Tökre szeretem ezt a szót, egyike kedvenc illúziószavaimnak, mivelhogy első pillantásra valami mély és emberi és spirituális izének tűnik, aztán ahhoz képest mit jelent: nagyjából azt, hogy az ember nyáron fent a hegyen legelteti a birkákat, télen meg lehozza őket a völgybe. Általában is szeretem az illúziókat, a megtévesztést, átverést meg a játszmákat – ezért kutatok krimiket, meg írok lektűrt meg ravasz intertextes verseket meg szonettkoszorúkat, meg fordítok olyan bonyolult alliteratív és metaforikus szerkezetekkel telezsúfolt epikát, amilyet.

Mindezek a játszmák meg átverések meg illúziók persze nálam mind a fikció keretébe szorulnak vissza, a való életem röhejesen nyugodt és kicsi és polgári, stabil munkahelyem van, bejárónőm és két macskám. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató elment aludni, én már írtam, amikor reggel megjött, én már írtam, napi átlagom tizenhétezer leütés, és vagy befejezem ezt augusztus végéig, vagy kurva ronda világ lesz, hogy egyik hősömet idézzem. Mindemellett amennyiben tartani tudom ezt a programot, és teljesítem ezt a tervet, ha majd ősszel megkérdezi tőlem valaki, mit csináltam augusztus második felében, valószínűleg azt fogom mondani, hogy csak nyaraltam, mert ez az igazi nyaralás nekem, a fene vinné el: a (fel)üdülés helyszíne nekem nem a tenger, nem a hegy, hanem a saját fantáziám, ahol koherens és realitáson túli világokban találok meg egy olyan rendet, ami talán csak számomra az, de nekem szükségem van rá. Az én szabadságom, az enyém. Könyvek, Judit, könyvek, könyvek.

Na de hogy visszautaljak a bejegyzés címére: attól még, hogy én 2012 októberében ülök a bulinegyedben, nem csaphatom ki a blogom olvasóit a hegyre legelni, már elnézést a metaforáért. Úgyhogy megpucoltam a fényképezőgép lencséjét, embert pofoztam magamból, meg felhanyigáltam a katicákat. És most visszamegyek a saját fantáziámba, legelészni.