Éjjel álmomban is excel-táblákkal vívódtam meg szakindítási hálótervekkel, grr. Tegnap a megbeszélés meg az óráim között volt egyórányi üresjárat, azalatt elcsentem a padtársam asztaláról a bazi nagy papírvágó ollóját, szétnyírtam a kinyomtatott hálótervet, és a csíkokkal kezdtem sakkozgatni az asztalon, kézzel, mint az állatok. Ezt ide, azt oda, kijön-e a kreditszám, mekkora az óraszám, oá. És még nincs vége.
Ma már megjártam a piacot, és hajnalok hajnalán sütöttem a Repülő Kutatónak az útra egy tucat welsh rarebit muffint, mert ma lelép, aztán két hétig színét sem látom. Na nem mintha lenne majd időm unatkozni. Mindenesetre én ma nemigen vagyok érdekes, úgyhogy kaptok egy képet a makkákról is, akik most megátalkodottan ugyanabban az egy fotelben hédereznek. Kivételesen az igen jól látható a képen, mekkora méretbeli különbség van közöttük, ez valamiért általában elsikkad.
Macskákkal ugyan általában bármit el lehet adni, de az úri közönség mulattatására talán még azt is beblogolom majd, milyen zoknikat vettem a világgámenetelhez a Repülő Kutatónak. Élmény lesz. Tényleg.
(…Shit.) Tegnap estére olyan dekoratívan összement a szar a májjal, hogy erős késztetésem lett leinni magam, de a fejemben lakó józan illető* ellenezte az akciót. Igaza is volt, az alkohol nem megoldás, pluszban még másnapos is lesz tőle az ember, ami rém kellemetlen. Na persze az is rém kellemetlen, mikor fél négykor érkezik a felkukurikú, eszem semmi, dolgom ezer, de nyilván egyik se most éppen, amit meg most végezhetnék, az pofánvágná a kötelező feladataimat. Délután tanítok, délelőtt pedig a szart meg a májat próbálom szétválogatni, mert már megint tele felelősséggel meg kötelezettséggel a padlás. Az Isten verje meg, alig három éve tettem erős fogadalmat arra, hogy jegyezd meg baromarcú, a munkahelyre dolgozni meg fizetésért jár az ember, nem azért, hogy az idióta lojalitási késztetéseit élje ki, ehhez képest megint itt állok fülig egy olyan akcióban, ami egyébről sem szól.
Az eszemsemmi állapotban, mivel nem bírtam visszaaludni, jutyúb-videókat kezdtem letöltögetni az új zenegépeckére**. Egy adott ponton. úgy egy tucat letöltés után, a videokonverter oldal aggódva szólt, hogy elnézést a zavarásért, de izé, biztos vagyok abban, hogy nem vagyok robot? Pár pillanatig gondolkodtam ugyan a válaszon, de aztán végül jobb híján megnyomtam a “nem, nem vagyok robot” gombocskát.
Na de hogy mégse ezzel a búbánatos negativitással fejezzem be a posztot, nesztek egy szám a péntekről, mindenkinek, aki szereti.
* Igen, ilyenek is vannak nálam társbérlőként. Sok más hülye mellett. Ez utóbbi hülyékből ráadásul van olyan is, aki nemigen akarja befogni a pofáját. Szeptemberben még csak egy narrátor dumált a fejemben, most már kettő. Természetesen nincs időm velük foglalkozni. Természetesen ez őket a legkevésbé sem érdekli.
** Muszáj volt újat vennem, a régi 2008 óta szolgált nálam, és mostanra eljutottunk odáig, hogy gerincvelőből kellett működtetnem, mert nem látszott a kijelzőjén semmi, és tényleg csak a kinetikus memóriámra hagyatkozhattam, miszerint kétszer a visszagomb, háromszor a lefelé, play, még kétszer lefelé, play, és akkor az lesz Adele-től a Rolling In The Deep. Mindehhez ráadásul az elmúlt héten az lett a heppje, hogy minden számot automatikusan elkezd újrajátszani, mindaddig, amíg el nem indul tőlük az orrom vére, vagy nem nyomom meg a továbbítógombot.
Persze, béke poraira, kilenc év így is szép idő, tényleg kiszolgálta a kapitulációt a kisöreg, de akkor is, kilenc éve használom, már teljesen hozzám nőtt. Ráadásul épp egy nappal azután, hogy megvettem, indítottam el a legelső blogomat, úgyhogy ha lenne rá késztetésem, ezt most afféle jelnek vehetném az univerzumtól, lövésem sincs, mire.
A reggeli fogmosás közben derült égből gumibotként csapott le rám a “menjünk világgá” hangulata, ide nekem őszi vakációt, de azonnal, úgyhogy levonultam az emeletről az ide-oda pattogó macskáktól körülgomolyogva, mint egy Parodontaxtól illatozó* viharfelhő, és rárontottam a Repülő Kutatóra, hogy gyere, rúgjunk fel mindent, pakoljunk össze, aztán húzzunk el Kőszegre, Balatonfüredre, Erdőbényére vagy akárhová, tojjuk le a melót meg tanítást, hajrá. Egyszer élünk – bizonygattam neki rendkívül meggyőzően -, és már két éve volt utoljára olyasmi, hogy elmenjünk őszi miniszünidőre, akarom azt az őszi miniszünidőmet, most, rögtön. Nem kell nekem Spanyolhon meg minarét meg egyéb babitsi izék, beérem azzal, ha Veszprémig eljutunk.
A Repülő Kutató empatikusan azt mondta, hogy “ehe,ehe”, de ő is tudta meg én is tudtam, hogy nem lesz ebből lófasz se, mind a ketten gatyába rázzuk magunkat, aztán ő elmegy dolgozóba Budapestre, én elmegyek dolgozóba Esztergomba, nix miniszünidő. Az se számít, hogy szombattól egy egész hétig tényleg vakációm van, mert az is csak annyit jelent, hogy nem kell másfél órát oda, majd ugyanannyit vissza utaznom a munkahelyemre, és nincs tanítás. A rohadt szövegek, amelyekben turkálnom kell, továbbra is itt vannak, egyiket jobban utálom már, mint a másikat vagy a harmadikat (megtehetem, mind az enyém), a Repülő Kutató pedig pontosan szombaton húz el két hétre Bukarestbe, hogy levéltári anyagok meg egyéb izék között turkáljon. Természetesen ő is ugyanakkora lelkesedéssel teszi mindezt, mint ahogyan én gyurmázom a leadandó tanulmányokat vagy adom elő a konstruktív életvezetés mint nevelési cél című okosságot.
Beálltunk a mókuskerékbe, és most már sose fogunk kiszállni belőle, míg csak az Alzheimer le nem üt. Sorsunk van bmeg, mint Árpád vezér fiának, Levéntának.
* Az nem illat, feleim. Az valami más.
Egyébként, mint ez a mellékelt ábrából is látható, nyüves módon fázom. Erről a ruháról azt hittem, legalább november végéig a szekrényben várhat majd bevetésre, de nem, már most felveszem, vigye el a fene a világot. Legalább ébren tartja a diákokat, míg én a Ratio Educationisról meg effélékről zengedezem nekik.
Három ötös, szép is ez. Ilyen szép se lesz több ebben a folyóévben. (Jövőre viszont, ha akkor még élünk és blogolunk, jöhet a három hatos, kész Armageddon.)
Ma amúgy itthon kuksizom, határidőimmel bajmolódom, melyek egy része az én magánmelóm, más részének társadalmi hasznosság tulajdonítható, és természetesen ez utóbbi az, amely prioritást élvez. Egyúttal ez az, amelynek esetében mások munkájától függ az én munkám is. Nyilván csúszásban vagyunk, mert addig nem tudom befejezni, amíg nem érkezik meg egy utolsó hozzájárulás, amit tegnapra ígértek, grr. Addig viszont, amíg ezt le nem tudom, képtelen vagyok a saját magáncuccaimmal bajmolódni. Úgy vélem, eztet hívják patthelyzetnek.
Életünk amúgy is csupa móka és kacagás, tegnap Atilláné Istennek ostora gyanánt végigvonult majdnemösszes termeinken, úgyhogy most minden ragyog, mint Salamon töke. A Bűnök Barlangja ilyenkor a megegyezés szerint kimarad, kizárólag az én pucoválásaimra van utalva szegényke, és ennélfogva oda vannak karanténba zárva a macskák, nehogy világgá fussanak, amíg Atilláné ablakokat meg ajtókat nyitogat. (Úgy félnek tőle, hogy csak.) Na hát ma reggel jöttem rá arra, hogy a Celofán nevű hülye macskaállatka gondosan odaszart az asztal alá. Valószínűleg bosszúból, mert máskor megbízhatóan szobatiszta.
Ja, pontosan mint Malvinka a Kincskereső kisködmönben. Nemigen jutok hozzá ahhoz, hogy varrogassak, de ezúttal inkább ezt csináltam, mint mást, mert ennek minden bizonnyal több haszna lesz. Gyakorlatilag nincs annyi holmi, amit egy Giggü korú hölgy el ne szaggatna vagy ki ne nőne, úgyhogy összeütöttem neki gyorsan kettő ruhát pikk-pakk. Eredetileg persze megjárta a fejem az is, hogy mekkora poén lenne varrni neki egy komplett készletet, melyből mindegyik darab Bari rohadék kis barátai közül fog egyet-egyet illusztrálni, de persze időm arra nem vala, szóval ennyiben maradtunk. Sebaj, így is ő lesz a legegyénibben öltözött példány a Nagy Lapos Mezőváros bölcsijében.
Tegnap egy különösen szívós és fullasztó köhögőroham után úgynevezett sanda gyanú ébredt bennem, hogy mintha ez egy ciklikusan ismétlődő rendszer része lenne, és gyorsan utána is néztem, ha már van hol utánanéznem az ilyesmiknek. Ja, épp ahogy sejtettem: a tavalyi október is azzal kezdődött, hogy felfordul, agonizál, visszafordul, melózik, aztán a hó végéig vauvau. És a tavalyelőtti október ugyancsak. Hm. It seems like a pattern, my dear Watson.
Közben kint a kisebbik cseresznyefa most jutott el abba a stádiumba, mint Az azkabani fogoly filmváltozatában a fúriafűz, amikor jön az ősz. Egyetlen szélroham kell hozzá, és ott marad csupaszon. Hajh, ősz, hajh, elmúlás, hajh, takonykór.
Na jó. Ha már úgysem tehetsz ellene semmit, dőlj hátra, és élvezd. Legalább vettem tegnap téli teákat és fahéjas-almás illatmécseseket, úgyhogy bármire készen állok. Majdnem bármire.
Ez a kifejezés, mint esetleg teccik tunni, a gyermek olvasók érdekében kiherélt erkölcsösített olvasmányokra vonatkozik, amelyeket gondosan megpucolnak trágár kifejezésektől, szellemi érettségükhöz és világbeli tájékozottságukhoz képest túl bonyolult részletektől meg egyáltalán minden olyan elemtől, ami miatt a kiskorú esetleg kibócorog a nappaliba megkérdezni, hogy “Anyúú, ez itt tényleg azt jelenti, hogy Palvicz Ottó megdugta Plankenhorst Alfonsine-t?”. (Jókai ezt a sajnálatos eseményt speciel úgy fogalmaztatta meg a történet elmesélőjével, hogy ezek “az egzekúciónál kezdték a processzust”. Nagy disznó volt az öreg. Nekem csak harmadik olvasásra esett le amúgy, hogy mi történt, igaz viszont, hogy akkor már majdnem tizenkettő voltam.)
Az egész kérdés- és problémakör nyilván egy meghatározott apropó miatt jutott eszembe, bár nekem teljesen random okokból is jutnak eszembe mindenfélék, de ez mellékszál. Mindenesetre itt most az van, hogy, mint tegnapelőtt kiderült, Filoméla olvassa a blogomat. Ezt itt. Amiben én meglehetősen öncélúan használom az szép magyar nyelv hejesírását, emellett negyvenes nők problémáiról nyígok és szódáskocsishoz illő módon káromkodom, ha éppen úgy adódik. A dauphine pedig mindehhez még csak nyolcéves.
Ezzel a dilemmával valamit kezdenem kell. De most mindenekelőtt piac.
Októberben indulok hazulról, októberben érkezem haza, közben meg augusztus vége van vagy mi a fene. A munkahelyemen értekezlet is lesz (ezért vagyok már ott, holott csak negyed háromtól lesz órám), no meg természetesen tancsitancsitancsi. Ennélfogva réteges vagyok és harcrakész. Vagy mi a fene.
Reggel Szentendre, délben Esztergom, este Pécs. Mindehhez pedig mára 23-24 fokot jövendöltek, úgyhogy kellően felemás öltözékben csapatok bele a világba: a diákokat is ébren tartó színösszeállítás, nyári ruha, őszi dzseki, és mindenképpen futkorászós cipő, mert az intézménytől két kilométerre van a buszállomás, ahonnan Budapest érintésével nekiindulok délnek, akár a darvak. Nyilván persze most van a hármas metró felújítása is, ami alternatív útvonalak kidolgozását igényli.
Mindehhez ráadásul délben két órám között találkozóm is lesz egy új szak indításával kapcsolatban, hát ne gondoljátok, hogy boldog vagyok ettől, már megint erős jelek mutatnak ara, hogy végül az én nyakamba fog szakadni egy csomó feladat meg felelőség. Na sebaj, ezt is lebokszoljuk valahogyan, én meg a táska zsebében a Mebucain szopogatótabletta.
Jaj, hogy élvezem én a strandot.
U. i., tíz perccel később. A Repülő Kutató észrevette, hogy a ruhámon hátul szétnyílt a varrás. Mindez hét perccel indulás előtt.
Vad vágyam van begurulni az ágyba, és fejemre húzni a paplant. Ehelyett persze inkább átöltöztem.
Tegnap este felhívtak az egyetemi kutatócsoportomék, hogy üdvözöljenek, éppen most isszák a whiskyt, és akkor most már megisszák az én adagomat is, jobbulást. Well. Megköszöntem nekik, hogy gondoltak rám, aztán tovább krákogtam itt csendes magányomban, mert persze a Repülő Kutató is elment buliba (na nem ebbe, hanem a másikba). Úgyhogy miközben mindenki ide-oda sürgi-forgi meg ereszdelahajamat, én a kanapémon csendesen báloztam ülve, mint Prücsök, és végül belealudtam ebbe a nagy izgalomba.
Nyilván össze tudtam volna szedni magam annyira, hogy elvánszorogjak bulizni. És nyilván amikor ma reggel négykor arra ébredtem, hogy kis zöld létformák akarnak távozni a torkomból, de azonnal, csak gratulálni tudtam magamnak, hogy mégse tettem meg. Ezt a szart tényleg ki kell kuksolni türelemmel, nem pedig belevonulni az iccakába, aztán vidáman és bewhiskyzve hazacsámpázni éjfél után.
Ennélfogva ma tovább kuksolok, mivel viszont ez mégiscsak egy őtözködős blog, beőtöztem hozzá őszi mezőnek, és ki is pintyöltem magam.
Ennek a kötényruhának, bármekkora örömmel varrtam, számos problémája vagyon, melyeket meg kéne oldani valamikor és valahogyan. Na majd egyszer. És “na majd egyszer” be kell blogolnom azt a mustárszínű tunikát is, amit tegnap vettem a piacon (igen, minden bizonnyal eltömte az agyam a takony), de rögtön behajintottam egy mosásba, úgyhogy most is szárad. Na majd egyszer, igen.
Éppen ezekért megyek lefelé a piacra, és azért blogolom be, hogy el ne felejtsek egyet se a háromból, amíg odaérek. Bezony, éppen ilyen általános állapotot tudok felmutatni máma. Na de azért a megtévesztés mestere vagyok, nem vitás, nézzetek csak rám. Ugye hogy nem így szoktak festeni azok, akiknek amúgy egy kazal műsoros papírzsebkendő szegélyezi az útját? Ugye?
Amennyiben persze hangosképeket osztanék meg magamról, rögtön kiderülne a turpisság, merthogy a hangom olyan, mint egy náthás tubáé, lélegezni pedig kábé úgy lélegzem, mint A Nagy Fekete Szörcsögő. A takonykór végvonaglása, yeah. Nyilván éppen ilyen napokra van két programom is, ráadásul egyidejűleg. Nemcsak az egyik barátnőm világgámenetel előtti búcsúpartija, de az egyetemi kutatócsoportom éves találkozója is ma este nyolctól veszi kezdetét, és a jelen helyzetben súlyosan valószínűtlennek látszik, hogy bármelyikre is eljutok. Akármennyire vérzik a szívem, elég a jövő hetemre gondolnom, amit négy különböző városban kell majd abszolválnom. Jaj.
Egyelőre ugyan nem mondok le minden programról, de ha a piacról visszafelé is úgy érzem magam, mint indulás előtt, nem buli lesz ebből, hanem kanapéndöglés köptető teával. Na meg legfeljebb némi hímzőfonal.
Meglehetősen jellemző rám, hogy egy csomó mindent tudok elméletben, csak éppen a gyakorlat hiányzik mellőle. Például elég pontos fogalmaim vannak a pumpkin spice lattét övező enyhe őszi hisztériáról, de olyan elmaradottságban élek itt falun, hogy még sose ittam. Nyilván az ilyen hiányosságokat sem a szokásos módon pótolom (úgymint elmenni, és inni egyet), ehelyett tegnap este mindenféle recepteket böngészgetvén szembejött velem egy Pumpkin Spice Coffee Cake, amit azonmódulag neki is láttam, hogy megsüssem ma reggel. Azon ugyan röhögtem kicsinyt, hogy egy Starbucksig nem bírok ugyan elmenni, de a kamrámban magától értetődően vannak olyan izék, mint pekándió meg barnacukor meg juharszörp, a konyhapulton meg amúgy is ott várta egy Hokkaido tök, hogy történjen vele valami.
Én ezúttal nem várom, hogy történjen velem valami, abból már volt elég. Beérem azzal, hogy elmaszogjak határidős írnivalóimmal meg bedugjak egy-két mosást a gépbe, és közben csendben örvendezzek azon, hogy végre, lassan-lassan, kidugulóban van az orrom. Cserébe most ugyan a torkomból távoznak idegen létformák mindenféle hangeffektusok kíséretében, de valamit valamiért.
A fentiek után viszont valószínűleg senkit sem lep meg, hogy nagyjából tökpürének öltöztem máma. Fahéjjal, gyömbérrel és szegfűszeggel.
Épp csak tegnap nyiforogtam arról, hogy ígymegúgy, idén még nem is turkáltam semmit, mire persze mára radikálisan megváltozott a helyzet, A cicapapi beszerzési helyétől száz méterre sincs a város legjobb (és legdrágább) turkálója, ahová én nemigen járok, de ezúttal olyannyira le voltam robbanva, hogy elvánszorogtam odáig.
Ott pedig szerény mosollyal várt rám egy sarokban az állványon ez:
Egészen nyilvánvaló volt, hogy rám vár, az ilyen holmikhoz súlyosan meg kell lenni húzatva, meg egyébként is, tényleg úgy fest, mintha én magam varrtam volna részegen sok szabadidővel, aztán elkapott volna benne egy csapat ideges kóbor kutya. Egyetlen esélye lett volna arra, hogy otthagyjam: ha feltűnően nem az én méretem. Nos, úgy jött fel rám, mint banánra a héja.
Cserébe az alábbi darabtól fogok megszabadulni:
Ezt még valamikor én alakítottam át józanul és kevés szabadidővel (be is blogoltam, csak most nincs energiám előkeresni a posztot), és nincs neki baja semmi, csak nem hordom annyit, amennyit megérdemelne.
Az új szoknyát amúgy feltehetőleg fel is veszem holnap, mert az élet rövid és én szarul vagyok. Ez is van olyan jó indok, mint bármi.
Ismételten nekiláttam összekotorni magam romjaimból – komolyan, néha az az érzésem, hogy egyébről sem szól ez a nyüves létezés, mint hogy melózom, felfordulok, agonizálok, összevakarom magam, aztán megint elölről. Mindenesetre hajat mostam meg körmöt lakkoztam meg efféle tatarozásokkal próbáltam elterelni a figyelmet még mindig meglehetősen rozzant állapotomról. “Hja, a Titanic is kivilágítva süllyedt el és zeneszóra”, hogy magamtól idézzek.
Törekvéseim tiszteletre méltóak, de akadályaim száma légió. Kevés annál mókásabb jelenetet tudok például elképzelni, mint amikor végre nagy elszántsággal kilakkozod a körmöd, ott ülsz felemelt kézzel, mint egy bankrablás közepén, erre meg sunyi lendülettel folyni kezd az orrod. Blöe. Na mindegy, a végeredmény fontos: több óra munkába telt, de nagyjából össze vagyok kotorva. Most pedig lekotródom a városba macskaeledelért a hálátlan dögöknek, mert ha az ember kötelességeket akasztott a nyakába, azokat etetni is kell. Verítékkel, melóval, kipöszörőzöttmacska-eledellel, mikor melyiknek mi az igénye.
A nyavalyába, olyan csüggedt vagyok meg erőtlen, bárcsak tudnám, hogyan vakarodom ki ebből végre. Hallgassatok egy kis zenét.
A mai áutfitre ne is keressetek magyarázatot, én se teszem. Jelzem, öt képet is lőttem magamról, és ezen nézek ki a legkevésbé úgy, mint aki mindjárt tüsszent, szóval tessék így értékelni.
Miután a tegnapot az ünneplendőkre tekintettel számos szundikálással abszolváltam a kanapémon, felébredtem ötkor, majd szép lendülettel visszaaludtam, egészen negyed tizenegyig. Ha kell arra valakinek bármi bizonyíték, hogy minő egészségi állapotom vagyon, hát ez az. Most viszont túlaludtnak és ennélfogva meglehetősen nyüzsgősnek érzem magam, Nyuszinak megint ugorjunk-neki-és-csináljunk-valamit napja van, úgyhogy nem mászom meg ugyan ma az Everestet, de végre nem az oldalamon fogok heverni, mint egy döglődő bogárka, juhé.
Élményszámba persze még nem megyek, de azért nesztek, fotó.
Amúgy végre megérkezett kellő fordulatok után a lila bokacsizmám, szóval várható egy szekrényszaporulatos poszt is.
Ma vagyok negyvenkettő. Ez ugyebár a válasz arra a kérdésre, ami az Élet, a Világmindenség meg Minden, szóval ennek megfelelően bölcs vagyok, megvilágosodott és egyéb izé. (Nem.) A születésnapjaimat általában nem szoktam túldimenzionálni, ez a nap sem más, mint a többi, ezt te is jól tudod, sálálá. Most ugyan éppen egy kisebbfajta életközépi válságban vagyok, de ez nem azzal kezdődött, hogy hú, negyvenkettő leszek mingyá, bár persze ennek is megvan a maga hozzáadott értéke egy olyan katyvaszban, amikor az ember mindenfélén töri a fejét.
Fotó helyett viszont nesztek újabb bundás briós rózsaszín orrocskával, én ugyanis még mindig nyafogóruhában szipogok a kanapén, és az orrocskám sem ilyen szép rózsaszín.
Minden nap más - mindennap más 