eská kategória bejegyzései

Azt még mindig nem tudom, hogyan csináltam, de tegnap egy csekély tízórás munkanap során megírattam és ki is javítottam ötféle tárgyból usque hetven dolgozatot, könyveltem, összesítettem és leadtam elszámolásra az október eleje óta halmozódó buszjegyeimet, konzultáltam egy szakdolgozóval, karácsonyibevásároltam, és közben még arra is jutott időm, hogy további kollégáknak is odaadjam kinyomtatva a csokicsók receptjét, ha már úgyis beszállítottam egy doboznyi adventi süteményt a tanszéknek, szívesen, máskor is. (Már a fél tanszék süti a csokicsókot, sőt, az egyik kollegina odaadta az egyik volt tanítványnak is a receptjét, tehát lehet, hogy már nemcsak Esztergomban, de Mezőkövesden is terjed a csokicsók.)

Nyilván amúgy ha már mindent sikerült észben tartanom, a buszmenetrend siralmasan kimaradt ebből a mindenből, amikor a vizsgaidőpontokat hirdettem meg, így a tízórás munkanap végeztével további kellemes egy órát báloztam ülve az irodában, amíg végre volt mire felkapaszkodnom, hogy hazafuvarozzon. Sebaj, ezalatt legalább kinyomtattam a mai napra szükséges dolgozatokat meg vizsgalapokat, rendet raktam az asztalomon, és heroikusan begyömöszöltem a táskámba mindent, amit haza kellett hurcolnom. A buszút hazafelé maga volt a flow, 880-as járat hétfő este 19:20-kor a Béke térről, kint hideg, bent meleg, egyidejűleg sose volt öt embernél több a buszon, és úgy hasítottunk át a Dunakanyaron, mint fos a libán, ringatózva és döcögve és alig megállva, mindenhol Duna vagy erdő vagy nagy fényes karácsonyi giccsek, az én fülemben meg a Brand New Day, tökéletes.

Aztán persze hazaértem, flow meg minden, átúsztam a deres határon, és megetettem a macskákat, akik vádlón kérdezték, mikor jön már a kaja. Etetés után leültem a kanapéra, miután lehámoztam magamról a kinti holmi nagyját, és nekiláttam leszedni a katicás nyakláncot is, az pedig, prr, elszakadt, és körülöttem mindent beterített a kásagyöngyök meg fabigyók zápora, én meg, psziú, úgy leeresztettem, mint egy lufi, és negyedórába telt, amíg végre fel bírtam tápászkodni arról az együltő helyről, hogy további kásagyöngyöket és fabigyókat szitálva felkússzak ruhát cserélni az emeletre, ahol végül az utolsó adag kásagyöngy is kizúdult a melltartómból egy katicával egyetemben, kopp. Azt viszont már talán mondanom se kell, hogy mindezek után gyorsan konzultáltam még egyet levélben az egyik hallgatóval, akinek kérdései voltak a holnapi vizsga előtt, aztán konzultáltam egyet egy másik szakdolgozóval is szintén levélben, és miután beájultam a kanapén, reggel négykor felébredvén bevezettem a Neptunba a tegnap kijavított dolgozatok jegyeit.

Ebben a percben még mindig visz magával a flow, délelőtt a Tárogató utcában vizsgáztatok, délután a Sophianumban, a kettő között átveszem a jövő évi BKK-bérletemet, elköltök egy maréknyi, december 31-ig érvényes kultúrbözsi utalványt, további karácsonyibevásárlok, és fodrászhoz is megpróbálok eljutni. Bagatell. A délutáni vizsgáim után még a barátnőimmel is találkozom, nagy ereszdelahajamat várható, egyiküknek arcüreggyulladása van, a másik kettőnek meg rettenetes határidői (a negyedik, it goes without saying, nem tartózkodik már ebben az országban).

Nem tudom, meddig visz még magával a flow, kissé tartok tőle, hogy a végén akkorát koppanok majd, mint a melltartómból a katica. Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Addig viszont töretlenül továbbra is bzzzzz, bármilyen nyavalyás sötét van.

Ma tíztől hatig vizsgáztatok, hej, szép is ez. (Na jó, közben lesz majd néhány óra lyuk, amikor kikúszom a kies Esztergom városába, hogy vegyek néhány apróságot.) Nyilván a szokásos “valamit valamiért” szellemben történik ez is, mivelhogy ha még a téli szünet előtt levizsgáztatom a népet, és kijavítom a dolgozatokat, több időt szabadítok fel magamnak – például januárra, amikor a saját vizsgáimra készülhetek meg a saját dolgozataimat írhatom.

A baj az, hogy marha hideg van, az általános lerobbantság miatt a bőröm már most azt a pikkelyesedős-száradós hülyeséget produkálja, amit általában februárban szokott, és nekem istenigazából semmi kedvem őtözködős blogot írni, mert hiába tele a szekrény szimpatikus holmival, ha Michelin-gumibaba üzemmódban kell nekiindulnom a világnak. Na mindegy, ez is elmúlik.

A fotó még a teljes Michelin-babásodás előtti helyzetről készült igen rossz fényviszonyok közepette, de azért teccik látni az általános alapelvet, miszerint ha jobb kedvet akarsz magadnak, öltözz középcsoportos papagájnak, és tedd fel a katicákat is.

A világ kezd némiképp helyrebillenni, vagy legalábbis dolgozom azon, hogy így legyen. Ma reggel hatkor például kifejezetten úgy tűnt, hogy itt akkor is advent lesz, ha a fejemen kell átesnem hozzá: frissen mosott hajjal álltam a konyhában, és tojást kevertem habosra cukorral meg vaníliával. Meg csokival. Sok csokival.

Persze még menet közben kiderült, hogy a süssünk-süssünk készleteim olyan atipikus-siralmasan festenek, mintha nem sütöttem volna már semmi édeset legalább egy éve (és ki tudja, talán pontosan így is van): csokidara nuku, porcukorból tán csak öt deka, desőt még kristálycukorból is alig van fél kiló a házban, milyen háziasszony vagyok én. (Ez utóbbiból amúgy végül találtam a pincében további két kilót, amit befőzéshez vettem, de mivel nem főztem be idén semmit, megmaradt, milyen háziasszony vagyok én.)

Mindenesetre a logisztikai problémák megoldására nemigen vagyon más lehetőség, mint kikúszni a házból, amit mindjárt meg is teszek, kellő alapossággal beőtözködve a mínuszok ellen. Végtelen bátorságomban a piacig is letotyogok, és szerzek némi fenyőágat, mert idén megint vízszintes karácsonyfát akarok építeni magunknak a macskák nagy bánatára. Mármint ha találok fenyőágat. A Repülő Kutatónak meg habanero paprikákat kell hoznom (mármint ha találok azt is), mert ezt bízta rám, mielőtt rettenetes dúlifúli üzemmódban elrobogott a mai teendői irányába. Dear me, lassan már nincs a hétnek olyan napja, amikor mind a ketten itthon vagyunk, olyan meg definitíve nincs, amikor egyikünk sem valami határidős szarral foglalkozik.

Oké, irány a piac meg a mínuszok.

Ma reggeltől estig dolgozatokat írok. Az Úr legyen hozzám irgalmas, de ahhoz még inkább, aki majd elolvassa. (Az egyiknél az volt a műfaji megjelölés, hogy “írásbeli produktum” – az első változatban megemlékeztem Szerjozsáról, aki bárhogy akarta összerakni a traktoralkatrészeket, mindig Kalasnyikov lett belőle, valamint leszögeztem, hogy amit írok, esszé lesz, mert produktumot óhajtanak, és ha én produkálni akarom magam, abból mindig esszé lesz vagy kötényruha. Ez persze így nyilván nem maradhat – a tudományos élet a színes harisnyáimra még csak-csak fel van készülve, de a humoromra semmiképp.)

Ha már produkálásról esett szó, a bőröm is lendületbe jött, és ennek nem Kalasnyikov az eredménye vagy kötényruha, hanem egy brobdignagi méretű pattanás a bal orcámon. Komolyan, mintha csak egy gonosz ikertestvérem akarna kiszületni a pofámból, ami végül is nem lenne a legrosszabb forgatókönyv, mert odaültethetném dolgozatot írni, ha már én ilyen gyáva kukac vagyok, és nem merem megcsillogtatni humorcseppjeimet a beadandóknál.

Mindezzel semminemű összefüggésben eldöntöttem, hogy a ruházkodásban kék hetet tartok csak úgy, mert mostanság folyton pirosakat meg annak rokonszíneit hordom, a kék holmik meg ott aszalódnak a szekrényben. Tömegével.

Most pedig, hogy nektek se legyen annyira jó, tessék, így nézek én ki máma reggel hajmosás után, teljes gyűrött és sminkeletlen szépségemben. Remélem, értékelitek, hogy milyen alapos munkát végzek máskor az arcom összerakásában.

Mit mondhatnék, feleim, a tanári hivatás szégyene vagyok. Tegnap két órám is elmaradt, az egyik az adventi ünnepség miatt, a másik meg azért, mert fél tizenkettőkor leültünk három hozzám hasonlatosan elszánt és kötelességtudó és elmebeteg kollégával egyetemben mintatanterveket pofozni, aztán negyed négyig még pisilni se álltunk fel belőle. Negyed kettőkor kikúsztam a folyosóra diákjaimhoz, akik úgy ültek odakint a földön, mint egy sit in-tüntetésen, és sűrű bocsánatkérések közepette értesítettem őket arról, hogy itt ma már nem lesz óra, mert megette a fekete fene meg a feladat. Nem mondanám, hogy zokogtak.

Nyivoghatok persze az elmaradt óráimról, de jelenleg a mintatantervek pofozása a legfontosabb meló, mindennémű képzéseink átstrukturálása és a tárgyak logikus sorrendbe rendezgetése meg a diákok óraterhelésének kiegyensúlyozása. Eddig csak toldozgatás-foldozgatás volt (nem is engedtek többet), de most rákényszerülünk arra, hogy alapost gatyába rázzuk az egészet, és a lehetőségek adta keretek között megkönnyítsük a jövendő hallgatók dolgát. A “lehetőségek adta keretek” ez esetben arról szólnak, hogy plusz tárgyakat nem adhatunk hozzá az eddigiekhez, és a meglévőket is csak szőrmentén alakíthatjuk át. Például nem dobhatjuk ki a fenébe azokat az általános műveltségi tárgyakat, amelyek szép, tanulságos, dögunalmas és a gyakorlatban vajmi kevéssé használható tartalmakkal rendelkeznek – ámde megpróbálkozhatunk azzal, hogy áttoljuk őket egy későbbi félévre, amikor majd mi ott döngicsélünk a katedránál a kategorikus imperatívuszról meg a háromtényezős nevelési elméletekről, a diákok pedig mindeközben sutyiban tevékenységterveket meg óraterveket írdogálhatnak másnapra. Szóval erről szólt a tegnapi négy óra meló, “hátulsó pár előre fuss, elülső pár hátulra”, és közben folyamatos számolgatás arról, hogy maximum 30 kredit meg 286 kontakt óra kerüljön egy-egy félévre. Volt egy olyan pillanat fél három körül, amikor mind a négyünknek más-más eredmény jött ki egy félév átszámlálásakor, és ekkor derült ki, hogy a tisztelt grémium utoljára valamikor reggel hétkor evett bármit is, így a tanszékvezető beleturkált a retiküljébe, és kiosztott fejenként egy-egy mézes Negró cukorkát, mert nem volt nála több. Felsőoktatás, én így szeretlek. Jövő csütörtökön lesz a hülyeség és marhaság következő felvonása, akkorra mindenképpen sütök valamit. Sok szénhidráttal. És csokival.

Máma viszont megint Pécs felé irányzom lépteimet, és a Repülő Kutatót is viszem magammal, mert miért ne. Lényegében egyetemistát fogunk játszani, hátizsákkal megyünk meg vonattal, aztán én két napig lapítok egy neveléstudományi konferencián, ő pedig feltehetőleg elédeleg édes kettesben a laptopjával. Egyetemistai imázsunkat némiképp rombolja ugyan, hogy mindeközben a Hotel Palatinusban fogunk lakozni, de rosseb, egyszer élünk, és ha a fejemre esik esetleg egy fél tégla, igazán nem szeretném azt az utolsó gondolatot, hogy “fenébe, pedig még mennyi zsé volt a SzÉP-kártyámon”.

Azért, mindent összevéve, úgy hiányzik ez a pécsi út, mint a hátamra egy púp. A konferencia a programjából ítélve (nyilván csak akkor kaptam meg, amikor már lefoglaltam szállást-vonatjegyet) az égvilágon semmi használható vagy tanulságos dolgot nem tartogat számomra, odakint hideg van, és az összes nemlétező tököm tele a folytonos világjárással. El se tudjátok képzelni, mennyire szívesebben ülnék itthon keddig a macskáimmal és a két készítendő dolgozattal. Tán még arra is jutna idő, hogy végre süssek valamit, mert mindjárt itt a karácsony, oszt még sehol semmi. Meh.

Virágos utazókedvemet talán semmi se példázza jobban, mint hogy nyafogóruhában szándékozom átszelni a fél országot. Meh.

Jövő héten végetér a szorgalmi időszak, szóval már csak két szerdát kell túlélni, hurrá. Mindenesetre mára újabb napnyi fékevesztett rohanás várható tanterv-csavargató értekezlettel és intézményi Mikulás-ünnepséggel súlyosbítva, mindehhez pedig valami olyan, ami eddigelé még sose volt e blog tájain: egy konzerv, ami nem fedi a valóságot. Tegnap kockára fagyva jutottam haza (a buszon sem volt fűtés, nemhogy a külvilágban), úgyhogy a mai napra tervezett áutfitet átcseréltem valami melegebbre. A konzerv viszont maradt, ugyan hogy a bokámba csinálhattam volna magamról bármiféle képet is reggel hatkor.

U. i.: valójában ez volt rajtam. Képrejtvény, hehe.

Kijöttem a lakásból, ahol meleg volt, ámde áramszünet, dolgozni, ahol viszont piszok hideg van.