, csak raktam, mint bolond a talicskát.
…zigazság, de ez ebben az esetben még annyira sem igaz, mint egyébként. Igaz, hogy ennek már harmadjára ugrom neki (lásd itt és itt), de szerintem még lesz belőle.
Az a kedves jó macskamászóka, az. Még mindig roppant népszerű, sőt,
Maci ezen szokta eljátszani, hogy ő egy icipici cica. A helyzet viszont a szokásoknak megfelelően ezúttal is tarthatatlanná vált, úgyhogy kivártam, amíg Maci valahol másutt helyezi aluvóra hájas valagát, és kihurcoltam a mászókát a teraszra.
A felszerelésem egyre jobb. Ezúttal már imbuszkulcsot sem kézzel használtam, mint az állatok, hanem a fúrógépet vetettem be, awww.
Ennélfogva a szintidőm is egyre jobb, már két órán alul vagyok vele.
Nyilván be fog menni a helyére, de a RK-nak kellően fenyegető hangsúllyal azt mondám, ez addig nem történik meg, amíg a nappali nincs kiporszívózva. Úgyhogy én most éppen a Bűnök Barlangjában heverészem, lentről meg porszívózúgás hallatszik.
A fenyegető hangsúlyaim is egyre jobbak, úgy tűnik.
Újabb, ezévi utolsó galériánk Fapipától, mivel vasárnap van. (Így első pillantásra a többiről is lenne mit magyaráznom, de egy kép egészen biztos, hogy kifejtést igényel: az a fekete izé a zöld vágódeszkán egy különösen méretes, szárított fafülgomba. Mielőtt beáztattam, még kezelhető mennyiségűnek tűnt.)
Hát kérem, ez mindenekelőtt nem egy végleges bizonyítvány, csak egy ideiglenes lenyomat, de mielőtt esetleg szétdúlom az egészet, hadd mutatom be, bár ez sem igazán friss fejlemény.
Térjünk csak vissza egy kicsit a sarokba állított gardróbszekrény-középhez, oké? Miután ott volt nekem a teljesen csupasz oldala, ami üresen (és meglehetősen romosan) ásítozott, előbb lefestettem, aztán rászögeztem egy szintén lefestett farostlemez-darabot, ami valamilyen csomagolásból származott, és direkt erre a célra méretre fűrészeltem. Aztán előre megfontolt szándékkal felfúrtam rá ezeket, ni.
A poént már lelőttem, hogy ezek itt fiókgombok. És honnan voltak nekem, na honnan? Hát innen:
Mégsem hagyhattam a Haugákat úgy, ahogy azt az Ikeában kitalálták, hová vezetne az. Úgyhogy megspóroltam ezzel egy csomó reciklálható fiókgombot, és most ilyen hasznosításban léteznek nálam azon a szekrényfalon (baloldalon a keretben én vagyok, majdnem huszonkilenc évvel ezelőtt, és éppen nem különösképpen jó állapotban):
A móka kedvéért persze már jól látható, hogy valamikor a blogévek alatt a kelleténél több, túlnyomórészt turkálós bizsunyakláncot gyűjtöttem fel. Nem nagyon férnek már ott drágaszágaim. Ebből vagy szanálás lesz, vagy valami új ötlet…
Ha nem lenne ez a hülye blog, még mindig hálóingben üldögélnék a vetetlen ágyban, és egy antikvárius tumblerét olvasgatnám, ahová tök véletlenül keveredtem oda. Szerintem adjunk hálát annak, hogy van ez a hülye blog, legalább lezuhanyoztam meg felöltöztem, mielőtt visszaülök ugyanoda, és feltehetőleg ugyanazt csinálom továbbra is.
Kicsit nyomott vagyok, no.
És jómagam is meglehetőst antikvár darab. Bár nem azért vagyok nyomott.
A mai nap úgy kezdődött, hogy fél négykor frisszen és capkodószan felébredtem, fogat mostam, kávéztam, majd jobb híján bevonultam a vendégszobába rákenni egy újabb réteget a háromnegyedkész új projektemre (tessék kivárni, majd gyün, valószínűleg ma, legkésőbb holnap). A RK már napok óta küszködik az isiászával, úgyhogy gondoltam, csendben leszek, mint egy kisegér: nem zajongok, nem lámpázok a szemébe, és egyáltalán, próbálok úgy viselkedni, mint egy igenigen rendes feleség. Ennélfogva nem gyújtottam villanyt az emeleti folyosón, úgyis tudom, hol vannak a bútorok, sőt, bármi nehezen hihető, azt is tudom, hol a dzsuva, amit ki kell kerülni. Szóval felkentem a szükséges rétegeket, leoltottam a benti lámpát, majd kiléptem a folyosóra, becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam egy újabb kávé irányába. A következő pillanatban ráléptem valami puhára, ami elvisította magát, majd lerohant a lépcsőn, pontosabban két izé rohant le a lépcsőn, pedig csak egy visítós puhaságra léptem rá.
Mire leértem a konyhába, már nem lehetett megállapítani, melyik macskára léptem rá, mert mindketten sértett és felháborodott tekintettel fixíroztak az asztal alól. Fő gyanúsítottam ugyan Poci (ő szokott olyanokat, hogy elomlóan és bármiféle közlekedésre fittyet hányva elterül valamelyik szőnyegen, aztán vagy átléped, vagy megsimogatod, de ő nem megy el onnan, toll mindenkinek a fülébe), de azért biztosra mentem, és jutifalattal csillapítottam a zaklatott makkák lelkét. Az enyémre is kellett volna valami (marha hangos visítás volt), de egyelőre megnyugtattam magam azzal, hogy legalább a RK nem ébredt fel, ez is valami. Második kávé viszont nem kellett, és ezt is az “ez is valami” kategóriájába soroltam.
Jelentem, amúgy mindkét macska jól van, egyikük sem mutat “ajvé, erre ráléptek” jeleket. Még én se, de hé, fiatal még a nap.
Azt viszont mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy mostanra már tényleg elegem van a fűrészporból és a mázgálásból, úgyhogy feltehetőleg ma tényleg befejezem.
Az egyetlen vigasztaló dolog, amit a hajammal kapcsolatban mondani tudok, az a jövő keddi időpontom a fodrászatban. Hétfőn persze meg kell járnom Esztergomot, szóval hiábaveszett fáradság lesz kiklopfoltatnom magam az évkezdetre, ha még előtte be kell rontanom teljes torzonborz pompámban, grr.
Most viszont beleugrom páros lábbal egy olyan tevékenységbe, ami dörzspapírt, fűrészgépet, fúrógépet és még ki tudja mit igényel, mert ha már lúd, legyen döglött. Roppantul szeretném már gatyába rázni az emeletet, és erre mindaddig esélyem sincs, amíg a vendégszobában ácsműhelyt üzemeltetek.
Helló, vasárnap. A szomszédban* másfél órája rikoltozik a kakas, és már a macskák is megkapták az első reggelijüket, úgyhogy akár blogolhatok is.
Lehet, hogy ma lemegyek a zsibire, és ha igen, akkor még írhatok arról is, de ez még a jövő zenéje.
* Azoknál, akiknek a kertjéből kábé nyolcszáz évvel ezelőtt átköszönt az ott kolbászoló helyszínelő rendőr a mi kertünkben kolbászoló helyszínelő rendőrnek, hogy “Hellóóó, hát ti is itt vagytok? Te, lehet, hogy ez ugyanaz a betörő volt?”. Ebben a pillanatban két dolgot értettem meg halálos pontossággal: a) ennek a településnek a térinformatikai rendszere egy összecammantott szarkupac; b) ezek a jagellók tutira nem fogják elkapni a betörőinket.
Jelzem, egyszer elkezdtem írni egy krimit, amiben bürgüncfalvi rendőrök balfaszkodtak, kábé egynegyedéig jutottam, aztán közbejött a zélet, úgyhogy valószínűleg sose jutok majd a végére, de ez nem is baj, mert minden megvan már a fejemben az utolsó jelenettel bezárólag, módszerek, alibik, nyomok, jelek, félrevezetések és konfliktusok, csak az indíték nem, és valamiért nem fűlik fogam ahhoz, hogy az indíték-nélküli-gyilkosság-amit-csak-azért-követ-el-egy-nagyon-okos-cihopata-hogy-ebből-lehessen-egy-krimi útra tévedjek.
Még tavaly történt, hogy gondos tervezés után beszereztünk a hálószobába a régi rozoga gardrób helyett egy új, praktikus Paxot, aztán én úgy szétkaptam a korábbi szekrényt, mint a pinty. A darabok egy része az “egyszer kelljen, s jó, ha van” szellemében levonult a pincébe, a tükrös ajtók például buborékos fóliába csavartan várják, hogy a sógornőm egyszer elvigye őket. Igazából csak a középső elemet tartottam meg többé-kevésbé intakt állapotban a komplett szekrényből, ezt.
A fotón épp ott látható, ahová végül szántam őkelmét, az emeleti folyosóra a fürdőszoba ajtaja melletti ficakba. Nyilván kezdeni kellett vele valamit, úgyhogy… ja, jól sejtitek, ezt is szétkaptam, mint foxi a lábtörlőt.
Ebben az időben már le volt festve Poros Beton színűre a Bűnök Barlangja, és az emeleti folyosóra is nekiláttak beszállingózni a szürke Haugák, úgyhogy kikevertettem a Mogorvákkal egy kübli világosszürke Unitopot. Ezen a képen is ott van, ni.
Innen már elvileg sínen volt a dolog.
(A tükrös ajtókat is befestettem, de tök hiába, amikor megpróbáltuk visszaszerelni, kiderült, hogy a vénségtől meg a hurcikálástól totál elkajszultak a zsanérok. Mondjuk úgy, hogy a probléma megoldása még folyamatban van, de én igazán ráérek.)
Na de aztán jöttek a fogantyúk. Ezeket valamiféle igen vicces fröccsöntött nájlonból gyártották, úgyhogy elsőként muszáj volt lecsiszolnom dörzspapírral az egész bandát, hogy ne csússzon le róluk a festék,
aztán be is festettem őket azonmódulag.
Megszáradtak, felszereltem egy tesztpéldányt az egyik fiókra (kép erről nincs), aztán elkezdtem keservesen ásítozni. Rohadtul unalmas lett szegénykém.
Oké, újratervezés.
(Helló, Erik, rég játszottunk, ideje lenne végre bandáznunk együtt egy kicsit.) Mint látható, a lakásban fellelhető Unitopokkal kísérleteztem, hogyan és miként tetszik nekem legjobban az egész, aztán száradás után kiválasztottam a kész ojjektumokból négy szimpatikusabbat, és uccuneki, csillagcsavarhúzó.
Úgyhogy most így néz ki a fiókos rész a szekrényből:
A polcos részben persze még nagyjából tömegkarambol van, de én ráérek, és Terveim is vannak. Asszem, azokban a Tervekben ezek a rozetták is helyet kapnak,
bár ki tudja. Mint mondtam, én igazán ráérek. A szekrény is.
Úgy vártuk már az esőt, mint a messiást, de arról nem volt szó, hogy eső címén egy monstre párakapu kerül a fejünk fölé. Talán még annál is pocsékabbul vagyunk/vagyok, mint a száraz hőség idején. (Azért a többesszám, mert a RK sincs a topon, éjjel mindannyian zűrösen és hülyeálmokkal aludtunk, egy villám akkora durrpgással csapott le, hogy majdnem bepisilt az egész banda, Poci meg pláne ma már kétszer hányt. Igaz, utána mindig odament a tálkájához, és nézett rám, hogy esetleg adhatnék erre való tekintettel egy harmadik reggelit vagy mittomén.)
Mindenesetre a kertben a zöldek legalább úgy néznek ki, mint akik/amik örülnek. Egy kicsit.
Gusztushúsz sok más minden mellett az új kenyér ünnepe is, ezt pedig nyilván meg kell ünnepelni, bár ha kenyérsütésről van szó, azt átlagban másfél hetente megteszem. Úgyhogy merő kíváncsiságból megnéztem, hány sütési produktum jutott fel ide az elmúlt blogévben.
Nem állítottam sose, hogy úgy működne a fejem, mint másoké. Ez itt például, mielőtt nekikezdtem, csak egy mindközönséges ikeás Aspelund komód volt, most viszont egy tengerparti naplemente, a vízben színes kavicsokkal. Győzzetek meg az ellenkezőjéről, ha tudtok.
Van egy csomó fázisfotóm is, de nem mondanak sokat a folyamatról, merthogy az alapszínek tudatosan lettek kiválasztva, a többi viszont csak amúgy organikusan alakult, sok-sok festékkevergetéssel. Technikailag nem sokban különbözik a hímzett-rátétes párnahuzatoktól, amiket gyártani szoktam, csak az anyag volt más meg az eszköz, amivel dolgoztam.
Újabb szájbavert kánikulanap következik, bár elvileg estére már zivatarokat mondanak. Reményeim szerint csak az időjárás fog zavarogni, de nem vagyok túl optimista: anyósomék ma indulnak a tengerre három unokájukkal egyetemben, és már láttam efféléket, úgyhogy valószínűleg akkor tesszük mindenkivel (de főként magunkkal) a legnagyobb jót, ha ma nem kerülünk az útjukba. A távozások zűrzavara sosem kellemes, most sem az: tegnapelőtt este megdöglött a mosógépük, és apósomon kábé ezzel egyidejűleg tört ki a lázas tetyekvetyek azon változata, amikor az ember olyan piszlicsáré hülyeségekkel foglalkozik, amelyeknek semmi köze az utazáshoz. Úgyhogy volt itt már konzolfúrás a teraszárnyékolóhoz meg hosszú csiszolgatása tetőablakok rolótartóinak, és én még mindig Emese hátsó ülésén tárolom a kilenc darab lécet, amit az OBIban vettem tegnap. Az alvó oroszlánok bajszát sem érdemes vuzigálni, hát még azokét az oroszlánokét, akik nagyonnagyon ébren vannak, és a bipoláris gyorsítósávban döngetnek a szélrózsa minden irányába.
Mázlimra van fent nekem a vendégszobában egy majdnemkész komódom, amit már festegetek egy ideje, most szárad rajta az utolsó adag putypurutty, úgyhogy ma már be is tudom mutatni. Nyilván egyéb hülyeségekkel is el tudom foglalni magam, mielőtt nekiesek a léceknek, mert persze azokkal is Terveim vannak, hajaj. Én is a szélrózsa minden irányába döngetek egyidejűleg, no.
A szélrózsa egyik nyila amúgy épp erre a buggyruhára mutat, meg fogom próbálni, hogy zsebet is építsek bele. Zsebet bármibe lehet építeni, de ezen a ruhán lehet, hogy éppen a buggyot fogja elrontani, mely esetben megette a fene az egészet, és akkor nem varrok több buggyruhát magamnak, mert túlságosan is szeretem a zsebeket. A szabásminta egyszerű ugyan, mint a pof, de rettenet sok anyagot zabál fel, úgyhogy mindenképpen win-win helyzet áll elő, akár összejön az a zseb, akár nem.
Hogy is szoktam mondani? Itt semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe. Itt van például az a rengeteg hímzett tallér, amit csak úgy csináltam, és időnként táskákra meg kabátokra applikálom őket, meg itt van az a maréknyi mágneskorong, amit még a ferrofóliával együtt rendeltem meg tavaly decemberben. Ó, és ott van a jó öreg Technokol Rapid is.
Csak arra kell vigyázni, hogy a megfelelő polaritású oldalra ragassza fel a tallérokat az ember,
és néhány óra száradás után már ilyen pofás kis hűtőszekrényajtóm lett:
(A tallérokon túli készletben a cicamágneseket anutámtól kaptam ajándékba, a Reich Károly meseillusztrációsokat meg könyvesboltban vettem valamikor régen. A fej saláta, hát az csak úgy lett valahonnan.)
Máma egy igen kevéssé előnyös oldalamat láthatjátok, lengetőhájacskák meg nagy kövér fehér hátak bemutatásával, de elsősorban arra voltam kíváncsi a fotó készítésekor, mennyit fakult nyolc év alatt a tetoválásom.
Sokat. Jó, végül is én akartam a hátam közepére, nem teljesen ok nélkül.
Emberinek nevezhető őtözékben azért vagyok, mert ha a Repülő Kutató felvakarodik édes álmából, megejtjük heti bevásárlásunkat, mielőtt a gusztushúsz hisztériájának rohama elkezdődik. Én speciel az OBIba is be akarok menni, oda pedig kötelező valami virágmintás, fodros és masnis, mert továbbra is perverz örömet találok abban, amikor a RK-t kérdezgetik, konkrétan mit keres, ő meg bocsánatkérően mutogat a hóka középkorú pillangóra, aki éppen a kampók és fogantyúk között röpköd.
Minden nap más - mindennap más 