eská kategória bejegyzései

Hajnalban a Repülő Kutató elrobogott társadalomtudományi táborozni, vasárnapig oda lesz. Jobb ötletem nem lévén, indulás előtt megkérdeztem tőle háromszor is, nála van-e minden, amire szüksége lehet, aztán érzelmesen utána integettem, pápuszi. Éhenhalni biztos nem fog, pakoltam neki mentás-zöldborsós marinált zöldbabot meg narancsos édesköménysalátát meg egy tepsi pissaladiere-t. (Az első e olyan kis hanyattbukott ékezettel van ellátva, accent grave, biztos van rá valahol egy ravasz billentyűkombináció, de lusta vagyok kikeresni.) Ezekkel múlattam tegnap a teljes délutánt, hát ajánlom neki, hogy megegye.

Most kicsikét magányosan érzem magam, ami meglehetősen röhejes a maga a módján. A postaládámban mostanság akkora forgalom van, mint a 11-es úton vasárnap délután, ez a két hülye mókusnyuszi is itt fogja verni egymást gurrogva a nappali közepén minden adandó alkalommal, holnap délelőtt lángoskelesztési szaktanácsadó leszek anyósomnál, aztán meg a Repülő Kutató, mint nevéből is kikövetkeztethető, úgyis folyton elrepül valahová a vakvilágba, ezt igazán megszokhattam. De hát nem tehetek róla, no, most tényleg egyedül érzem magam. Egy kicsit.

A betűk és szavak viszont, hehe, mindig kéznél meg fejnél vannak. És a papagájos ruhadarabok is.

A macskákra viszont, úgy tűnik, egyelőre nem számíthatok.

A borfesztiválra fogorvostól mentem, borfesztiválról meg fogorvoshoz. Ez persze túlegyszerűsíti kissé az eseményeket, de hétfő reggel nyolckor azzal kezdeni a napot, hogy ujjé, itt van ez a gyökérkezelt fog, aminek, nahát, milyen érdekes, a röntgen szerint mintha bele lenne törve a gyökerébe egy műszer – ááá, nem akarjátok ti ezt elképzelni.

Sőt, tulajdonképpen én se. Igaz, nekem nem kell elképzelnem, ez a sivár való. És jobb ötletem ezúttal sincs, mint hajat mosni, magamra dobálni egy csomó optimistán rózsaszín izét, aztán uccuneki.

A reggelem ezúttal is, már sokadjára, azzal kezdődött, hogy a ház előtti bokros-füves placcról vadásszam össze anyósomék újságjának lapjait – szerencsére még azelőtt, hogy eleredt volna az eső. (Volt már példa arra is, hogy vizes gombócokat halásszak ki pocsolyákból.) A kihordó valószínűleg túl sokat nézett olyan amerikai filmeket, amelyekben behanyíjják a kertkapun a ház küszöbére az újságokat, pláccs, esetleg a pofánkat utálja, tudomisén. Mindenesetre az újságot konzekvensen rábassza a lábtörlőre (a mienkre, nem az anyósomékéra), aztán elmotorozik a hajnalba bele, mi meg kergethetjük a szétesett lapokat a bokrok alatt. Anyósom már iksz levelet írt ezügyben az illetékeseknek, de valószínűleg több haszna lenne, ha valamelyik szeles hajnalon rányitnám az ajtót a pasasra, mielőtt belemotorozik a napfelkeltébe. Még gondolkodom azon, mi lenne ehhez a megfelelő öltözék, a tarka pöttyös selyempizsim nem tűnik eléggé ijesztőnek. Kiskosztüm, talán.

Az éjszakára beígért vihar ugyan nem viharta nagyon össze magát, de igen kellemesen hűvös van (most még). Abszolúte jellemző persze a mi formánkra, hogy mára találtuk ki, milyen jó lenne egy kis nyári hideg nyerskoszt, a Repülő Kutató már összedobott tegnap egy gazpachót, én meg egy hideg paradicsompudingot. Eh, legfeljebb majd gyártunk hozzá pirítóst meg egy kis forró teát.

A folytatásban csak a szokásos marhaságok várhatók, piac, varrogatás, satöbbi. Piacra pediglen (ki nem találnátok) főként paradicsomért megyünk, mert most van az évnek az a csodálatos szakasza, amikor tízfélét kapni, és mi veszünk is minden héten legalább ötfélét.

A piaclátogatáshoz különös gondossággal összeválogatott bolondokházi áutfit eddig még sose látott darabja, a funkciótlan csipkeizé nem új, évek óta spájzolom a varrószobában. (Ez a közeljövő még-sose-látott darabjaira is érvényes lesz, minekutána tényleg keményen nekiláttam a “csak egy kis javítanivaló van rajta” feliratú kupacnak.) Eredetileg alapanyagként gondoltam rá, mert szakadt volt kicsit, de a csipkecsillagocskák ideálisnak látszottak applikációs célra. Előbb-utóbb nyilván ott fognak majd kikötni, de most megfoltoztam a mellényfélét, és kap még egy-két megjelenési alkalmat, mielőtt szétvágom a rittyóba.

Nem tudom, észrevettétek-e, hogy az elmúlt időszakban radikálisan romlott a fotóim minősége. Én mindenesetre észrevettem, úgyhogy egy ideig a fényképezőgép beállításaival kísérletezgettem (=nyomogattam összevissza, mint végtelen számú csimpánz a végtelen számú írógépet, hátha sikerül végtelen mennyiségű idő alatt megírni a Hamletet), de aztán egyszer csak felgyulladt fejemben az isteni szikra, hogy akár, öt év óta először, meg is pucolhatnám az objektív lencséjét. És lőn.

Közben elkezdődött egy új hónap is, és ennek első hetét én bizony a varrógép mellett fogom tölteni, oszt bespájzolok a jövőre újracucc-posztokból. Tessék várni türelemmel, ami késik, nem múlik.

Poették jöttek, mentek, én meg kajálás előtt, közben és után hirtelen átalakítottam neki három holmit is. Vendéglátás kategóriában amúgy továbbra is a “mindent bele” hívei vagyunk, bár az én hozzájárulásom tényleg csak annyi volt tegnap, hogy használható állapotba hoztam a teraszt, a hétféle tapas a Repülő Kutató produkciója volt. Nyilván azért kerítünk általában az ilyesminek ekkora feneket, mert annyira ritka a vendég nálunk, mint a fehér holló; viszont élek a gyanúperrel, hogy ilyenkor enyhén hisztérikusnak is tűnik az igyekezetünk. Hiába, no, nemigen vagyunk képesek másként csinálni.

Ma is lesz nálunk vendég, anyám átutazóban megáll néhány órára kicsiny kuplerájunkban, majd tovarobog. Én is afféle tovarobogó hangulatban vagyok, már csak egy hónap van hátra a nyárból, és annyi mindent kellene megcsinálni, de főként pihenni kellene sokat, mielőtt rám ront az őszi félév és annak minden munkás rettenete. Ebben is épp olyan hisztérikus vagyok, mint a vendéglátásban, “gyorsan-gyorsan, pihenjük ki magunkat, de alaposan!!!” Hát, legyünk őszinték, nem ez a legjobb módszer.

Viszont ezt a ruhát végre sikerült átalakítani a kiinduló 50-es méretből nekem-jó méretre. Éppen ideje volt, egy éve volt rajtam utoljára, és már akkor is tudtam, hogy negyedóra munka lesz majd vele, nem több. Ezeket a negyedórákat kellene valahogyan egymás után fűzni, úgyhogy eltökéltem, a jövő hetet bizony mindvégig a varrógépem mellett töltöm, szeptembertől ugyanis tényleg nem lesz időm arra, hogy beüljek ábrándozni az anyagdarabok közé. Csak az agyrágóbogarakat kéne valahogyan lecsillapítani, mert a betűk is itt zsezsegnek követelőzve, és már így is elég nagy a fejemben a hangzavar.

Tegnap a különleges világnap tiszteletére úgy elaludtam délután, mint akit főbevertek, és úgy ébredtem, mint akit álmában egy húsdarálón is átengedtek. A nyári délutáni alvás egy gyilkos. Két kávé kellett ahhoz, hogy legalább részlegesen magamhoz térjek, pedig én csak reggel szoktam kávézni. Utána ráadásul még elmentünk vacsorázni a szentendrei Hajósinasba, mert most már két falunyira sem kell elkirándulnunk Dunabogdányig, házhoz jött az étterem, pontosabban három utcányira tőlünk. A kaja most is remek volt, úgyhogy ha kedvelitek a balkáni ételeket meg az olyan érdekességeket, mint a hallal töltött káposzta és a vadhúsburger, soxeretettel ajánlom. Itt ebben a faluban erős hajlama van bedőlni minden olyan helynek, ami nem a főtéren vagy a korzón van, és/vagy nem turistavályúként funkcionál, szóval szánjatok meg minket nyavalyásokat, akik már megérték, hogy rájuk döglik egy fél tucat izgalmasabb hely, ahová szívesen jártak.

Mivel a vacsora végeztével még csak fél tíz volt, és igazán ránkfért, hogy lesétáljunk pár kalóriát a gjuvecsből meg a vadhúsburgerből, tettünk egy kört a város lakottabb részein. A remény hal meg utoljára, végül is péntek este volt, és kirakóvásárokkal meg nyári teátrummal meg effélékkel van tele errefelé minden nyári hétvége. Nos, a Dunakorzón még volt némi mozgás, de a Dumtsán már vége a kirakóvásárnak, és néhány kiülős hely kivételével épp olyan kihalt volt az egész kóceráj, mint amikor a vágómunka diadalaként a jövendő áldozatot kergették végig háromszor is ugyanazon a sikátoron a Maigret csapdát állít legújabb feldolgozásában. (A “lerobbant montmartre-i éjszaka” jeleneteit itt forgatták.)

A genius loci ránk is hat, kezdünk tényleg afféle falusi remetévé válni, vagy legalábbis Mindenváró Ádámmá, ha még emlékeztek rá, ki ő és hol van és mit akar. Ma délután megérkezik Poett biciklin egy mikrokord kötényruhával, aminek levesszük a szabásmintáját, hogy legyen neki majd belőle sok kötényruha ugyanazzal a szabásmintával. (Ez bizonyos mértékig megnyugtat, mert ezek szerint nem csak én vagyok belepistulva bizonyos szabásmintákba.) Némi késéssel megérkezik majd Poett férje is, mert ugyebár tőle nem várhatjuk el, hogy mikrokord kötényruhák szabásmintái iránt érdeklődjön. Mindenesetre délután két vendégünk is lesz hirtelen, és én ugyan azzal nyugtattam meg őket, hogy majd csak eléjük vágunk valami rágcsálnivalót a teraszon, de a Repülő Kutató már tegnap este elkezdett főzni.

Mivel megígértem a teraszt, de ott horribilis állapotok uralkodnak, ideje elővennem a seprűt, és összeraknom a ruhaszárítókat. De előbb piac.

A piac tiszteletére felvettem a múltkori szekrényszaporulatos poszt azon szürke batikolt ruháját, amiben én ugyan igenigen Bögyös Macának érzem magam, ráadásul akkorának, mint egy ól avagy víztartály, de ki akartam próbálni, tényleg ez-e a helyzet, mielőtt szétvágom a fenébe. Véleményt kérek.

Hű, de gyönyörű sorszám ez egy blogposztnak, ilyen szép még nem volt és többé nem is lesz. Ragadjuk meg hát ezt a napot az üstökénél fogva, és kezdjünk vele valami különlegeset és sosevoltat.

(Nyilván bilibe lóg a kezem. Hajnal óta hányom a szót hűvös halomba, és még a szokásos kétségeknél is bonyolultabb férgek rágicsálnak az írással foglalkozó belső részeimen. Ezúttal nagyrészt a májamon meg az epémen.)

Eh, elmentem péksütiért. A különleges világnap tiszteletére ráadásul a legrettenetesebb rózsaszín tornacipőmben. Többször is felvehetném, aszondok.

Ma gyanúsan csend van meg nyugi, én ilyenkor mindig arra várok, mikor szakad le az ég vagy valami hasonló. Vasárnap van, vasárnap van, mondogatom, a szomszédban fűnyíró zümmög, a szép új (bár kissé még mindig büdös) fürdőszobámban zölden bukfencezik a fény, a macskák kaját és simisimit kérincsélnek, a Repülő Kutató megfőzött egy fazék kukoricát, az most kint gőzölög a teraszon. Vacsorára lecsó lesz.

Könyörgöm, hadd maradjunk egy kicsit ebben a nyugiban, ne lődözzön meg robbantson meg fulladjon meg ma senki, a zenészek meg írók szíveskedjenek életben maradni, és legyen már végre egy olyan vakációs nyári vasárnapom, amikor csak ülök a végre kitakarított szobámban anyagficlik meg átalakítandó ruhadarabok között, és színes cérnákról álmodok, mert megtehetem.

Eszképizmus, ja.

(Ha Mohamed elhagyta a hegyet, majd eljön a hegy Mohamedhez. Kellett nekem az éppen elhagyott bolondokháza után vágyakozni.)

Nem óhajtom túldimenzionálni saját jelentőségemet, de tegnap du. hazaérkezés után az a sanda gyanúm támadt, hogy a diákjaim kis kémműholdon keresztül figyelik, mikor mivel foglalkozom meg mikor hol vagyok, és ha úgy látják, éppen nem vagyok taknyomba-nyálamba habarodva, akkor lecsapnak. Épphogy otthagytam a pelenkákat, cumisüvegeket meg tündérszárnyakat, és máris arra értem haza, hogy három újabb hallgató támadott le levélben, akik mindenáron nálam akarnak szakdolgozni. Csendben örvendezem ugyan a kötelességtudatuknak, de azért a nyüves nyavalyába, vakáció közepe van! Nem lehetne, hogy legalább pár napig csendben kiterüljek, mint egy kecskebéka?

Attól tartok, nem lehetne. Még a husinyuszi semeke mellett sürgölődve kaptam egy másik levelet is – recenzió, cikk, hó végére, titoktartási nyilatkozat, babámfüle. És még a fürdőszobám sincs teljesen gatyába rázva.

Már megint nincs más lehetőségem, mint felgyűrni a ruhám ujját, aztán uccuneki.

…

Na itt tartottam ezzel a bejegyzéssel negyed kilenckor, épp el akartam menni zuhanyozni, hajat mosni és felvenni egy ruhát, aminek felgyűrhetem az ujját, mikor is gyors egymásutánban a következők történtek:

1. Újabb levél az egyik reménybeli szakdolgozótól, hogy ő ugyan nem tudja, mit akar, de azt nálam akarja.

2. Megpróbáltam megnyitni a mellékletet a titoktartási nyilatkozat babámfüléhez, erre meg kiderült, hogy a csatolmány a regénybeli bűntény helyszínének alaprajzát tartalmazza. Hüm.

3. Rámcsippant cseten a sógorom, hogy a Várban a hotelszobája túl zajos, és emellett túl kicsi ahhoz, hogy összerakja benne az orgonát, eljöhetne esetleg hozzánk aludni péntekig? Hát persze hogy eljöhet. Mi itt ugyan közvetlenül a 11-es főút mellett lakunk, ebben a pillanatban csak egy fürdőszobánk van, a vendégszobánkban a kifestett fürdőből áthozott cuccok és a megszáradt, de szekrényekbe el nem tett ruhák ücsörögnek úgy derékig érő magasságban, arról meg lövésem sincs, hol tudná itt ebben a kuplerájban összerakni az orgonát, de persze hogy jöhet.

Igen, definitíve fel kell gyűrnöm a ruhám ujját, és uccuneki. Csak tudnám, hová a nyavalyába tettem a hajkefémet.

A szemem amúgy nem a dermedt rémülettől üveges, hanem csak a fotó sikerült ilyen remekül, de ugye megértitek, hogy nincs időm újat csinálni…

Az életünk jelenleg a kaja és az ürítés körül forog. Akkora gasztronómiai büszkeséget régen éreztem, mint mikor ma a legnagyobb finomnak nyilvánította a kukoricás-hagymás-szójaszószos májszeletkéket mie tésztával, és még repetázott is. (A kókusztejes zöldséglevest bezzeg otthagyta. Nem lehet semmi sem tökéletes.) A legkisebb viszont, aki egy veritábilis tokamalac, olyan mohón zabált tegnap is, ma is, hogy a napjai lényegében alvással, evéssel, pelenkázással, tisztogatással, ordítással és böfögtetéssel telnek. Oké, ne tagadjam le, van ezeken kívül még úgy húsz perc naponta, amikor édesen vigyorog, és azt mondogatja, hogy heő.

Én viszont végre találtam egy mérleget, amire ráállván konstatáltam, hogy amióta itt vagyok, fogytam két kilót. Van miből, az kétségtelen, na de azért mégiscsak hümhüm. Hiába döntöttem el, hogy laza hippi pótanya leszek, és csak az érdekel, felül nedves legyen mindenki, alul meg száraz, az aggódás nálam szériatartozék. Tegnap egész délután és este azon ettem a kefét, miért nem kakál a husinyuszi. Nos, ma már háromszor sikerült neki, szóval végül is minden kiegyenlítődik.

Előbb-utóbb én is ki fogok, de per pillanat meg nem tudnám mondani azt se, fésülködtem-e én máma vagy sem. Bár végül is, nem mindegy?

Az elmúlt napok szikkasztó kánikulája után ma hajnalban dörgettyűvel és villámokkal megérkezett a vihar, úgyhogy most tíz percenként kiderül, beborul, esik, süt, épp csak vénasszonyok nem potyognak az égből. Ezért persze a legnagyobb nem tudott elmenni sétálni reggel a pajtásaival, és a délutáni tiszai fürdőzés is veszélyben van, pedig tegnap milyen ragyogóan lefárasztották magukat vele. (Minekutána a húgom is épp úgy működik nyáron, mint én, a tiszai fürdőzéseket a nagyszülők bonyolítják. Mi legfeljebb csak hisztérikusan fel-alá szaladgálásra lennénk képesek a parton, mint Gárdonyi kiskacsákat nevelő tyúkanyói. És közben összeégnénk a napon, mint a parancsolat.)

A fürdőzésre készülvést viszont tegnap, amikor csak én maradtam egyedül mindhárom töpörtyűvel, törvényszerűen megérkezett a Nagy Hiszti is. Ezeket errefelé főként a középső bonyolítja, akiből még ugyan nem tudjuk, mi lesz, ha nagy lesz, de a valószínű opciók egyelőre úgy festenek, hogy judoka, operaénekes vagy vadászkutya. Valamikor az elmúlt napok folyamán felfedezett a lakásban egy rémséges fehér ruhát szörnyeteges szárnyacskaujjakkal, kiváló minőségű függönyanyagból, lurex szálakkal átszőve. Olyasfajta ruhadarabról van szó, amilyet az ember automatikusan harminc évvel ezelőtti falusi vasárnap délelőttökkel azonosít, őtözzél fel a szép ruhádba, Nikol, templonyba menyünk. (Ezúton kérek elnézést faluktól, Nikoloktól, még a vasárnap délelőttöktől is.) Nos, az ifjú hölgy fejébe vette, hogy ezzel megy a Tiszára fürödni, a nagynénje (én) meg észérveket próbált alkalmazni a tervvel szemben.

Ez hiba volt, pontosabban kárba veszett fáradság, ennyi erővel akár leoszthattam volna neki két taslit is, majd ordítva felküldhettem volna a szobájába, hogy látni se akarom holnapig, nuku fürdés. A végeredményt tekintve nagyjából úgyis ugyanott kötöttünk volna ki, a stiláris önmegvalósításban megakadályozott nőszemély ugyanis úgy kezdett üvölteni, mint akit nyúznak, és abba se hagyta mindaddig, amíg meg nem érkezett biciklin a felmentő sereg, hogy fürdőzni vigye. Hiába próbáltam további észérveket alkalmazni, hogy fürdés után felveheti a ruhát, most csak összekoszolná a Tiszában, egyébként meg persze, ha fel tudja venni egyedül, hajrá. (Ez, bevallom, aljas húzás volt tőlem, mert tisztában voltam azzal, hogy nem tudja felvenni egyedül, de akkor már tíz perce folyt az üvöltés, és én kezdtem kissé belefáradni.) A jövendő Tosca továbbra is megállás nélkül üvöltött, fel-alá bócorogva a nappaliban, majd amikor kissé kezdett alábbhagyni a lendület, lehajtá fáradt fejét a kanapéra, és “beleütötte a száját”, úgyhogy újult erővel áriázott tovább. A következő hullámvölgyön azzal lendült át, hogy lelógatott fejjel ordított kicsinyég decrescendo, majd felsikoltott, hogy “folyik a szájamból a NYÁÁÁL!!!”, és ezzel megint nyert magának két perc üvöltenivalót. Mindeközben persze amikor együttérzően megkérdeztem, kér-e esetleg egy kis vizet, kegyesen elfogadta, felhajtott két decivel, majd folytatta, ahol abbahagyta.

Érdeklődve várjuk, mit hoz a mai nap (ez egy szófordulat, valójában nem várjuk érdeklődve, inkább enyhe rettegéssel), de most megyek ebédet főzni.

Nagy szerencsénkre mostanság amúgy is a sztorik miatt jártok errefelé, mert értem piszkosul nem lesz érdemes, tényleg teljesen értelmetlenül pakoltam össze, és még a dekoltázsomban is szétpattogott minden hajszálér a melegtől.

Még bele se kezdtem nyári feladataim újabb felvonásába, máris kutya fáradt vagyok. Összecsomagoltam ugyan a jövő hétre, de ezúttal, hiszitek vagy sem, alig tudom, mi mindent hajigáltam be az utazótáskámba. Valószínűsíthetően nagyrészt tarka és nyári és jól szellőző holmik vannak benne, bár még érhetnek meglepetések a kicsomagoláskor. Az viszont szinte tuti, hogy egy egész héten át úgy fogok kinézni, mint akit ki tudja honnan szalajtottak (igen, még a szokásosnál is inkább).

Mindehhez, mivel a Repülő Kutató fuvaroz el a húgomékhoz, az ő napirendjéhez kell igazodnom, neki pedig reggel kilenckor jelenése van a székesfőfaluban. Kár, mert ezúttal kivételesen bírtam volna még maszogni itthon egy kicsit.

Na jó, harcra fel, irány Zenta.