eská kategória bejegyzései

Eddig általában úgy festettek a dolgok, hogy a Repülő Kutató hosszú, kitartó munkával elnyert egy ösztöndíjat, aztán érzelmesen búcsút intett nekem, és legközelebb három hónappal később láttam viszont. Na hát pusztán a poén kedvéért tavaly ősszel több év hosszú és kitartó munkájával elnyert egy akkora ösztöndíjat, mint a Kilimandzsáró meg a Kancsendzönga együttvéve. Körülbelül ez a legnagyobb darab ösztöndíj, amit Európában el lehet nyerni, nem vicc. A vicc abban van, hogy ez éppen egy ritkamód seggenülős ösztöndíj is, ami miatt nemigen van ideje meg lehetősége pár napnál hosszabb időtartamra elröpködni valahová. Jó, persze, így is lesz még itt még nyárig München, Graz meg New York, most is éppen Marosvásárhelyen pocol három napig, de a bolygóhollandiságnak egyelőre kampeca.

Summa summárum: most éppen ugyan szalma vagyok, de ez csak csütörtökig tart, és még arra sem elég, hogy hetvenhét skandináv szeretőmmel fetrengjek a páfrányosban (ez amúgy egy Sylvia Plath-parafrázis, mielőtt bármi rosszra gondolnátok). Pláne, hogy közben tancsitancsi van. Megyek is.

Mintegy mellesleg megjegyezném, hogy már megint havazik, izélné hegyesre a zuniverzum, és rohadt hideg is van, úgyhogy ismét itt a Michelin-gumibabák szezonja, de én nem vagyok hajlandó megadni magam, legalábbis egyelőre nem.

Jobb későn, mint soha, aszongyák. Hát ma éppen így sikerült.

… maradt feketének, merthogy már megint leesett suttyomban egy nagy bog hó.Tényleg suttyomban csinálta, sötétedés felé kinéztem az ablakon, és még nem volt semmi, aztán pár órával később ismét kinéztem, és hujuj. Na persze február 18-án teljesen más kinézni a behavazott világba, mint december 18-án tenném ugyanezt, a gyermeki öröm és izgalom helyett ilyenkor már a muszáj-ezt-de-tényleg? gondolata az első, és még nem vagyunk sehol attól, amikor március 18-án történik mindez, mert akkor már nem futja más reakcióra, mint egy elhaló nyögésre.

Mondjuk ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a kettővel ezelőtti télen az első hószerű hó, ami nem vált azonnal undorító latyakká, március elsején esett le. Én éppen a világ leghülyébb órarendjével küszködve cocókáztam a 800-as busszal Budapestről Esztergomba, mert reggel és délután két különböző városban voltak óráim, egyik lábam itt, a másik ott, a tízes út mentén egyre magasabb lett a hó, engem meg egy ponton valahol Pévörösvár és Pécsaba között elkapott az ellenállhatatlan kínomban-röhögés. Ha esetleg nem tudnátok, az óvodák általában afféle epochális hetirendekkel dolgoznak, a farsang témaköre után jön a tavaszvárás, aztán a március tizenöt, aztán a húsvét, közte meg nőknapja, víz világnapja meg effélék. Éppen egy hétfői nap volt ez a március elseje, új témakör, tavaszvárás, óvónénik körbeültetik a gyerekeket, hoztam nektek az új hétre egy bábot/rajzot/kispárnát, milyen virág ez? hóóóvirág! melyikőtök tudja, milyen hónapot kezdünk most? mááárcius! úgy van, ügyesek vagytok, milyen évszak kezdődik ebben a hónapban? a tavaaaasz! Na ehhez képest viszont két évvel ezelőtt valószínűleg a Pilis összes óvónője kétségbeesetten próbált kitalálni valami egészen mást, miközben a térdig érő hóban caplatott az óvoda felé, hogy elkerülhesse azt a balesetet, ami akkor következik be, ha megkérdezi, milyen évszak kezdődik ebben a hónapban, a középcsoportosok meg lelkesen kibámulnak a csupafehérbe, és rábőgik, hogy tééél.

Azt nem tudom, ők szegények hogyan harcoltak meg ezzel a feladattal, de én azóta is mindig elmondom példaként az elsőéveseknek, amikor arról beszélek nekik, hogy mindig kell B terv. Az előre tervezett múzeumlátogatás reggelén kiderül, hogy csőtörés miatt zárva a múzeum. Mozgástevékenység köré épített napon üti le a fél csoportot a rotavírus. Épp akkor csúszunk meg a jégen, és kerül fásliba a kezünk, amikor papírcsipke hópihéket gyártanánk a gyerekekkel. Vagy éppenséggel hiába készültünk fel az Ének-zene az óvodában vonatkozó dalocskáiból  és gyűjtöttük össze a tavaszi virágos matricanyomdákat meg az oviban fellelhető összes zöld krepp-papírt, ha éppen aznap esik le az első hószerű hó.

Mint a mellékelt ábra mutatja, mára nem várható cocókázás a hóban, azt majd holnap. Ma csak itthonmaszogás van gyapjúzokniban, valamint hajak mosása és robbantása. Ez utóbbi még folyamatban.

Kezd túl jó dolgom lenni, ma még masszázsra is elmegyek. Nyilván nemsokára be fog puszilni a képbe valami előreláthatatlan, de mivel az ilyesmit ugyebár nem lehet előre látni, egyelőre nem is idegeskedem miatta. Az viszont nem előreláthatatlan, hogy be fog következni. Ah, ezek a finomságok, el-különböződés, világban-benne-való-lét, előre-nem-láthatatlan.

(Mondjuk reggel már írtam egy hörgős-morgós levelet, de oda se neki. Ezek csak a mindennapi élet piszlicsáré pütypürüttyei.)

A leborult szivarvégit, megint konzerv. És a megvilágítás sajátosságainak köszönhetően kifejezetten mustársárga.

Amikor ilyen beazonosíthatatlan halmazállapotú szmötyi potyog az égből, mint most, különösen fontos, hogy A) csinosak legyünk és b) értelmes dolgokkal foglalkozzunk. Ha A igaz, akkor B is igaz, és ha A hamis, B is hamis, és mivel A igazságértéke itt vagyon illusztrálva, B igazságértékéről is meglehetősen pontos koncepciótok lehet. Mert miként Hermész Triszmegisztosz mondá, ami fent van, az van lent is, és ami lent van, az van fent is, meg más efféle marhaságok.

Remélem, érthető voltam. Az fontos.

Viccet félretéve: nyilvánvalóan a lábam se fogom kitenni ma a házból, ehelyett bevonulok a Bűnök Barlangjába, és világi hívságokkal múlatom az időt. Nyafogóruhában és Tinky Winkyben.

Fogászati mizériáim elvileg július végéig jegelve vagynak (akkor jön a következő kétnapos forduló az ütvefúrókkal), de a jobb felső hatossal nem elégedettek, ez pedig aggasztó. Pufám állapotában amúgy is mindig a jobb felső oldal volt a legrosszabb helyzetben, majdnem két évvel ezelőtt onnan rántották ki a szinte teljesen ép hetest és nyolcast azzal az indokkal, hogy azok csak baktériumrezervoárnak jók (baktériumrezervoár, bmeg), és összes parodontológiai kínzatolás ide vagy oda, a hatos sincs a legjobb állapotban. A helyzetet nem teszi rózsásabbá, hogy a hatos mindehhez úgynevezett pillérfog: egy hidat tart, ami a hármastól terjed hátrafele, tehát ha netán kirántják a hatost, nem lesz itt híd meg semmi, csak egyetlen összefüggő hamumamu a szemfogamtól kezdve. Az Isten verje meg, már most is fogatlan öregasszony vagyok, hát még majd akkor, ha ez esetleg bekövetkezik.

Amúgy ráadásul rohadtul fájt is az egész procedúra, pedig úgy el voltam zsibbasztva, hogy csak három órával később éreztem újra a számat. Ott feküdtem a székben, szorongattam a karfát, és regénypárbeszédeket fogalmazgattam kínomban sok bazmeggel dúsítva. A lektűrirodalomra specializálódott agyrágóbogarak újabb lendületben vannak, holott nekik most kussban kéne lenni, és átadni a helyet másféle agyrágóbogaraknak. Poettnek megígértem, hogy február végére hozzávágom a verseskötetem, és a disszertációmmal is foglalkoznom kéne, ehelyett viszont teljes elhavazottság van, narrációs trükkök meg sokértelmű mondatok meg mívesen összerakott verekedések, hát hol van az én normális eszem. Mindehhez ma hajnalban arra ébredtem, hogy fél öt van, a hülye mucifejűek gurrogva verik egymást, a konyhapulton meg szemrehányóan köszörüli a torkát egy adag öregtészta, mert ma pityókás kenyeret akarok sütni káposztalevélen. Emellé a bőröm is hisztériás rohamot kapott a fogászati beavatkozásoktól, több gonosz ikertestvérem akar egyidejűleg kitörni az arcomból megpattant hajszálerek és kitágult pórusok közül, szépen állunk. Ja, meg a húgom is azzal jelentkezett tegnap, hogy a kórusának új fellépőruhát akarnak varrni, nem tudok-e valami jó tunika-szabásmintát, ami minden méretben és korosztályban jól fest, úgyhogy át kell nyálaznom pár tucat Burdát, hátha. Helyt kell állnom a vártán, no, állítólag a szopránok közül többen is tudnak arról, hogy én stílusblogger vagyok vagy mi a bokám.

És most vegyünk egy mély lélegzetet.

Van Hemingwaynek egy regénye, A folyón át a fák közé. Nem különösebben jó regény: amikor kiadták, az volt az általános reakció, hogy ajvé,  Hemingway kiírta magát, most már csak túl hosszú borongós sztorikra fussa, amelyekből üvölt a kapuzárási pánik, hol van már a Búcsú a fegyverektől meg az Akiért a harang szól, páviszlát, Ernest. Aztán pár évvel később persze megírta Az öreg halász és a tengert, ováció, Nobel-díj, kiskutyafüle. Az irodalomban meg az írókban az az egyik legszebb, hogy soha semmi sem egzakt, bármikor összeomolhatsz vagy kikelhetsz hamvaidból, aztán megintelölről, Hemingway is lelőtte végül magát, mert már nem bírt írni. A folyón át a fák közé egyébként épp olyan, mint minden öregedő férfi regényíró görcsös magabizonygatása, hogy még mindig ő pisál legmesszebbre, lásd Móricztól A rab oroszlánt. Hemingway ezredese tizenkilenc éves olasz grófnőkkel kamatyol Velencében, szúrósan néz hegyesorrú cipős ifjú nyikhajokra, vadkacsára vadászik, meg ifjúkora múltán nyavalyog, a párbeszédek inkább paródiának hatnak, és már a legeslegelején tudni, merre fog kifutni az egész, de azt rohadt hosszan teszi. Egy novellára való anyag van a cuccban, ehhez képest úgy nyúlik, mint a rétestészta. Van ebben a regényben viszont egy jelenet, amikor a főhős találkozik egy régi ismerősével, aki elmondja, hogy ittfáj, ottfáj, vénülünk elfele, már semmi sem a régi. És ekkor kérdezi meg az ezredes az illetőtől, hogy boldog-e, mire habozás nélkül érkezik a válasz, hogy “Állandóan”.

Hát valahogy így.

Valamiképpen mindig képes sűrűsödni a gedva, ha az ember már belecuppant. Tegnap nem nagy lelkesedéssel, de roppant kötelességtudattal felöltöztem, és elindultam a parodontológushoz. Épp ki akartam lépni a ház ajtaján, amikor, putty, kezemben maradt a kilincs.

A bejárati ajtó, mint már írtam erről anno, a fölös és túlzásba vitt extrák egyike a házban: vasból készült, a kulcsa másolhatatlan, záródni meg úgy záródik, hogy alul-felül acélbütykök hatolnak bele az acélküszöbbe és -szemöldökfába, szóval ha valaki be akar gyünni kulcs nélkül, a komplett ajtókeretet át kell fűrészelnie lángvágóval. Nyilván ezért volt, hogy a betörők 2000 decemberében inkább a puhafa teraszajtón jöttek be, amihez elég volt egy fúró meg egy csavarhúzó. Mindezt úgy, hogy mi közben az emeleten aludtunk. Mindezt úgy, hogy közben még Mikulás napja is volt, ami mélyen igazságtalan. Mi igazán nem voltunk rosszabbak abban az évben sem, mint azelőtte-azutána, ehhez képest Mikulás helyett a krampuszok jöttek hozzánk, és nem hoztak, hanem vittek. (Gyorsan mozdítható és értékesíthető, kisadag szajréra utaztak, úgyhogy félmarék aranyékszert vittek el – ennyi volt, slussz, azóta sem pótoltuk -, plusz még azt a valutát, amit találtak. Asszem, vagy százötven dollár volt – már nem emlékszem pontosan, de semmiképpen sem egy igenigen látható összeg sok nullával. Minket akkoriban sem volt érdemes az éj leple alatt kirámolni, most sem az. Hogy mást ne mondjak, a tévénk egy tizenöt éves doboz, ami nem működik, a mikrohullámú sütőnknek meg ’93-as az évjárata, és feltételezhetően a gyönyörszép turkálós ruhatáramtól se csillanna fel egy betörő szeme. Hatezer könyvünk van, ötvenféle fűszerünk és vagy két tucatnyi különleges olajunk-ecetünk, magamvarrta párnáink meg néhány pár elég jó cipőnk. Nem hinném, hogy ezek közül bármelyik különleges vonzerővel bírna.)

Na mindenesetre visszatérve a kiindulópontra: ennek a komplikált és extra ajtónak esett ki tegnap a kilincse, ami kábé olyan röhejes, mint a gyerekbiztos gyógyszerdobozok esete, melyeknél csak egy gyereknek van elegendő türelme kikísérletezni, hogyan nyílik az a rohadék tető. Ott álltam hülyén, kezemben a kilinccsel, aztán jobb híján visszadugtam a helyére, kimentem az alagsori oldalajtón (yeah, nekünk olyan is van, ugyanez a konstrukció, de a kilincse még jó, és kulcsom is van hozzá), majd a kertkapun, és éppenhogy elértem a buszt. Mikor eljutottam a parodontológushoz, kiderült, hogy reggel neki is sikerült bezáródnia a lakásába, de neki még oldalajtaja meg kertkapuja sincs, úgyhogy lakatost kellett hívnia.

A tegnap további részét inkább fedje a feledés fátyla, én mindenesetre végigaludtam a fél délutánt, mert traumára enni vagy aludni kell, és az evés meglehetőst ki volt zárva. Ma pedig még szétveretem a másik pofámat is, és utána augusztusig remélhetőleg békén hagynak.

Az egész azzal kezdődött, hogy tegnap du. ötkor egyszer csak ott találtam magam egy kocsmaasztalnál, egyedül. Négykor találkoztam a Professoréval, aki négytől ötig megitatott velem (magával is) két whiskyt meg egy korsó sört per kopf, majd távozott egy kórház felé a kötetei lektorát látogatni, aki éppen odabent fekszik tüdőgyuszival. Körülöttem péntek este volt, minden asztalon foglalt táblácskák, és olyan faszik nézegették tarkabarka öltözékemet, akik úgy festettek, mint vegyük minisztériumi osztályvezető-helyettesek helyetteseinek helyettesei, öltöny, ing, nyakkendő, plusz a végtelen fontosság felsőbbrendűségének tudata. Olyan fiatal volt még az este, én ott ültem csendesen bálozva az utolsó pár korty sörömmel. És akkor észrevettem, hogy a bonyolult és gonosz, ámde szép és kényelmes csizmám kiszakította a térdemen a legszebb mohazöld harisnyámat, úgyhogy úgy döntöttem, a szar is le van szarva.

Meglehetősen gyakran ér az a vád, hogy nem vagyok elég spontán, és ezt teljes mértékben alá is írom, nyavalyás controlfreak vagyok, no. Ezúttal viszont vad spontánkodhatnékomban hirtelen felhívtam telefonon Hosszu nevű barátnőmet, hogy mit szólna néhány sörhöz csak úgy. Hosszu azt szólta, hogy oké. (Jelzem, mikor felhívtam, éppen az ágyában ült, és éjszakai krémet kent az orcájára, mint afféle vérbeli partiállat.)

Hát így esett, hogy további sörök és egy “füstös borda” nevű étel elfogyasztása után józanabb lettem este tízre, mint du. ötkor voltam, de nem akarózott ilyen későn hazakódocni, úgyhogy az iccakát Hosszu vendégfekhelyén töltöttem. Máma dél után érkeztem haza kies lakunkba, és fontossági sorrendet tartva intézendőim között előbb megsimogattam a macskákat, aztán megetettem a kovászt, aztán megetettem magamat, aztán lezuhanyoztam, belebújtam az új ződ nyafogóruhámba, és blogoltam.

Most penig feltehetőleg dögleni fogok a kanapémon, mert megtehetem. (Irigykedni továbbra sem kell, holnap az mtmt-vel küzdök meg, holnapután ésazután pedig a parodontológus veri már megint széjjel a számat. Legalább a mai nap legyen ilyen kis nyamnyam.)

Ma kéne a macinak kidugnia az orrát, és megnéznie, látja-e az árnyékát vagy sem. Na, mifelénk a medvék nem fognak látni semmit. Mifelénk amúgy valószínűleg medvék se nagyon akadnak (kivéve a plüssöket), úgyhogy helyettük én fogom kidugni az orrom. Elvonulok szemüveget javíttatni, aztán találkozóim vannak: háromtól egy frissiben szerzett szakdolgozóm, négytől meg a Professore, aki az egyetemi kutatócsoportom vezetője vala. (Szakdolgozót úgy szereztem frissiben, hogy a témavezetője nyugdíjba ment, és a továbbiakban nem óhajt szakdolgozókkal foglalkozni, amit én igenigen megértek.) A vicces a dologban az, hogy a Professore meg az én témavezetőm volt, amikor a szakdolgozatom írtam. Hajh, milyen szépen körbeérnek a dolgok.

Mivel afféle nyúlósan taknyos, bánatos idő van, megpróbáltam a  zöld-lila vidámabbacska oldalát kiaknázni (pláne, hogy tegnap az állateledel-boltban azzal fogadtak, “de hol maradnak a színek?”. Istenbizony nem tudják, hogy én még blogolok is az őtözködésről, de minden alkalommal reflektálnak az áutfitemre, általában elismeréssel.) Ha a nyúlós-taknyos idő továbbra is megmarad, kínomban egyre vidámabbacskább leszek, ó, ti kedves jó pipeződ és hupilila holmik, amik ott vártok rám bevetésre. Ma még nem ugrottam kötésig a szemkifolyasztó tarkabarkába, de gondoltam, ehhez a cucchoz dukál egy új sapka, úgyhogy össze is ütöttem gyorsan egyet a már ismert recept alapján. A vicces az, hogy bármennyire pontosan követem a saját szabásmintám adta utasításokat, és bármennyire hasonló anyagokból készítem a sapkákat, sose sikerül egyformára. Nem baj. Que vive la différence.

A képen amúgy a második számú nekem-új csizma is agnoszkálható, amit ma igen alaposan le fogok tesztelni gyaloglásilag.