(Miután tegnap átnyújtottam a címzetteknek, úgy tűnt, hogy nem hatja meg őket különösebben, de miután elmúlt a más ajándékok újdonságereje, egyszer csak észrevettem, hogy hoppá, sapkás kislányok ülnek a nappaliban. A nagyobbik le se vette hazamenetelig, és a kisebbik is negligálta azt a sapkát, amiben eredetileg érkezett, szóval mégiscsak megfontolom azt a fenyegetést, hogy mindenki csokit meg mesekönyvet kap karácsonyra, nix itthon készült ajándék.)
Sapkát varrni nem nagy ügy, ha az embernek van varrógépe meg egy csomó poláranyaga. Kötésben-horgolásban sose voltam különösebben jó – tudok ugyan alapszinten, de roppantul szaporátlan munkának találom, és nem is lelem benne sok örömemet. Ha valamit elő akarok állítani, varrni szoktam, ez van.
Ezúttal két sapkát akartam előállítani az unokahugiknak, nem túl csiricsárét, de azért csajosat. Úgyhogy előszedtem néhány mályvalila meg rózsaszín polárdarabot, plusz a színben passzoló hímzőcérnákat.
Elvileg ugye a fejkerületből kellene kiindulni, de meglepi-ajándéknak szántam, úgyhogy ehelyett egy-egy sapkájukról vettem le a méretet. Az eredeti sapkát szépen le kell fektetni az asztalra, megmérni a szélességét, kész. Amikor majd szabni kell, ennek a szélességnek a kétszeresét kell venni plusz másfél centit a varrásráhagyáshoz.
Ekkor már tudtam, hogy a jövendő sapka összesen három részből fog összeállni, eleje, hátulja, pereme (ez utóbbi elég hülyén hangzik, de valamiért nem bírom passzénak nevezni, pedig technikailag az), úgyhogy ennek függvényében szabtam ki a mályvaszínű poláranyagból.
Az eleje-hátulja egyszerű nagyjából-félkörök formájában került kiszabásra, a perem pedig háromszor olyan szélesre lett kivágva, mint amekkorára valójában szükség volt, mindjárt meglátjátok, miért. Én ezt a sapkaperemet hímezgetni akartam, mégpedig úgy, hogy a kész sapka visszáján ne fityegjenek összevissza a hímzés hátlapjának szálai, mert az nem is szép meg nem is praktikus. Emellett csak fültől fülig elöl szerettem volna elhelyezni ezeket a hímzéseket, hátulra minek.
Bejelöltem a sapkaperemen az egyharmad/kétharmad vonalat (szappannal, az könnyen kijön az anyagból). majd azt is, mettől meddigre szánok rá hímzést.
Az egyharmad kerül majd a sapka belsejére, a kétharmad a külsejére, így hát arra kezdtem el rárakosgatni a szokásos polárköröcskéket világosabb rózsaszín anyagokból.
Mikor már mindkettőre rápakoltam éppen eleget, felgombostűztem,
és ezután következett a Szokásos Eljárás nevű állat avagy étel (lásd Micimackó), amikor addig virágocskázok, amíg azt nem mondom, hogy elég.
(Bal sarokban láncöltéssel az ifjú hölgyek nevének kezdőbetűi, mert ugyebár ezek a sapkák eléggé hasonlóak ahhoz, hogy összekeverjék esetleg, melyik kié, és a fejkerületük sem különbözik olyan sokban egymásétól. Így remélhetőleg sikerül megúszni néhány “elvetted az ÉN sapkámat!” házivihart.)
Tessék, itt egy közeli a virágocskákról.
Ezután már csak az összeállítás volt hátra. Keskeny cikcakkal összevarrtam a sapkák elejét meg hátulját,
aztán az aljukra szánt peremet is.
Színére fordítottam a felsőrészt, az alsót pedig elegyengettem, hogy az összevarrás pontosan hátulra kerüljön,
egymásba húztam a kettőt, és körbevarrtam cikcakkal.
Na hát kérem erre kellett nekem a peremmel való marháskodás: ezen a ponton szépen felhajtottam a hímzett sávot, és cikcakkal rávarrtam a felső részre.
Ilyen módon a hímzés visszájának csúfságai gondosan be vannak zárva a sapka felhajtásába, és bent nincs más, csak hátul a nemcseréljükössze kezdőbetű, ni.
Én ugyan az ifjú hölgyek személyiségi jogait nagyon nagy tiszteletben tartom, de a délután folyamán egy olyan jó kis pillanatképet lőttem az egyikükről (sapkában), hogy szülői engedéllyel közlöm is. A kikötés csak annyi volt, hogy a nevét ne írjam le.
Íme, Anonim kisasszony és az ő új sapkája.
Minden nap más - mindennap más 