eská kategória bejegyzései

…nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Egyik kedvenc Jókai-hősöm, Berend Iván mondta magáról, hogy nyolc órát dolgozik munkából, nyolcat szórakozásból. (Az is meg volt húzatva, mint a hősök általában. A hősök hülyék.) Na én is valahogy így. Amikor éppen nem gépelek, akkor is az megy a fejemben, hogy akkor azt mondja iksz, és erre azt feleli ipszilon, ésígytovább.

Ma nem megyek különösebben élményszámba, miként az időjárás se: ő sír, engem meg nyilvánvalóan kezd ledarálni a megfeszített meló, mert akármennyire is élvezet az írás, napi tizenhat órában mégiscsak sok. A két nap, amíg az upici kihúzta a lábam alól a civilizációt, igen tanulságos volt: ezúttal tényleg egy barlangban voltam két napig, hírek meg emberek nélkül, és hiába mentünk le pénteken a városba tengeri herkentyűket enni, és a szerb búcsúban megnézni, hogyan kólóznak a korzón buzukiszóra, attól még mindig a fejembe voltam bezárva, ahol párbeszédek mentek meg minden más hülyeség.

Innentől kezdve még van tíz napom, amit remélhetőleg írással tudok tölteni, remélhetőleg meg is írom az alatt, amit akarok. Most vagy soha, mondogatom magamnak, és ha egy kis szerencsém van, nem is fogok teljesen beledilizni. Harcra fel.

Tökre szeretem ezt a szót, egyike kedvenc illúziószavaimnak, mivelhogy első pillantásra valami mély és emberi és spirituális izének tűnik, aztán ahhoz képest mit jelent: nagyjából azt, hogy az ember nyáron fent a hegyen legelteti a birkákat, télen meg lehozza őket a völgybe. Általában is szeretem az illúziókat, a megtévesztést, átverést meg a játszmákat – ezért kutatok krimiket, meg írok lektűrt meg ravasz intertextes verseket meg szonettkoszorúkat, meg fordítok olyan bonyolult alliteratív és metaforikus szerkezetekkel telezsúfolt epikát, amilyet.

Mindezek a játszmák meg átverések meg illúziók persze nálam mind a fikció keretébe szorulnak vissza, a való életem röhejesen nyugodt és kicsi és polgári, stabil munkahelyem van, bejárónőm és két macskám. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató elment aludni, én már írtam, amikor reggel megjött, én már írtam, napi átlagom tizenhétezer leütés, és vagy befejezem ezt augusztus végéig, vagy kurva ronda világ lesz, hogy egyik hősömet idézzem. Mindemellett amennyiben tartani tudom ezt a programot, és teljesítem ezt a tervet, ha majd ősszel megkérdezi tőlem valaki, mit csináltam augusztus második felében, valószínűleg azt fogom mondani, hogy csak nyaraltam, mert ez az igazi nyaralás nekem, a fene vinné el: a (fel)üdülés helyszíne nekem nem a tenger, nem a hegy, hanem a saját fantáziám, ahol koherens és realitáson túli világokban találok meg egy olyan rendet, ami talán csak számomra az, de nekem szükségem van rá. Az én szabadságom, az enyém. Könyvek, Judit, könyvek, könyvek.

Na de hogy visszautaljak a bejegyzés címére: attól még, hogy én 2012 októberében ülök a bulinegyedben, nem csaphatom ki a blogom olvasóit a hegyre legelni, már elnézést a metaforáért. Úgyhogy megpucoltam a fényképezőgép lencséjét, embert pofoztam magamból, meg felhanyigáltam a katicákat. És most visszamegyek a saját fantáziámba, legelészni.

Kimegyek a barlangból masszázsra. Aztán persze visszajövök, és folytatom ott, ahol abbahagytam.

Most még egy kicsit lefelé meg befelé megyek, de remélhetőleg lassan kifelé is fogok kászmolódni az írásdühből. Nem lehet hosszú távon ezt csinálni, előbb-utóbb a civilizációba is vissza kell térnem, nem maradhatok mindörökre a barlangomban mosatlan hajjal, loncsos klepetyusokban és egy laptoppal.

Kicsit sajnálom azokat, akik éppen most mentek el valahová nyaralni, ez az időjárás ugyanis arra alkalmas leginkább, hogy az ember a gép előtt üljön, és fiktív alakokkal csellózzon ki alapost.

Én tényleg egy keményszívű asszonyállat vagyok, és ezt leginkább azok szívják meg, akiket kitalálok.

Ezt a gyilkos szörnyeteget, amit időjárásnak hívnak errefelé, nehéz másként kijátszani, mint hogy hajnali félötkor ül ki az ember írni a teraszra. Mindezt ráadásul egy olyan házivarrott klepetyusban, amihez még szabásmintát se használt, csak nyissz-nyissz, varr-varr (és, valljuk be, normálisabb időkben leginkább hálóingnek fogom használni őkelmét). Ezúttal viszont nem én voltam a leghajnalicskább virág a birodalmunkban, anyósom hajnali három óta főz a családjára (szintén a teraszon, a grillen – bent jóformán lehetetlen), mert ma az unokáival együtt elpályázik úgymond nyaralni, de az itthonmaradókra is gondolni kell.

Bevallom, ha nekem kéne felnőtt embereket itthon hagynom úgy, hogy biztos akarok lenni abban, nem halnak éhen, kitennék az asztalra néhány pizzarendelős szórólapot, de én egy igen keményszívű asszonyállat vagyok.

A mai napon tényleg túlélésre játszunk, bébi. A Repülő Kutató dolgozóban, anyósom a legnagyobb unokájával a mezőkövesdi strandon, bennem fájdalomcsillapító, a kezemben meg Bari barátai. A napomat háromkor kezdtem egy Ibubetával. Nőnek lenni szívás, pláne ittésmost ebben a konstrukcióban. Tegnap délután megtörtem, mint a jég, és lepasszoltam félórára a gyereket a szomszédba, amíg összegömbölyödhetek a kanapén arra várva, mikor hat a fájdalomcsillapító, de ma még ez se jöhet össze, és már most megy kifelé belőlem az, amit háromkor bevettem. Hogyan vészelem át ezt a napot, az még rejtély.

A körülmények igazán szépen összeesküdöztek ellenem, csuhajja. Ez a majdnem negyven fok egy gyilkos, alapjáraton is teljesen le lennék gyalulva, de a jelenlegi a legkevésbé sem alapjárat. Egy tizenöt (azaz most már majdnem tizenhat) hónapos baba szórakoztatása teljesen más felkészülést és jelenlétet igényel, mint egy három- vagy ötévesé. Az utóbbiaknál valószínűleg békéske magánfélórákat nyerhetnék egy rajztömb és egy készlet zsírkréta segítségével, plusz azt se kéne folyton néznem, éppen minek bócorognak neki fejjel előre, oááá. Giggü roppant barátságos és jó napirendű gyermekcse, a bőgései rövid ideig tartanak és okkal történnek, a frusztrációi érthetőek és világosak, de éppen most van a világ felfedezésének abban a stádiumában, amikor minden nagyon izgi és megismerésre vár, a bébisintér pedig esténként belenéz a gyerek orrába, nem spájzolt-e el ott a nap folyamán valami kincsecskét. (Eddig még nem.)

A világ felfedezésének én is nagy híve vagyok, de a világ jelenleg egy nyüszítő katlan, ahol mindenki kétségbeesetten keres egy kis árnyékot a perzselő nap elől. Ha nem lenne itt Giggü, megengedhetném magamnak a luxust, hogy nappal aludjak, éjjel írjak, de így nem tudok mást tenni, mint szélütötten szédelegni át a napot, és tíz percenként felajánlani a kis felfedezőnek némi vizet. A mini Kolumbuszt mindeközben nyilván roppantul érdekli az udvar, ahol növények vannak meg kutya. (Timó általában is veszélytelen és gyermekszerető állat, de ilyen időjárásban pláne csak egy öreg, lihegő csergeszőnyeg, aki időnként elcaplat a saját vizestálkájához, másként viszont a teraszon hever az asztal alatt, és füle botját se mozdítja az elragadtatott bébisikolyokra.) Na most odakint minden árnyék és növényzet ellenére is forróság van és döghalál. Szintén izgalmas hely a szomszéd lakás is, ahol olyan csodálatos dolgok vannak, mint anyósom meg bundikenyér meg játékok, de ugyebár ma ez is ugrott, és a játékok önmagukban nem olyan érdekesek, mint anyósommal társítva.

Tíz fokkal hűvösebb időben már végigkószáltuk volna a fél várost is, ahol szintén csupa izgi dolog van, de a babakocsi még mindig ott dekkol az autó csomagtartójában. Egyszerűen nincs mikor kivinni a babát, mert mire viszonylag elviselhetővé süllyed a hőmérséklet, ő már az igazak álmát alussza. Úgyhogy ma is itthon ülünk, nekem éppen nagyon rossz, és minden energiámra szükség van ahhoz, hogy legalább a gyereknek jó legyen. Drukkoljatok, ha nincs más álamügyetek fojóba.

Én ma nemigen megyek élményszámba, de mostanság úgyis Giggüért jártok ide, valljátok be. Hát akkor tessék.

Giggü lábán úgynevezett gege látható, amin gege van díszítésként, és mindez roppantul gege, tegnap és ma többször is leült a földre, hogy megcsodálja a gegés gegéket. Na ezeket én a Meskáról rendeltem, és rendkívül örülök, hogy megérkeztek. Gege.

Nesztek még egy fotó Giggüről. Ezen Bari is rajta van. Az Úr irgalmazzon nekünk.

Asszem, tegnap estére értük el a mélypontot, legalábbis remélem, hogy ez volt az. Hadd fejtem ki – akár érdekel bárkit, akár nem. (Ha az igeidők esetleg összekavarodnak, annak az a fő oka, hogy én ezeket a posztokat ráérő (haha) felnőtti időmben írom, leginkább előző este, aztán reggel kiegészítgetem meg élesítem.)

A szomszédból még szombaton érkezett játékszállítmány könyveket is tartalmazott, viszont nem volt annyi időm, hogy irodalomkritikai és másegyéb megfontolások alapján kurátort játsszak velük, Giggü már akkor rástartolt a dobozra, mihelyst az megérintette a padlót. Első választása a “Bari barátai” című kicsiny lapozgató könyvecske volt: Barinak mozog a szeme, a képek tarkabarkák, állatkák vannak benne, az egész összesen öt lap, gyerünk. A kezembe nyomta, és azt mondá felszólító módban: “EEe!!!” Gondolom, ti is azt csináltátok volna, amit én: kinyitni a könyvet, és nekilátni a felolvasásnak.

Namost, én már az első négy oldal után tudtam, hogy ez hiba volt, de azt még nem, mekkora és milyen hosszú távú. A kötet ugyanis egyike azoknak a jól lektorált munkáknak, amelyeknél az illusztrátor nevét kiírják, a verselőét viszont szemérmesen elhallgatják. Ezt jól is teszik, mert én például most már, öt nap “Bari barátai” után, megkeresném, aztán addig ütném, amíg még mozog és rímel. Eleve az egész azzal kezdődik, hogy “Barátaim még kicsinyek, bemutatom őket neked.” Az ilyenfajta szövegszerkezeteket még nagyon díjaztuk Bezerédj Amáliánál, most is elnézzük neki, de hát ő száznyolcvan éve írta a “Flóri könyvét”, akkoriban még nemigen volt választék. “Hét kismalac megy a rétre, Röfi mama szemefénye”, ésatöbbi. Ragrímek, egyeztetési problémák meg egy olyan általános naftalinszag, amitől az ember modern gyermekvers-költőkért sikoltozik, és van is belőlük hálistennek bőven, de ha egy tizenöt hónapos rácuppan a “Bari barátai”ra, akkor már vége a mesének, próbálkozhatsz bármivel.

Én ezt a könyvet szombat óta annyiszor olvastam már fel a töpörtyűnek, hogy arra nincsen szám. Próbáltam szabad meséléssel, kísérleteztem átírt szöveggel (még rímeltem is neki, bmeg), de nem, a műértő közönség csak nézett, aztán rábökött a könyvre, hogy “EEe!!!”. Tegnap csupán a délelőtt folyamán huszonhétszer olvastam fel közkívánatra annak a büdös Barinak a rohadék barátait. Csak azért úsztam meg huszánhét körrel, mert egy óvatlan pillanatban, mikor Giggü éppen nem nézett ide, eldugtam a díványpárna mögé. Mint az a márnemistudommelyik rokon kisgyerek a kötelező olvasmányt a szennyestartóba, aki azon reménykedett, hátha bekerül véletlenül a mosásba, aztán nem kell elolvasni. (Bekerült. Szereztek neki helyette másikat.) Délután, miután Giggü megtalálta a díványpárna mögött a könyvet (hja, nem volt eszem tovább rejteni, agykapacitásomat keményen leszívja a kánikula meg a babapisi, -kaki, -ruha, -kaja négyessel való tökölődés), már nem számoltam a további felolvasási alkalmakat, de számuk volt légió, nekem elhihetitek. Mindenesetre mikor már a Repülő Kutató is hazaérkezett, és tudtam, hogy van valaki, aki leöntsön vízzel, ha habzani kezd a szám, meg kezelésbe tudja venni a gyermeket hiányomban, egy olyan felolvasást sikerült produkálnom, amelyben a könyvet a hátlapjánál fogva tartom anélkül, hogy látnám az illusztrációkat meg a szöveget, fejből fújva annak a névtelen szemétládának a bökverseit, és mindeközben pontosan rámutatva az összes nyavalyás állatra. Ami nem volt belekalkulálva, az a hisztérikus röhögőgörcs, ami a “Látod? Ez itt Tehén mama és Boci, a kicsi fia” résznél tört rám (fyi, ez a második oldal) és kitartott a végéig. Mikor becsuktam a könyvet, majd letörölgettem könnyem és taknyom, mind a két jelen lévő kétlábú aggódva nézett rám, a kisebbiknek pedig még a szája is le volt görbülve.

Giggü, ha majd terápiára kell járnod huszonöt év múlva, légy szíves, említsd meg ezt a traumát is. Vállalom a felelősséget. Utána majd leisszuk magunkat, kinyomozzuk, ki írta a “Bari barátai” szövegét, és lepisiljük a sírját. Ha még életben van, őt pisiljük le. Nekem belefér.

Amiért úgyszintén vállalom a felelősséget, az a gyerek roppant előnyös bilifrizurája, amit az esti fürdőzés után nyírtam neki, mert a hátul fityegő bájos fürtöcskék nem kompatibilisek ezzel az időjárással, és folyton leizzadt a nyakicája. Mint saját ún. frizurámmal kapcsolatban szoktam mondani, a haj úgyis kinő, és ez gyerekeknél sincs másként. Meg aztán, ennek a bubának úgyis minden jól áll. Ügyübügyü.

De ha már a gyalázkodásnál tartottam: szarjon sünt az összes olyan tervező, aki ezeket a sokcsatos szandálkákat kitalálta. Feladni egy külön kínszenv, levenni is, bezzeg a mütyür éppen most kísérletezi, hogyan tudná egyedül leszedni a lábáról, és mint látható, elég szép sikereket ér el vele.

Giggü csodálatos békés egy cukorbogyó, de ez nem változtat azon, hogy én viszont úgy fosok, mint a mesékben, és nem csak metaforice. Technikailag ugyan sejtem, mit kell csinálni egy totyogóssal, de ez az életkor kimaradt a szakmai képzéseimből, valószínűleg egyedüliként. Ha hároméves lenne, ölég pontosan meg tudnám állapítani, hogy mit óhajt és mivel szórakoztathatom, tán még azt is, hogy milyen területen szorul esetleg fejlesztésre, de egy ekkora töpörtyűnél megáll a tudomány. Azon a koron már túl van, amikor az a főcél, hogy felül nedves legyen, alul meg száraz (nem mintha ezeknek ne lenne továbbra is jelentősége), viszont még nem tudjuk megtárgyalni, mire van szüksége, úgyhogy itt hajózom égnek álló hajjal ismeretlen tengereken, kezemben plüss unikornisok, és ez sem csak metaforice.

Nyarunk ezen a héten kábé úgy fest, mintha visszatértem volna tinikoromba: sajnálom magam, hogy ilyen gyorsan csúszik ki a seggem alól a vakáció, kupleráj van a szobámban, és 16 fokot mérünk odakint.

Mikor öltözzön az ember másként, mint lilapiros papagájnak. (Ami egyébként a jelzett korban olyannyira nem volt elképzelhető, hogy akkori önmagam rémülettel vegyes elképedéssel nézné mostani önmagamat.)

A nosztalgiavonatra amúgy nem csak az időjárás ültetett fel, de én is magamat: ennek a kötényruhának a szabásmintájával először ’96 őszén kezdtem szemezni a Pataky Művelődési Központ könyvtárában, de csak öt éve sikerült magamévá tennem egy antikváriumban a Burdát, amiben ezt láttam, és két hete sikerült megvarrnom a kötényruhát.

Hosszú munkához sok idő kell, miként a collegiumi szállóige mondja.

Hej de megváltozott az időjárás. Tegnap délután még olyan meleg volt, hogy a sütőből frissen kivett pitákat a teraszra tettem kihűlni, ne fűtsék nekem tovább a lakást. (Timó rögtön el is lopott egyet, váljon egészségére. Öreg kutya már ez, nincs más öröme, csak a vakargatás meg a kaja.) Ehhez képest ma igencsak elkelt a dzseki, amíg eltotyogtam masszázsra.

Na mindegy, én most úgyis 2012 októberében vagyok Pesten. Nagyrészt.

Néha, hogy ibolyaszerényen bevalljam, még önmagam is képes vagyok meglepni végtelen sokoldalúságommal: amellett, hogy pofázásból élek, őtözködős blogot vezetek és virágocskákat hímzek mindenhova, annyiféle dolog írásával próbálkoztam, hogy se szeri, se száma. Vers, széppróza, tudományos szöveg, esszé, ismeretterjesztés populáris irodalomról meg persze akkor már egy kis populáris irodalom is neki bele, hogy az se maradjon ki. (És nem, még azt se mondhatnám, hogy az asztalfióknak dolgozom: a fentiek közül mindenből megjelent már itt-ott kevés vagy sok, és még csak nem is a legrosszabb helyeken.) Nyilván ennek a szétburjánzásnak az a következménye, hogy egyiket se tudom megfelelő mélységben és erőbedobással művelni, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy irgalmatlan lusta vagyok – még pontosabban nem lusta, hanem kényelmes, de azt tényleg irgalmatlanul. A feladataim kilencvenöt százalékát határidőre teljesítem, és olyan marhaságokat is bevállalok, amikre senki sem kényszerít, lásd második doktori. Ehhez képest viszont például a tegnapi napot mámorító semmittevéssel töltöttem, kilencvenes évekbeli nagyívű akciószarokat vizionálva, különös tekintettel John Woo munkásságára motorbiciklikkel, galambokkal és mexikói patthelyzetekkel, ahogy ezt köll.

Nyilván ennek (nem John Woonak, hanem a szélrózsa minden irányába egyidejűleg tartó szerzői munkásságomnak) az is a következményei közé tartozik, hogy szinte mindenki, akivel beszélgetek erről, mást akar olvasni tőlem. A családom (milyen meglepő) a készülő családregényt, a barátnőim a készülő lektűrt, folyóiratok szerkesztői esszét, undzóvájter. Még költői munkásságomra is van egy visszautasíthatatlan ajánlatom, Poett ugyanis a télen varrt két kordruháért cserébe meg fogja szerkeszteni a verseskötetemet. Mármint ha végre befejeztem, mert az kábé 85%-on áll, és ahogy magam ismerem, a kész versekbe is bele fogok nyúlni, mert nincs olyan, hogy véglegesen kész szöveg, csak leadási határidők vannak, amikor is kitépi valaki a megírtakat az ember kezéből.

Szerencsére Poett őszig nem ér rá egyelőre, így a verseket legalább be tudom hajítani a hátsó polcra. A múlt héten viszont éppen a fel-alá viharzás közben kaptam levelet az egyik kiadónál, ahol évekkel ezelőtt publikáltam, hogy oké, tudják, megmondtam előre, egy-két évig lélegzetet venni se lesz időm ezügyben, de van-e valami új cucc, mert érdekelné őket. Hátizé. Új cucc, a szokásoknak megfelelően, egyharmadig kész állapotban van, és én ugyan pontosan tudom, mit akarok belőle írni és hogyan, de a mikor, na az teljesen más tészta.

Mikor, mikor. Hát például most. Elvileg ugyebár vakációm van. Kár, hogy ez az időszak az is, amikor a nap meg a dögmeleg kifőzi az agyat a fejemből, úgyhogy válogatott túlélési stratégiákra van szükségem ahhoz, hogy bármiféle értékelhetőt alkossak. Szerencsémra ilyenkor esik igazán kézre az inszomnia, mai reggelemet négykor kezdtem kávéval és kézirattal a teraszon (aztán persze visszabújtam még egyet szundikálni, de a szándék is fontos, ugye).

Csak kitartson az elszántság, és minél később rontsanak rám kishitűségi rohamok. Azok még a kényelmességnél is irgalmatlanabbul rontják a teljesítményt.

De hogy a blogprofilnak is aggyunk egyet: a sok nyári lebernyeg közben ideje volt felvenni valami olyasmit is, amiben leellenőrizhetem, van-e még derekam. Hm. Valamennyi akad, de ezügyben is ideje lenne lépni.