Tegnap egy darab kivételével (az még továbbra is a levegőben fityeg) beestek az őszi félév doktori óráinak időpontjai, úgyhogy végre áttekinthettem-forma a következő néhány hónap rohangálnivalóit, plusz eljátszhattam a “go home and re-think your life” jelenetét a Csillagok Háborúja egyik búsan elcseszett részéből. Nos, hogy rövid legyek, velős és kellő mértékben tőrőlmetszett: szarban vagyok, feleim.
A doktori órarend önmagában is egy röhej, de az összes többivel társítva aztán pláne. Két olyan péntekszombatom is lesz, amikor este negyed hétkor végzek Esztergomban, másnap reggel kilenckor pedig már Pécsett kezdek. Ezt a helyzetet semmi más módon nem tudom megoldani, mint hogy kistányérnyi szemekkel nézek a Repülő Kutatóra, és fuvart kérincsélek tőle, amiért cserébe meghívom vacsorára meg befizetem őtet is iccakára a hotőlbe. Szerencsére kedveli azt a helyet, a svédasztalos reggelizőben hatféle salátaolajat tartanak, a wifi remekül működik, és az ablak alatt ott a sétálóutca a maga ezer lehetőségével, de hát akkor is. Nem azért kezdtem én bele ebbe a második doktoriba, hogy aztán Miss Daisyt játsszak sofőrrel, rosseb. Hiába próbálok úgy nézni erre az egészre, hogy víkend! kézműves sörök a Bazárban! kecsketokány a Blöff Bisztróban!, ha az egész amiatt és abból a célból van, hogy aztán reggel kilenctől déli egyig ott kuksoljak egy csúnya kis teremben, miközben a neveléstudomány szaknyelvéről magyaráznak nekem.
Legyünk őszinték: ugyan minden megoldható valamiképpen, de ennek a doktorinak így is egyre inkább önszabotálás-szaga van. Ebben amúgy nincs semmi különösebben meglepő, hajlamos vagyok beleugrani nyakig mindenféle olyan jellegű projektekbe, amelyek aztán kellő alapossággal ledarálnak, de így vénségemre egyre inkább azt igényelem, hogy ha már ledarál valami, élvezzem is közben. Ez erre a doktorira jelen pillanatban piszkosul nem áll. Egy csomó melót meg rohangálást kell belefeccölnöm, és nyüves módon nem látom, merrefelé tartok. Nyilván persze leginkább azért nem tartok semerre, mert nincs kedvem elindulni se, nemhogy haladni előre, szorgosan rágicsálva a papírlapokat, és termelni a szót hűvös halomba. Mindez ráadásul különösen annak tekintetében fest szarul, hogy más dolgokkal hogyan állok. Hát kérem, nem a bötűkkel van a baj, annyit elmondhatok. Ezen a nyáron befejeztem egy esszékötetet, ami éppen szerkesztés alatt van, és nemigen ment meg attól semmi, hogy jövőre megjelenjen. Befejeztem egy regényt is, amit jövő héten lepasszolok a kiadóba, aztán majd eldől, hogy megjelenik-e (egyelőre azt mondanám, inkább igen, mint inkább nem – adjunk neki olyan 60% esélyt).
A jövő héten elkezdődik a tanítás is, és én általában roppant lelkes vagyok ettől, de ezúttal tőből elbaltáztam az egészet azzal, hogy az augusztus nagyját írással töltöttem. A primér irodalommal az a fő gond, hogy ha az ember belevetette magát, elég nehéz lejönni a szerről. Na most én még mindig ott ülök egy majdnem-kész versesköteten, egy félkész regényen (abból amúgy júniusban megjelent nyomtatásban egy fejezet, szóval most már le se nagyon tagadhatom, hogy van nekem egy olyan), és jelen pillanatban inkább az viszket nekem, hogy ezeket megírjam meg befejezzem, nem pedig az, hogy kis jegyzetlapocskákat gyártsak értelmetlen kupackákba a disszertációmhoz, meg hogy a neveléselmélet szépségeiről magyarázzak nyomorult másodéveseknek csütörtök délutánonként négytől fél hatig (amiért amúgy valószínűleg igen különleges, vasszögekkel kivert helyem lesz a kicsi szívükben, és én ezt teljesen meg is értem). Plusz már most van tíz szakdolgozóm, pedig csak szeptember végéig kell leadniuk a témabejelentő lapokat. Többet már nem bírok vállalni, ez is nagyon a teljesítőképességem határán billeg, de ebben az évben annyian végeznek, mint sem előtte, sem utána, szóval áldozatot kell hozni a pedagógusképzés oltárán, és én ebbe ugyan extra módon bele fogok őszülni, de azért adott az Úr pipiros büdös pacsmagokat a nőknek, hogy ezt el lehessen leplezni.
Istenkém, néha kifejezetten irigylem azokat, akik egyetlen célra képesek feltenni az életüket, és egyetlen területre koncentrálnak a munkájukban, még ha esetleg téveszméik is vannak azzal kapcsolatban, mire képesek annak a célnak az elérésében vagy azon a meghatározott területen. Ha gondosan megkapargatom, én nem csak azért csinálok annyiféle dolgot és annyiféle területen, mert nem tudok békén megülni a seggemen, és minden érdekel, hanem azért is, mert egy csomó mindenben vagyok elég jó, de semmiben sem annyira kiemelkedő, hogy azt mondhassam, na ez az. Elég jó tanár vagyok meg elég jó esszéista meg elég jó író meg nem túl rossz (bár döglusta) költő, elég jól el tudom játszani azt is, hogy tudományos szöveget írok, és még a betűkön túl is van ez-az, amiben nem vagyok kifejezetten tehetségtelen, de választani ezek közül egyet, és csak azzal foglalkozni, azt nem megy.
Én mindig is Bogoly Berti mindenízű cukorkáit akartam, nem a habos tortát, és ez a doktori ugyan jelenleg eléggé fülviasz-ízűnek tűnik, de ha az ember kizabálta már a csomagból a pekándiósat, a csokis-narancsosat meg az unikornis-ízűt, akkor bizony a fülviasz-ízűt is meg kell enni előbb-utóbb. Teccett volna inkább a habos tortát választani, a mindenízű cukorkákkal nincs kecmec.
Na, megyek a piacra.
Minden nap más - mindennap más 