Épp olyan toprongyul festek, mint ahogy érzem magam, bár persze próbálok vigyorogni, mi mást is tehetnék, mikor végre itt egy szabad-forma nap, én meg mindehhez képest fél háromkor kukorékolok fel arra, hogy a zanyatermészet éppen a keresztcsontomon játszik egy tompa fűrésszel.
A zanyatermészet újólag bekaphassa.
Ha nagyobb pofám lenne, mint már most is, azt mondanám, hogy nédda, így lehet egy teljesen más áutfitet összehozni három olyan nagyobb elemből (dzseki, ruha, táska), amelyek pünkt ugyanazok voltak múlt szombaton, de a valóságban az történt, hogy nem volt nekem se enerzsia, sem ihlet ahhoz, hogy sokat gondolkodjam rajta. Ma újabb futamodások várnak, kései hazakódocással, hát ne legyünk telhetetlenek.
A hajamat viszont legalább már megmostam, hurrá.
Az általános állapotokról semmi sem mond többet, mint hogy fél tízkor férjet zuhanyoztam, tizenegy előtt öt perccel leadtam a tanulmányt, aminek éjfélkor volt a határideje, és csak éjfél után kerültem ágyba, hogy aztán reggel ötkor már ki is kergessen belőle a Du Riechts So Gut.
Ma van az őszi napéjegyenlőség napja, és én már mindenhez könyörgök egy kis egyensúlyért, mert ma reggel speciel kénytelen voltam bevetni a száraz sampont, a fejem ugyanis kriminálisan fest, de ma estig lehetőségem sem volt/van hajat mosni.
Nézzétek inkább a lábamat. Én legalább rá tudok állni, és menni is tudok vele.
Mivel ma is felvert négykor a rossz lelkiismeret meg a tennivalók halma (a macskák ezúttal nem voltak benne a pakliban, nem rohant át a hajamon senki), akár meg is írhatom a mai bejegyzésemet, mielőtt elnyel a mocsár.
Itt kérem a szokásosnál is zűrösebb állapotok vannak, főként azért, mert a Repülő Kutatót annyira elővette az isiásza, amennyire már vagy tíz éve nem volt példa. Pénteken reggel, amikor belehelyezkedtem volna abba, hogy melónapot tartok, hagyom úszni a környezetet, vifonlevest eszem vacsorára és általánosságban letojom háziasszonyi meg efféle feladataimat, mert a pasas úgyis csak szombat este ér haza, a szombat délután meg épp elég lesz ahhoz, hogy pucolásszak kicsit ott, ahol a papok táncolnak – derült égből lecsapó gumibot, a RK bejelentette, hogy most azonnal indul haza Bécsből, mert öt percnél hosszabb ideig nem bírja ülve, a matrac is pocsék volt a hotelben, és ez most nem jó, nagyon nem.
Hát tényleg nem volt az. Most se az. Voltak itt az elmúlt időszakban néha rossz passzok isiászilag, de utoljára tíz éve került elő a bot, márpedig most még a vécére is azzal jár. Fekve dolgozik, állva eszik, és ennek megfelelő lelkiállapotban is van. Mi itt most egy olyan pasasról beszélünk, aki számára a harminc kilométer ungon-berken keresztül, ezer méter szintkülönbséget is belekalkulálva a “könnyed kis túrácska” kategória, most meg ehhez képest hol hason, hol háton fekszik a heverőjén, a lakásban pedig a Bengay kenőcsé az uralkodó illat (illat egy túrót, bűz az, Poci az egyetlen, aki szereti).
A macskák elég cukin gyógycicáznak körülötte,
de ez vajmi keveset segít azon, hogy embert próbáló hetek elé nézünk. Ilyenkor realizálom igazából, mekkora mázli, hogy a RK normál körülmények között teljesen önellátó, és semmit sem kell a segge alá hordani, mert most viszont meg igen. Tegnap nem tettem be a tonikot a hűtőbe, hanem a kamra padlóján hagytam, ő pedig nem tudott érte lehajolni. Ennyire rossz a helyzet. Hálát adok sorsomért (ja, még így is), mert élhetnék egy olyan pasassal is, akinek minden egészségügyi probléma nélkül is a segge alá kell hordani mindent: kaját, tiszta ruhát, plusz még az összes olyan tárgyat, ami amúgy az orra előtt van. Igaz, ezt az illetőt valószínűleg már rég otthagytam volna.
Mit mondhatnék, drukkoljatok értünk, hogy túléljük ezt az időszakot. Mintha nem lenne más baj a világban, még ez is bumm bele.
Ma valószínűleg egész nap nyafogóruhában leszek égnek álló hajjal, mert ma nincs tancsinap, ehelyett betegápoló és tanulmányíró nap van, egyéb izékről nem is beszélve. Tegnap viszont felöltöztem ahhoz, hogy lemásszak a zsibire, úgyhogy nesztek, így kezdődik errefelé a sapkaidő.
A szokásosnál is durvább “ez a hét még nehéz” fíling lengi át tájainkat: úgy beálltam a Sztendre-Egom ingajáratra, hogy már azt se nagyon tudom megmondani, melyik képet lőttem reggel induláskor és este hazakúszáskor, pedig van itt ebben a gyűjteményben mindkettő.
Mármint ez a hét. Mire végre ráérnék pofázni a blogon, nincs bennem hozzá energia, mert annyit pofáztam már IRL, és amúgy is most meg hívatlan akárkik pofáznak még pluszban a fejemben, grr.
Szóval megvagyok ugyan, de nem lelem benne túl nagy kedvem, és ma már haza is értem a szokásos szombati 5ször45 perc tanításból, szóval képzelhetitek.
A kép, mint látható, még reggeli.
Úgy éljek, sehogy se tudom utolérni magam, ma is négy óta fent kuvik, oszt csak az indulás előtt öt perccel tudok bejegyzést írni. A többiről nem is beszélve.
Mondogatom magamnak, hogy nyugi, kialakul, mindig ilyen a félév eleje (mert amúgy tényleg), de tudja a fene, ez nem vigasztal annyira.
Na, futok is elfele.
A mai reggel azzal kezdődött, hogy háromnegyed hatkor átrohantak a hajamon a macskák.
Jó, azért ennyire mégsem vagyok morcos, mint a kép mutatja.
Én még mondhatni folyamatban vagyok, úgyhogy magam helyett inkább a vacsorámat mutogatom (padlizsán-involtini házi paradicsomszószban plusz egy adag leletmentés ősöreg levelestészták és kissé romos barackok segítségével),
meg a szokásos tömegjeleneteket furminátorral és macskákkal.
Mint mondani szoktam, nekem a hétfő a vasárnap, és ennek keretein belül most a tudománnyal meg a ruhatárammal kell birkóznom. Délig ppt-k és absztraktok, délután Erik, hejdeszépez.
Áppropó. Mit gondoltok, mivel bővítsem a “bolond tanár néni” jelmeztárat? Rókákkal vagy virágokkal?
A szokásos eljárás szerint megint kevergetni fogok ilyen anyagokat olyan anyagokkal, bár ezek itt természetesen nem végleges kupacok, de teccikérteni. Délig kérnék szakvéleményt, aztán így is, úgy is nekiugrom valaminek.
Újabb extrán finomvegyes fotógyűjtemény Fapipától: macskák csúcshódítás és elszánt alvás közepette, hamis shakshuka és teljesen igazi omladozó Esztergom, szeptemberi reggelek meg naplementék, majdnem kilencven deka Wawel csoki és egy komplett kézimunkaműhely szatyrokban. Szóval, csak a szokásos. Ah, te gyönyörű, kusza élet.
Kicsit úgy vagyok most ezzel, mint a szülő, akit amikor ránéz okosra, ügyesre és jólelkűre cseperedett utódaira, büszke boldogság tölt el, de közben azon morfondírozik, vajon mennyire az ő érdeme volt mindez – talán csak azzal tette a legtöbb jót, hogy nem akadályozta meg őket a fejlődésükben.
A tegnapi nap előtt egyetlen hallgatóm készített valaha is ujjbábot, a nap végére meg ezek a csudaságok sikerültek ki a kezük alól, és én tényleg nem tudom, mekkora szerepem volt ebben.
Mármint az első tancsinap a félévben, és rögtön 5ször 45 perc. A mai áldozatok, levelezős gyivákok, már ismernek engem, mint a rossz pénzt (túlnyomórészt harmadévesek, mutatóba pár másodévessel), úgyhogy szemük sem fog rebbenni a kantáros ruhámtól, jajsárga tornacipőmtől és felemás zoknijaimtól.
Ma amúgy sem én leszek a szenzáció, hanem ez:
Ó, elfelejtettem mondani: a mai első tancsinap Bábkészítés. 5ször 45 perc Bábkészítés. Mit vettem én a nyakamba, te jó ég, és hol volt az én normális eszem. És hogyan fogom mindezt elhurcolni Esztergomba? (Simán. Van szatyrom épp elég.)
Ez most még egy úgynevezett szabadnap, ami ugyan tele van pitykézve munkahelyi feladatokkal, de még nem tanítok és még/már nem értekezem. (Tegnap du. végül lett még egy onlány értekezletem is, mert ha egy biznisz beindul, akkor nincs megállás. Holnap is Esztergomba megyek értekezni.)
Úgyhogy épp megfelelő napnak tűnik arra, hogy az ember felkapjon egy többé-kevésbé emberek elé való lipityánkát, és gatyába rázzon egyet-mást,
például a kovászt, mert megkínáltam a teljes kiőrlésű tönkölyliszttel (ha esetleg nem emlékeznétek, a teljes kiőrlésű rozslisztet megette a moly), de ő erre azt mondta, blöe. TK rozslisztet kell szereznem, nincs mese.
Mindeközben állatkáink:
Még nem mondtam, de a RK tegnap felmálházta hű lovát, Emesét, és elment Lengyelországba, mint a dalbeli kiskacsa. Pénteken jön. Azóta, ha itthon vagyok, a szőrösök egyrészt folyton körülöttem nyünnyögnek, másrészt meg azt se felejtik el sose, hogy kinyilvánítsák neheztelésüket, amiért elrekkentettem valahová a Repülő Kutatót. Biztos én voltam az, én gyanús nőszemély, mert ők nem voltak, más meg nem létezik a világon, slussz.
A fenti képet azért kedvelem nagyon, mert mind a két macska és mind a két macskai vélemény rajta van, egyidejűleg. Sajna ma tovább fogom zaklatni a lelküket azzal, hogy előveszem a porszívót, de hát mit csináljak, a körülmények igazán kriminálisak, az előbb egy akkora pormacska jött elém a hálószobában, mint Maci.
De előbb a rozsliszt.
Helló, új tanév, most röffentjük be az értekezőszezont, irány Strigonium. A hajam még tart. (Jól teszi, még csak most indul be a hülyeség és marhaság, ma reggel már kaptam egy afféle tipikus munkahelyi levelet, az “oldjuk meg, tegnapelőttre” fajtából.)
A tegnapi küzdelem után, mikor kidobtam minden izgi és molyos lisztet, ezeket sikerült legyártanom:
A sikeren felbuzdulva sütöttem egy doboznyi értekezősütit is (azt a fajtát, ami a cukor, csokládé, és általában a szénhidrát erejével támogatja meg siránkozásainkat), de egy pöttyöt túladagoltam bennük a lisztet, úgyhogy azokat nem mutogatom, nem a legszebbek.
Attól még persze megesszük.
Ah, te bágyadtan sütő szeptemberi nap, ah, ti hordatlanságban összegyűrődött hosszú ujjú pólók, ah, ti szemét molyok, akik belezabáltatok az összes, bármennyire is érdekes lisztbe.
Hát akkor fehér kenyeret sütök máma. A szárnyas kukacokat nem érdekelte a simaliszt, sznobok ezek mind.
Az őszi félévben ezúttal is a hétfőm lesz a vasárnapom, amikor megpróbálom gatyába rázni a lakást, a ruhatáramat és a kajaellátmányt, hát uccuneki. Ezen a héten háromszor megyek Esztergomba, és ebből a pénteki már tancsinap lesz, úgyám.
Az egyik legbölcsebb gondolat, amivel valaha találkoztam, az, hogy ami nem romlott el, annak nincs szüksége javításra. A vasárnapi bejegyzések szerintem most még elég viccesek a hétközben összefotózgatott mindenfélével, úgyhogy maradnak az eddigi formájukban, amíg meg nem unjuk. Galéria!
Mint már elnyafogtam, ma du. gyermekpesztrálási feladatokat kellett ellátnom egy rendezvényen, ahol a fenntarthatóság volt a téma. Hadd lövöm le előre a poént: egyetlen gyerek sem jelent meg, úgyhogy én csendesen báloztam ülve, mint Prücsök nevű ifjúkori példaképem, épp csak én ezt egy sörpadon tettem, és közben színezőket gyártottam, csak úgy.
Ennélfogva viszont, mivel annyi enerzsiát feccöltem a felkészülésbe, most ide teszem fel a gyermekcséket mulattatni kitalált-legyártott cuccokat, mert lenni nekem fejemben kreatív zsizsik, és ha egy ilyen izére felkérnek, nyilván saját tervezésű bármikkel készülök, ezen belül is tematikus bármikkel.
A tematikus bármim ezúttal az alma volt, itt van az ősz, almaszezon, egyél hazait, védd a fákat, egyél hódot, ja nem ide. Ennek szellemében gyártottam egy társasjátékot, nü:
Az alap egy ikeás bútordoboz kartonja (mert én nem dobok ki semmiccse), a zöld és vajszín festék bútorfestés után maradt a szivacshengerkékben, a piros bádogalma meg egy valamikori ikeás téli mécsest tartott magában. Most viszont ez került bele:
A kerek whateverek gondosan kimosott kecskekefir-kupakok, rájuk ragasztva pedig szintén ikeás matricák láthatók. A szelektív szemétkukákhoz adják ezeket, de mi nem használtuk fel, mert úgyis tudjuk, mit mibe akarunk dobni, látogatóba meg úgyse jön senki, és ha mégis, legfeljebb megkérdezi, mibe mit hanyigáljon. Úgyhogy elraktam őket, a szokásos jeligére (egyszer kelljen, s jó, ha van).
A játék eccerű, mint a pof: alulról elindulsz kosaraddal az úton, hazáig tele kell szedegetned. Ahányat dobsz a dobókockával (egykockás játék, a többi három csak biztonsági okokból van ott), annyit léphetsz előre a bábuddal (=kupakoddal). Ha az úton almát találsz, előre ugorhatsz (lásd nyíl), ha egeret, akkor meg hátra (szintén lásd nyíl). Nyilván minél egyszerűbb egy játék, annál jobban lehet variálni, nekem például már vannak a fejemben mindenféle tornagyakorlatok, amiket be lehet iktatni, hogy ne csak a popójukat aszalják a gyerekek játék közben. Még egy olyan is van a fejemben, hogy amikor az egeres kockára lép valaki, akkor visítani kell egyet mindenkinek. Esetleg cincogni, ha nem akarunk nagy hangzavart.
Popóaszaláshoz színezőkkel készültem,
és ezek is ízlés szerint nehezíthetők a delikvens igényeinek és képességeinek megfelelően, mert ha nagyon kicsi vagy, akkor ott vannak a vastag filccel kijelölt felületek, ha meg nagyobb, akkor a vékonyabb tusvonalak által adott kisebb blokkok.
És most kéletik lajongani, most azonnal, mert hanem nem mutatom majd meg azokat a vadiúj színezőket, amiket ma gyártottam csendesen bálozván a sörpadon.
(Arra gondoltam, hogy az itt látható színezőket elérhetővé-letölthetővé teszem a blogon, de technikailag totál reménytelen vagyok, úgyhogy ezúton érdeklődnék, hogyan szokták eztet, pdf-ben vagy jpg-ben, és nektek, akik esetleg letöltenétek, hogyan smakkolna jobban.)
Szombat, piac. Az arcomat figyeljék, mert csalok. Amit ott látni, az nem a hétvége derűs mosolya, hanem a pánik, hogy miként fogom én ezt a délutánt abszolválni.
Nahát, ez is eljött megint, itt az aktuális blogév utolsó napja. Feltehetőleg épp mindannyian lerágjátok a lábatok izgalmatokban, milyen csinnadrattával ünneplem meg.
A válasz igen egyszerű: az égegyadta világon semmilyennel. De tényleg. Nem lesz évértékelés, hogyan-folytassuk-tovább közvéleménykutatás, nagy vetítettképes összefoglaló az évről vagy a hónapról, de még azt sem ajánlom fel kegyesen, hogy a nagy nap tiszteletére kérdezhettek tőlem, amit akartok. (Leginkább amúgy azért nem, mert eddig is kérdezhettetek tőlem bármit, viszont mivel a jelek szerint beszélek magamról épp eleget, nem volt ezügyben nagy tolongás, és most is miért lenne.) Holnap a bejegyzés címében a / előtt egy tízes lesz, a / után meg egyes, és… és… és ennyi.
Viszont ha már a számoknál tartunk… Mókuskáim, én elvesztettem valahol menet közben ebből az évből két napot. Már a tavaly is elvesztettem valahol menet közben egyet, de ez most már a duplája. (Miközben a wp minden nap vidoran gratulálgat azért, hogy milyen szorgalmasan posztolok, csak így tovább, hajráMarinéni! A maival együtt már 744. napja zsinórban, hogy minden nap volt itt bejegyzés. Az több mint két év. És én így is elvesztettem valahol összesen három napot. Bizarr.) Na most én nem vagyok valami jó matematikából, de ha ez egy sorozat kezdete, akkor érdeklődve várom, mi lesz a tizedik blogévben, például hogy három napot vesztek-e el (lehetséges lineáris növekedés), esetleg négyet (lehetséges exponenciális növekedés, melynek esetében további tíz éven belül egyszerűen elfogy a blogom). Mellesleg, ha már a statisztikában turkásztam, ránéztem most arra is, összesen hány bejegyzést produkáltam eddig. 3942. Az egy eléggé szédítő szám.
Mit mondhatnék még: köszi az eddigi figyelmet, köszi a jövőbeni figyelmet. Folytatjuk, de most még azt sem tudom egyelőre megmondani, hogy lesz-e adventi dekkolás vagy jólesőjanuár, hányszor megyek turkálóba, és veszek-e cipőket (bár valószínűleg egy ideig nem, van épp elég). Az eská-posztokkal kapcsolatos számszaki terveket is elengedem, lesz, amennyi lesz, osztjólesz.
Szóval, ezúttal csak ketyegünk bele a világba, minden extra terv nélkül, esetlegesen, mint maga a zélet meg a reggeli kilátás a Bűnök Barlangja futonjáról.
Makkák, tarkabarkák meg dzsuva. Ennél többet-szebbet-jobbat nem tudok ígérni.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 