Máma megint hatkor támolygok ki az ajtón, és mivel úgyse strapálom már magam azzal, hogy ilyen hajnali órákon fényképezkedni próbáljak, nesztek hiányosposzt, amibe majd valamikor délután beleapplikálom addigra enyhén megviselt korpuszom fotóját is. Az enyhe megviseltséget valószínűeg nem tudom elkerülni, valami titokzatos okból ugyanis fél háromkor ébredtem fel, örömbódottá. Ilyenkor általában visszaaludni sem tudok, pedig ezúttal próbálkoztam vele, és nem is ártott volna. Csak elszundikálni sikerült, az meg ilyenkor többet árt, mint használ. Az agyam jelenleg kábé úgy funkcionál, mintha vattán keresztül kéne átrágnia magát a gondolataimnak.
Hja, kérem, vannak ilyen napok, amikor már azt sikerélményként éled meg, hogy a sötétben is elsőre megtalálod a zsúfolt fiókban az éppen keresett zoknit.
Az persze külön poén, hogy az a különös gonddal kiválasztott zokni nem is látszik.
Ez a büdös kis Celofán az egész hajnalt nyávogással töltötte úgy öt órától errefelé, hiába magyaráztam neki, hogy én aludni szeretnék, de legalább szundikálni, és kuss legyen már, könyörgöm, mert így tényleg bundakesztyű lesz belőle.
Úgyhogy ilyen bevezető után ennyi tellett mára öltözék gyanánt, és a legszívesebben én is nyávognék, de nem a vécé tetején billegve, hanem álmomban egy picit.
Lehet, hogy majd egyszer visszanézek erre az időszakra, és bölcsen fogok bólogatni, jaja, ez volt az a pár nap, amikor éppen fejest ugorhattam volna valamibe, ami persze életem legnagyobb pofára esése is lehetett volna, de ezt már sose tudjuk meg, mert inkább nem ugrottam fejest. Persze az is lehet, hogy teljesen mást fogok látni, ha visszanézek. Vagy nem. Vagy mégis.
Eh, hagyjuk az önsajnálatban habuckálást, dolgunk van. Shaddap you face.
A tegnapi nap egyetlen kézzelfoghatóan felmutatható teljesítménye a címben jelzett golyóforma kenyér volt, ami ugyan finom lett és megfelelő állagú (kívül ropis, belül puha), de olyan hóka, hogy a bűnjelek eltüntetése végett igen gyorsan meg fogjuk enni. Szólnom kell a Repülő Kutatónak, hogy ha még akar boule kenyeret, csavarozza át egy lépcsőfokkal lejjebb a sütőben a kihúzható rácsot, mert mivel felülre nem fért be a kenyér a vaslábassal együtt, amiben sütni kellett, a sütő aljában voltam kénytelen dekkoltatni, és így esélye sem volt arra, hogy megpiruljon.
A világ általában is gyakran mutatja a szétesés jeleit, és hallatja ennek recsegő-ropogó hangjait, de most kissé mintha felerősödtek volna ezek a jelzések nem csak nagy általánosságban, hanem a mikrokörnyezetemben is, a legbévülről nem is beszélve. Tegnap este vacsorára az Al Cuor Contentóban kötöttünk ki, ami alig egy év után éppen tegnap volt nyitva utoljára, mert Nicola hazamegy a szép napos Itáliába. Radai rosseb. Sose ettem seholse olyan jó gnocchit, mint nála. Emellé pontosan a tegnapi nyavalyás napon tudtam meg azt is, hogy a Dorothea bisztró és kávéház, ahová kisebb-nagyobb kihagyásokkal tizennyolc éve járok, elköltözik, fene sem tudja, hová. Ez volt az a kávézó, ahová én azzal léptem be, hogy egy törzshelyet akarok magamnak, ha már úgyis Szentendrére költözöm, aztán végigasszisztáltam majdnem két évtized tulajdonos- meg profilváltásait, közben pedig megírtam náluk egy negyed disszertációt és kábé harminc esszét, a könyvespolcukon ott van dedikálva az első kötetem. Úgyszintén radai rosseb.
Mindehhez ráadásul erős meghasonlottság állapotában leledzem, hogy finoman fogalmazzak. A hibát még augusztusban követtem el, amikor nekifeküdtem írni csak úgy passzióból, enyhe eufóriában tengve át a hónap kétharmadát, aztán persze le kellett jönni a szerről, vissza ebbe az muncas vilagbele, és én azt hittem, sikerült, de valószínűleg mégse. Tegnapelőtt, miközben az irodámban ültem, és ppt-t gyártottam, minden előzetes figyelmeztetés nélkül megszólalt a fejemben egy már túlságosan is jól ismert narrátorhang, és azóta sem hagyta abba. Én ezt a pasit úgy ismerem, mint a rossz pénzt (igen, pasiról van szó, és naná, hogy jól ismerem, én találtam ki), ennél kitartóbb hülyét pedig még nem pöktem a világra, úgyhogy szarban vagyok, feleim. Nekem most tantárgyleírásokat kell aktualizálnom és cikkeket írnom és az esszékötetemet szerkesztenem, nem pedig több száz éves controlfreakek nyavalygását hallgatnom. Ááááá.
A legrosszabb az egészben, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire lehetetlen és mégis mennyire lehetséges felrúgni mindent, ami az előre eltervezett utamon van. Szeretek tanítani, és nagyrészt hasznosnak is érzem a munkámat, ebben a félévben meg különösen. Sikerült végre úgy alakítani át a képzési struktúrát, hogy olyanoknak foghatom a kezét az első lépéseknél, akiknek erre a legnagyobb szükségük van, és akik az előző évfolyamokban nagyjából trial and error módszerrel voltak kénytelenek boldogulni minden segítség nélkül. A munkámhoz hozzátartozik ugyan egy csomó nemszeretem adminisztratív lópikula is, de mindennek ára van, és én ezt hajlandó is vagyok megfizetni, ha muszáj, márpedig muszáj.
A felelősség kérdése most a kulcs. Amit tanítok és ahogyan tanítom, nem csak a diákjaimnak lehet fontos. Igazán nem akarom túldimenzionálni a munkámat, de minden egyes óvodapedagógus, akivel esetleg sikerült megértetnem valami lényegeset, tömegekre lehet hatással. Puszta matematika: ha egy nálunk végzett óvodapedagógus csak tíz óvodai csoportot nevel fel iskolába menetelig, az máris legalább kétszázötven ember, akire mind kihathat az, mit tanítunk mi a diákjainknak. Szorozzuk be ezt a minden évben végzettek számával, és máris szédítő eredményt kapunk. A második doktorim szintén nem csak az én dicső karrieremhez kell, hanem ahhoz, hogy legalább néhányan tényezőként tekintsenek majd az óvodákra, ne csak úgy, hogy ezek a helyek azok, ahol nénik gyermekekkel játszanak egész nap. (Az én dicső karrierem a felsőoktatás sajátosságainak köszönhetően amúgy is nagyjából a pózna tetején van már most, és nem valószínű, hogy húsz éven belül ennél magasabbra tudnék jutni.)
Mindemellett viszont magammal szemben is van felelősségem, és azt sem nagyon lehet elbagatellizálni. Az élet úgyis piszkosul rövid, miért ne érezzük legalább jól magunkat, amíg tart. Hát én most sajnos egészen pontosan tudom, mitől érezném magamat a legeslegjobban, de az is teljes embert kíván, amit most lehetetlen prezentálni. A legnagyobb baj viszont az, hogy mégiscsak lehetséges. Az írásból nyilván nem tudnék megélni, ez nem az a piac. Én viszont épp most nyáron adtam el a gyermekkoromat egy tál lencséért, mert muszáj volt. Az ilyen muszájok miatt ugyan hosszan vinnyognék egy sarokban, ha megtehetném, de akkor is, eladtam, és elég nagy tál lencse volt az, amit kaptam érte. Akkora, amekkorából legalább öt évig el tudnék ketyegni úgy, hogy semmi más jövedelmem nincs. Igen, természetesen azt mondja a Józan Én, hogy ezt most nem érdemes felélni, gondoljak a jövőre, pláne a nyugdíjas koromra, amikor a kor meglesz ugyan, de a nyugdíj jó eséllyel hideg vízre sem lesz elég. A Józan Énre kellene hallgatni, nem a gonosz kis Énkére, aki térdét csapkodja a röhögéstől, ugyan már, arra sincsen semmi garanciád, hogy megéled a nyugdíjas kort, képzeld el azt a szuperjó forgatókönyvet, amelyben öt év múlva leüt valami gyógyíthatatlan, ami fél éven belül elvisz, és ebben a fél évben arra sem lesz esélyed, hogy világot láss vagy jókat egyél vagy legalább megírd mindazt, amit meg szerettél volna.
Szóval itt pofáznak ezek bennem mindannyian, plusz még regényhősök boronganak és káromkodnak, hát nem csuda, hogy itt állok teljesen tanácstalanul, és istenbizony azt sem tudom, mit csináljak.
Ó, dehogynem tudom. Tantárgyleírásokat, azt. Hallgassatok egy kis zenét.
Tegnap este a Repülő Kutató utánam jött Emesével, és hazakacskaringott velem a högyön körösztül, ahol én (főként sötétben) mindig attól rettegek, nem ütjük-e el a helyi fauna valamely bambább tagját. Tavaly májusban például majdnem elejtettünk egy motorost, aki épp olyan naivitással jött át a mi sávunkba, mint egy süldő vadkan, szóval nem teljesen ok nélkül rettegek ám. Ezúttal szerencsére mindenki megúszta, bár láttam nyulat meg rókát is, az utóbbinak épp úgy csillant meg a szeme a fényszórók előtt, mint Vuknak. A rókák amúgy is nagy kedvenceim csak úgy minden ok nélkül, szóval a nap legalább olyan jól zárult, amilyen szarul kezdődött. Mindenki túlélte a Kutatók Éjszakáját is, az előadásomon még olyanok is voltak, akik vigyorogtak, mikor azt vártam, hogy vigyorogjon majd a közönség. A pipik is megvannak még, bár az egyiknek kigyütt a helyéről a farka, de azt majd visszaműtöm neki, csak el ne hányjam addig valahová. Egyelőre rátűztem egy ziherejctűvel az operációig, láttak már ennél rosszabbat is a magyar egészségügyben.
Na de a legfontosabb, hogy hazahoztak. Még csak három hete tart a félév, és ezt a Repülő Kutató már kétszer csinálta meg velem, úgyhogy egyrészt roppant módon hercegnőnek érzem magam, másrészt viszont a “jótett helyébe jót várj” szellemében valamivel mégiscsak viszonozni kell eztet. Úgyhogy meghívtam ma estére vacsorázni odakint a városban. Ó, és elővettem a hűtőből a kovászt, haddlám, mennyire tett be neki a több hetes hibernáció, amíg nem tudtam vele foglalkozni. Ha esetleg elfelejtettétek volna, én már megdögölesztettem idén egy kovászt, úgyhogy azóta gondosan a hűtőben tartom a sztázis állapotában, mint a Weyland-Yutani megakonszern az ő űrhajón dekkoló dolgozóit, mielőtt élienpapi lenne belőlük. Időnként előveszem, megetetem, megnézem, él-e még, aztán ha igen, visszadugom. Ez eddig bejött, és a jelek szerint most sem krepált meg szegénykém, szóval ma kenyeret fogok sütni. Vagy cipót. Vagy azt az akármit, amire a Repülő Kutató rábök a könyvben. Aztán majd a kovászt valószínűleg visszadugom a hűtőbe, és tovább reménykedem, hogy nem nyírom ki idő előtt, mert akkor lehet kezdeni elölről az egész procedúrát. (Csak a héten olvastam, hogy Dragománnak bezzeg egy tizenkét éve érlelődő kovásza van, de ez Gyurit ismerve valójában nem lep meg annyira.)
És természetesen piacra is megyünk, naná hogy megyünk, most van az őszi rukolaszezon, arasznyi lapukkal. A takony még tart ugyan, de a rukoláért igen sok mindenre képes vagyok. Csak azok a kurva határidős szövegek ne lennének, ezek folyton újratermelik magukat. Ma viszont törik-szakad szabadnapot veszek ki belőlük, mert fontos dolog ugyan a tudomány, a felsőoktatás meg a kötelességtudat, de azért saját magamnak mégis én vagyok a legfontosabb, és ha teljesen ledarálódom, akkor úgyis kereshetnek helyettem mást az összes nyüves feladatra.
Van egy mondás, mely szerint a rest kétszer fárad, de én úgy gondoltam, megreszkírozom. Ennélfogva már reggel a piacra abban a gondosan összeválogatott áutfitben vonulok le, amelyben este majd elmegyek vacsorázni a Repülő Kutatóval.
Most már tényleg csak röhögni tudok a köhögések és orrfújások között. Ma este hattól Kutatók Éjszakája meg egyéb izé, én például az előadásom mellé a Rejtvények Birodalma is leszek. Pipikkel. Ahhoz, hogy hatra odaérjek, a négyes busszal kéne elindulnom. Eredeti terveim tehát úgy festének, hogy én reggel benyomom neocitránomat meg másegyebeimet, majd szépen dolgozom itthon a kanapémon nyafogóruhában és pokróc alatt a határidős munkáimon (=szöveget gyártok a laptopomon). Négyig végzek, aztán feltarisznyálom magam, és kisimultan, dolgavégezetten elmegyek további dolgokat végezni.
Tegnap találtuk meg a postaládában az ELMŰ tegnapelőtti levélkéjét, hogyaszongya áramszünet. 29-én. Reggel nyolctól (tádámmm!) délután négyig. Az elvégzendő munkáimhoz csak három eszközhöz kéne áram, bagatell. Laptop, wifi-router, szkenner, hohó, a kávéfőzőt még nem is számoltam, hopp, az a negyedik. Hm, nézzük csak, hol van laptop meg wifi-router meg szkenner? Ja, a munkahelyemen. Ahová este hatra kéne bemennem. (Kávéfőző ott sincs, elromlott a büfében. Jelzem, ma van a kávé világnapja, ha eddig nem tudtátok.)
Hát ezért állok itt reggel fél nyolckor talpig pipiben, én, a Rejtvények Birodalma. A nyolcas busszal indulok. Minekutána, ugyebár, este hatra kell bemennem. Drukkoljatok nekem, ne üssön meg valamikor napközben a laposguta vagy ne vigyen el a láz vagy valami más válogatott szopornyica, mert akkor estig muszáj lesz keresnie az intézménynek valaki mást a pipik közé, és a többi birodalomnak épp csak ez hiányzik, hogy még helyettesítő után is szaladgáljon.
Az egész nyüves univerzum másból sem áll, csak takonyból meg nemszeretem feladatokból. Ez utóbbiakból még a héten le kell nyomnom összesen öt darabot, három közüle adminisztrációs anyámkínja. Munkaköri leírásom ezügyben: “Fölös papírokat kupacolsz halomba, hadd ne bólogasson az eperfa lombja”. (Ezt én, tök egyedül, csak most, csak nektek. Olyan is.)
Mindent meg tudok csinálni, ha muszáj. Még határidőre és taknyosan is. Épp csak átkozottul nincs hozzá kedvem. És az ehhez hasonló napokon igen hangosan dudorászik fülembe a kísértés szirénhangja, hogy hagyjam a fenébe a tudományos pályát meg a felsőoktatási kariőrt, és inkább indítsak tanfolyamokat a szentendrei környezettudatos ifjú anyáknak “hogyan alakítsunk át turkálós gyermekholmikat yol” címmel.
Aztán persze győz a józan ész meg a tantárgyleírások.
Na kérem. Tele vagyok fájdalomcsillapítóval, felpuffadtam, mint egy béka, folyik az orrom, kapar a torkom, egy kis lázam is van. Abszolút sikerként könyvelhetem el viszont, hogy legalább már nem megy a hasam.
Nyilván ilyenkor kell kivágni a magas cét, fake it ’til you make it. Mondjuk hogy du. milyen állapotban vonszolom haza magam, az még egyelőre a jövő muzsikája.
Egy sálat is akasztok még magamra mindehhez, de ahhoz le kellett volna mászni a földszintig, majd vissza. Inkább képzeljétek el. Egy olyan szürke izé lesz.
Tíz óra folyamatos alvás, hú, el sem hiszem. Ez már szinteszinte úgy fest, mint azok normális élete, akiknek a hétvége hétvége a krumplileves pedig krumplileves. Na persze normális hétvégéről a mi esetünkben beszélni több mint vicces, ma is szövegeket fogok gyomrozni konferenciakötetbe szánt tanulmánytól kezdve legújabb feladatomig, ami úgy fest, hogy “foglald össze az intézmény 175 éves történetét egyetlen oldalban”. Ha azt kaptam volna feladatnak, hogy “írj húszezer leütést arról, milyen előzményei voltak az Esztergomi Érseki Kisdedóvónő-Képző Intézet 1892-es megalapításának”, sokkal könnyebben boldogulnék.
Mindezek mellé pénteken a Kutatók Éjszakáján nemcsak előadó vagyok, de én leszek egyszemélyben a Rejtvények Birodalma is. Hell yeah. Az ötletgazda kollegina indoklása nagyjából úgy szólt, hogy “ó, arra gondoltam, hogy ez téged… te és a krimik, ugye… felvehetnél egy olyan sapkát is, mint Sherlock Holmes…” Ezek után hirtelen átvillant a fejemen a kép, amint számban pipával ülök egy teremben, és a betévedő nyolcéveseknek olyan feladatokat osztok ki, hogyaszongya “ha egy olajoshordóba forrasztva öt kezet és három lábat talál egy halász, legkevesebb hány embert kellett ehhez feldarabolni?”. (Nyugi. Valószínűleg eská pipiket fogok prezentálni nekik, és ki kell választaniuk, melyik a kakukktojás. Jobb ötletem egyelőre még nincs, de ez elég ártalmatlannak és egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy az esetleg betévedő négyévesek is meg tudjanak küzdeni vele.)
Az őtözködés vizeire evezve: tájainkra definitíve megérkezett a jó meleg nyafogóruhák és pici puha zoknik szezonja, merthogy viszont még nem érkezett meg az a szaki, akinek légtelenítenie kell a keringető rendszert a fűtési szezon kezdete előtt. Mindehhez pluszban bedurrantottam a nagy őszi teakészítési futószalagot is. Jelenleg a karamelles körte a legnagyobb favorit.
Azt viszont megjegyezném, hogy karamelles körte ide vagy oda, ebben a házban még mindig Pocinak lenni a legislegjobb.
Hajnali négykor arra ébredtem, hogy egy láthatatlan macska horkol valahol a közelemben. A helyszín gondos szemlézése után kiderült, hogy Celofánról van szó, aki gyakorlatilag lecsúszott három díványpárna között egy résen a kanapészintig, ahol is természetesen boldogan összegömbölyödött, és a sok fincsi puha párna takarásában mindaddig durmolt, amíg én fel nem vertem nagy kíváncsiságomban. Mondanom sem kell, hogy ezek után mindketten kissé morcosan kezdtük a napot, én pl. négy óra alvás után, mert tegnap igen későn jöttem haza, de kivételesen nemmunkából, én partiállat, aki vagyok.
Az eredeti terv az volt, hogy a Hadik Marimekko-kiállításának megnyitóját fogjuk meglátogatni volt collegista collegináimmal. (Technikailag két szobaközösségnyi népség-katonaságról van szó, akik különböző kombinációkban alkották ezt a két szobaközösséget, hátülső pár előre fuss, helycserés támadás meg effélék.) Mi tagadás, no, már eleve egy kocsmában találkoztunk, hogy aztán onnan menjünk kulturálódni, miután mindenki végzett az ún. munkanapjával (ez nekem a szakdolgozókat jelentette), ergo a Hadikba úgymond fashionable késéssel érkeztünk, és nem fértünk be. A Hadik kutyfüttynyivel sem lett nagyobb azóta, hogy megnyitáskor a legenda szerint Karinthy elkiáltotta magát, “de hát akkora ez, mint egy szatyor!”. A másik legenda a fal rafiaborításával hozza össze Karinthyt és a szatyrot, hja, ilyenek a legendák. Mindenesetre a nem fashionable késéssel érkező Marimekko-rajongók már a lépcső aljáig megtöltötték az emeleti részt, ahol történt éppen valami, és mi csak a fentnevezett rajongók bokicáit láthattuk az egészből. Ennek eredményeként igen kulturálatlanul leléptünk onnan, de mint a patyolat, és testületileg átvonultunk a Café Ponyvaregénybe, ami gyakorlatilag nem változott semmitse azóta, hogy egyetemista korunkban oda jártunk, leszámítva, hogy az itallapon már nem találtam meg a málnaszőrt “a jólismert budai klóros vízzel hígítva” (és nem szívtak raketta méretű szivarokat nagyszájú növendék politikusok, ami nélkül kiválóan elvoltunk). Tökmindegy, amúgy is sörzöttem. Kicsikét. Szerényen. És közben dumáltunk. Sokat. Ez valamiért mindegyik baráti körömben megvan, hogy nem a hallgatag és lakonikus fajtából valók. Similis simili gaudet, bezony.
Aztán az előjelzések szerint hazakúsztam, és elaléltam, majd négy órával később, dzinng, mint akinek egy gongot vagy egy horkoló macskát ütöttek meg a füle mellett. Mindenesetre ma a hajnali négykor történő napindítás után Celofán és én is úgy döntöttünk, hogy még jár nekünk néhány kör alvás, és lőn. Még a piacot is kihagytam, horribile dictu.
Hogy némi sikerekről is beszámoljak: mint látható, tegnap végül eljutottam fodrászhoz. A szakdolgozók közbeni hatásszünetekben eljutottam turkálóba is, de üres kézzel jöttem ki, ami engem is éppúgy meglepett, mint feltehetőleg veletek teszi. Minden kicsi volt, nagy, uncsi, gyűrődős, drága vagy minekeznekem holmi. Mi lesz így ezzel az őtözködős bloggal, hejj. (Nem lesz semmi. Már most is annyi holmim van, mint a ragya.)
Tegnap végigpofáztam háromszáz percet nettóban. Közben időnként volt negyedóra cigiszünet, amit ütvefúrók dörömbölése között abszolváltam az udvaron azon hallgatók társaságában, akik az én pofázásomat hallgatták végig ebben a háromszáz percben, és szintén a nikotinnak hódoltak a szünetekben. Tükörbe ugyan önvédelmi okokból nem néztem ezen a délutánon, de ha én is úgy festettem, mint a hallgatóim, akkor tényleg szépen ledarált a tegnapi nap. Ami a darálást illeti: mostanra már az építőmunkások teljesen kibelezték a valamikori kollégiumot, úgyhogy ami eddig udvar volt, az jelenleg egyetlen nagy egybefüggő építési terület. És közben folyton düngetnek meg zürümpölnek valamit, ez pedig feltehetőleg így lesz még évekig, mert 2020-ban lesz az eucharisztiai világizé, és addigra kell elkészülnie a zarándokhotelnek. (Igen, nálunk ilyen dógok történnek.)
Mivel a Repülő Kutató egy áldozatos férj, akinek frissen sült zsemléket kéne a lába elé helyeznem hódolatul, mert az minden bizonnyal jobban lelkesítené, mintha ugyanezt babérágakkal vagy rózsaszirmokkal hajtanám végre, utánam jött Emesével (ő a kocsi), és hazavittek. Egy hercegnő vagyok. Voltam. Ma nem vagyok hercegnő, ma gyalogbéka témavezető vagyok. Délben Tárogató utca, délután Mixáth tér, este pedig szabadidős programom is van, azután viszont feltehetőleg csak hazakúszom, és elalélok.
Különösen hogy éjjel olyan iszonyú mázsás marhaságokat álmodtam összevissza, hogy még most is szédelgek bele. Na, zúzzunk, szédelgésből nem lehet megélni.
Mellesleg, mint a mellékelt ábra mutatja, itt még mindig november van, hogy a rosseb akárhová ne tegye ezt is. Ennek örömére kifejezetten szükségem volt arra, hogy vérző szájú anyatigrissé rúzsozzam magam, egye fene. Ha viszont délutánra visszatér véletlenül a szeptember, és én belefövök ebbe a szép nagy meleg házivarrottasba, legfeljebb elmegyek turkálni yol. Időm lesz rá bőven a hatásszünetek között, és amúgy is, ebben a blognaptári évben még nem voltam, pedig mindjárt vége az első hónapnak.
Sőt, ha tényleg rengeteg időm lesz, tán még a fejemen a kócot is elviszem megkurtíttatni.
Na ide figyelj, időjárás, mi nem ebben egyeztünk meg. A szeptember legyen szeptember, a november pedig november, nem összevissza. A tanítás második hetén én nem azt várom, hogy tizenhárom fokban, szélben meg esőben vonszoljam be magam egy háromnegyed hétig tartó napra, amikor úgyis olyan elméleti óráim vannak, amelyeket mindenki kötelességből látogat csak, nem pedig azért, mert annyira meg lenne győződve a hasznosságukról (és ebben, tévedés kizárva, én sem vagyok kivétel). Ha már úgyis muszáj, nem lehetne, hogy kapok némi segítséget a feladathoz?
Szóval vagy összekapod magad, vagy igen csúnyán fogok beszélni rólad, és ha már szeptember végén Michelin-gumibabának öltözve vagyok kénytelen dolgozóba vonulni, feltehetőleg a blogom olvasóinak is lesz hozzád néhány keresetlen szava. Bakker, a ruhatáram tele van kedves és könnyűcske őszi darabokkal, selyemruhákkal, bársonykabátkákkal meg bordó lakkcipőkkel, és istenbizony szívesebben venném fel azokat, mint azt a novemberi áutfitet, ami jelenleg rajtam van.
Ma kivételesen olyan szerda van, amikor nem robogok ki hatkor az ajtón, ennek örömére viszont hajnalban megint kukurikú volt szöveggyomrozással súlyosbítva, úgyhogy most némiképp bamba vagyok és indiszponált, valamint fázom.
Az időjárás se játszik különösebben a kezemre, teaidő van meg csokiidő meg marha nagy sötét. Nekem pedig még van egy csomó gyomrozni való szövegem, meg egyre közelebbről integetnek sunyin a határidőim.
Igen, ilyenkor kezdődik a nyafogóruha-szezon is. Akkor viszont mindent bele.
Dénes jó istenem, ahogyan húgom Emüe nevű barátnője mondaná. Ez tényleg húzós év lesz. Tegnap este kaptam egy levelet egy hallgatótól, akit nem pontosan Kovács Máriának vagy Kis Katalinnak hínak, de kábé ilyen ritkaságú neve van, a levélben pedig az állt, hogy akkor péntek du. jó lesz-e nekem konzultálni a szakdolgozatáról. Fél percig csak meredtem a levélre, próbáltam felidézni, ki ez a csaj, hol tanítottam (Esztergomban vagy Budapesten) és mikor (hétközben vagy hétvégén), és hogyan lettem én a témavezetője egyáltalán, na meg miért. Utána persze helyreálltak a dolgok, sikerült felidéznem a hallgatót, a helyet meg még azt a beszélgetést is, amikor megegyeztünk abban, mivel érdemes kezdenie a kutatást, de hát akkor is.
És még csak a második héten vagyunk, Pex pedig be sem indult, mi lesz itt november végére, jáj. Mindehhez ráadásul (merész narrációs fordulat) muszáj lesz új kozmetikust keresnem, mert a régi, aki olyan jól tudta, mit csináljon a szemöldökömmel, elment gazdasszonynak a tanyájukra. Itt ebben a városban, ha eldobsz egy macskakövet, és nem ütközik bele a röppályán egy japán turistába, tutira eltalálsz valami szépészeti műhelyt, de nekem valahogy pechem van velük. Nagy a fluktuáció. Hat fodrászt fogyasztottam el tíz év alatt, aztán nagyrészt átnyergeltem a BioHairre, ahol hálistennek minden mindegy. Nemcsak a fodrászokkal van gond, az előző masszőzöm például elment panziós néninek a Balatonra. Most meg még a kozmetikusom is lelépett a malacok mellé, pedig legalább ő olyan szép stabil része volt az én életemnek, már tizenéve jártam hozzá. Pfühp.
Ma tancsitancsi van meg persze szakdolgozók, mert jövő héten le kell adniuk a címbejelentő lapot, és most nagy svunggal szaladgálnak a témavezetőjükhöz. Ez persze olyan csoda, ami szokás szerint három napig tart, októberben és novemberben általában eltűnnek yol, aztán nem látom őket januárig, amikor már egyre közelebb van a leadási határidő, és ettől megtáltosodnak. Nem tudom még viszont, ez a trend idén mennyire fog érvényesülni, ezúttal egy csomó levelezős szakdolgozóm van, és ők jóval lelkiismeretesebbek az átlagnál. No, majd meglássuk.
Az eső viszont monnyon le. Olyan lehangoló sötét van, hogy nincs az a tarkabarka, amivel ezt teljes mértékben kompenzálni lehetne, pedig én aztán tényleg igyekszem, de ma csak igen mérsékelten érzem magam sikeresnek ezügyben.
Épp ahogy jósoltam. Két nap boldog és lusta habuckálás után, amit a Bűnök Barlangjában abszolváltam, most fülig ülök a bötűkben. Mint a mellékelt ábrából kikövetkeztethető, legalább hajat mostam hozzá, de ma még a lakást sem igen hagyom el, maximum a pékségig megyek. Ennek eredményeként viszont, ha kegyesek hozzám a Gépben és Fejemben Lakozó Szellemek, ma két elküldendő/leadandó szövegtől is meg fogok szabadulni, hurrá.
Na persze nyugtával dicsérjük a napot, itt még történhet bármi és annak az ellenkezője is.
Az élet szép meg minden, de anélkül ellettem volna, hogy fél háromkor olyan irgalmatlan égzengésre ébredjek, amilyet az ember nem várna szeptember közepén. Nyilván nem tudtam visszaaludni, úgyhogy némi forgolódás után felkeltem, majd a “csakazértis hétvégém van, bmeg” szellemében divattervező műsorokat néztem a YouTube-on, miközben a macskáim valahol a láthatáron túl éppen verték egymást, csak úgy passzióból, hogy ne unatkozzanak.
Aztán eltotyogtam kávét főzni, mert már miért ne, és majdnem szívszélhűdést kaptam, mert a konyha padlóján ott volt valaminek az ökölnyi méretű véres hullája, jézusmáriaszentjózsef, hát ezzel jár, ha az ember ragadozókat enged a lakásába, de mi a nyavalyát ejtettek el ezek a vadállatok, áááá.
Közelebbi vizsgálat során persze kiderült, hogy a vadállatok egy motring piros fonalat ejtettek el, mely természetesen eredetileg a Bűnök Barlangjában volt, úgy tíz méterrel odébb, ráadásul az emeleten, de nekem ott abban a pillanatban tényleg nem volt szükségem kávéra, áááá. És miközben én még mindig gutaütötten szédelegtem a konyhában, Celofán a miheztartás végett lendületesen lehányta a nappaliban az ablakot. Komolyan, ennek a macskának olyan ütemérzéke van, mint egy prímabalerinának. Ezt el is mondtam neki különböző népi motívumokkal díszítve, de le se szarta, vö. ezzel jár, ha az ember ragadozókat enged a lakásába.
Ami a további ragadozókat illeti, a nyakam bal oldalán valami egészen irreális kinézetű dolgot agnoszkáltam, ami feltehetőleg pókcsípés nyoma lehet. Ha nem az, még sose nőtt ki belőlem olyan gonosz ikertestvérem, mint amilyen most készülődik kifele.
Mivel gusztustalan eseményből elég volt mára ennyi, most visszakúszom a Bűnök Barlangjába egy tábla csokival és egy bögre narancsos teával, mert ma még mindig tart a “csakazértis hétvégém van, bmeg”. Sajna, már most érzem, hogy a lelkiismeret nevű sunyi szörnyeteg a fogait polírozza és a körmeit reszelgeti, úgyhogy ha holnap is égzengéssel és fél háromkor kezdődik a nap, nem fogom már olyan világi hívságokkal múlatni a szárnyas időt, mint ma, hanem morogva ugyan, de leadni és előadni valóimmal fogok foglalkozni, egye meg a fene a protestáns munkamorált.
De ha már úgyis ilyen izgalmasan kezdődött a nap, és most is búsan csepeg odakint az eső, legalább legyünk máma olyan vidámak, mint egy mesekönyv-illusztráció a gonosz tornacipős bozorgányról, aki vérengző vadállatokkal él együtt egy büdösnagy kunyhóban.
Nagyobb ruhadarabból kisebbet csinálni nem nagy kunszt, a fordítottja már nehezebb meló. Mindemellett ez sem reménytelen és megoldhatatlan, épp csak nem elegendő hozzá a nyisszant-varr eljárás, hanem a nyisszant-betold-varr módszert kell bevetni.
Sajnos (bár a blogolvasók szempontjából talán nem annyira sajnos) ezt az eljárást is kénytelen leszek demonstrálni itt ni, merthogy én, hülye mókuska, nagy lendülettel kidekoráltam a múltkoriban ezt a szürke kardigánt,
de annyi eszem nem vala, hogy előtte leellenőrizzem, jó-e ez még rám.
Abból persze gyanút foghattam volna, hogy egy olyan mosásból került elő meglehetősen gyűrötten, ahol csak fekete meg szürke tiszta pamut holmik voltak, de hát ilyen vagyok én, no. Summa summárum: a jelek szerint valaki (vagy én, vagy a RK, de nem akarom hárítani a felelősséget) ezt a nyomorultat hetven fokon mosta ki, ő meg ennek elvárható módon vidáman összement. (Igen, gyanakodhatnék arra is, hogy nem ő ment össze, hanem én szét, de sem a mérleg, sem a többi ruhadarabom nem ezt állítja, szóval mégiscsak a kardigán lett kisebb, nem én nagyobb.) Nos, ha az élet citrommal kínált, csináljunk belőle limoncellót: mutassuk be, hogyan lehet kardigánt bővíteni.
Mindenekelőtt egy olyan anyagra van szükség, ami struktúrában, vastagságban és színben közel áll a bővítendő darabhoz. Na most, én szoktam ugyan emlegetni, hogy nálam semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe, de ezúttal olyan bizonyítékot tudok erre prezentálni, hogy a fal adja a másikat. A Bűnök Barlangja bőséges tárházából ugyanis előkotortam azokat a passzédarabokat, amelyeket akkor nyírtam le a valahai pulcsiról, amikor kardigánná alakítottam. Cirka négy évvel ezelőtt.
A pulcsi aljáról levágott passzék pont megfelelő hosszúságúak voltak ahhoz, hogy betoldást készítsek belőlük, hurrá. Ezután következett a nagy ugrás a semmibe: szétvágni a kardigánt. Logikus módon a betoldások oda kellenek, ahol szűkecskének érzed a megnagyobbítandó ruhadarabot: esetünkben ez nem csak a mellényrészt, de az ujjat is jelentette. Jelen helyzetben csakcsupán ujjatlan holmikkal tudtam volna felvenni szegénykémet ahhoz, hogy ne érezzem túl szorosnak, márpedig ez az izé nekem most őszre kell, nem nyári kánikulába, úgyhogy nem cicózunk, nyissz az ujját is.
Úgyhogy ott maradt nyomorult kardigán kiterítve, mint egy boncolt béka. Közvetlenül a varrásvonal mellett vágtam szét, majd az oldal- és ujjavarrást is lenyírtam róla, mint a képen látható.
Egy mosásban összement gyapjúholmi egyetlen nagy előnyt nyújt, de az a jelen esetben jókora: nem kell tartani attól, hogy elfoszlik a vágott szél, össze van az már filcelődve becsülettel. Épp ezért nem is szegtem el a szabadon maradt széleket, csak elegyengettem őket.
A passzét rágombostűztem a kardigán elejére (két rugalmas anyagnál nem lehet csak úgy uccuneki dolgozni, mert mindig ott a veszély, hogy elcsúszhatnak egymáson, aztán például az ujj eleje másfél centivel hosszabb lesz a hátuljánál),
aztán cikcakkal rávarrtam, így ni.
A hátulját is hozzágombostűztem a csíkhoz, és azt is végigvarrtam.
Más technikával (nem ezzel a rátétes cikcakkal) könnyebb lett volna, de sajna a passzé nem volt annyira széles, hogy érdemes lett volna minél többet elvennem belőle, szóval bizony az ujja összevarrásánál így nézett ki az utolsó fázis, és én ott bűvészkedtem abban a pici kráterben. (A kép azért homályosabb a többinél, mert röhögtem fotózás közben, no.)
Ezek után már csak az volt hátra, hogy a csík kilógó végeit visszahajtsam, és cikcakkal elvarrjam, voálá.
Nyilván mindeme beavatkozások után is egy kicsikis kinőttforma kardigán maradt a végeredmény, de legalább csak annyira, mielőtt találkozott volna a hetven fokkal, ti meg megnézhettétek, hogyan gyártok kicsiből nagyobbat. Reméljük, ennél többet már nem fogok mókázni vele.
Oké. Akkor most fel is veszem, le ne rágjátok a lábatok izgalmatokban.
Éppen piacra indulok, úgyhogy esetleg lehetnek közületek olyanok, akik felhúzzák a szemöldöküket: ugyanbizony mi a csudát keresek én itt ilyenkor, ha tegnap már nyígtam egy kört arról, hogy ma a 4:37-es busszal kell indulnom Pexre.
Gyertek, röhögjetek rajtam velem együtt: eltévesztettem a napot. Vanazúgy, hogy az sem igazán előnyös, ha az ember túl rendeske. Amikor megkaptam az órarend első változatát, máris hűségesen bevezettem az alkalmakat az előjegyzési naptáramba, aztán amikor kijött a második változat, pótoltam azokat az időpontokat is, amelyek az elsőből hiányoztak. Arra viszont nem figyeltem fel, van-e az időpont-pótlás mellé időpont-változás is. Nos. Izé. Volt. És én erre csak tegnap du. jöttem rá.
E ponton persze csak örvendezni tudok annak, hogy nem foglaltam hotőjt péntekről szombatra, valamint nem pendliztem el még pénteken Pexre, mert ha szombat reggel tízkor jöttem volna rá üres terem és hiányzó kollégák láttán, hogy mekkora ordas időzítési hibát követtem el, biztosan meg is üt a guta. Így, a jelen helyzetben, csak egy előre megvett odavissza diák-vonatjegyet buktam el, ami ugyan pénz, de csak pénz, és abból sem elképzelhetetlen sok, viszont definitíve nem gutaütés.
Ennélfogva, juhé, van egy teljes hétvégém, és ez a teljes hétvége egészen keddig tart, hát el sem tudjátok képzelni, ez most engem minő mértékben tesz boldoggá. Nyilván sok szép értelmes célra fel lehetne használni ezt a plusz napot, ami balfaszságomból kifolyólag vált szabaddá, de énnekem ilyenkor eszembe szokott jutni egy anekdoton. Az arról szól, hogy egy newyorki* hotelben együtt lakik két professzor, akik közül az egyik a bölcs Keletről, a másik pedig a sietős Nyugatról érkezett ugyanarra a konferenciára. A nyugati javaslatot tesz a keletinek arra, hogy milyen közlekedési eszközzel tudnák tíz perccel hamarabb megtenni a távot a konferencia helyszínéig, hogy időt spóroljanak. Meg is érkeznek a tervezettnél tíz perccel korábban, a keleti professzor meg ezen a ponton leül odakint egy padon, és az éltető Nap felé fordítja az orcáját, majd elégedett mosollyal behunyja a szemét. “Mit csinálsz, ember? Miért nem megyünk be?” “Most spóroltunk tíz percet, nem? Azt hasznos módon kell eltölteni.”
Egen, jól sejtitek. Mára a Bűnök Barlangja lesz az a pad ott kint a napsütésben. A való világban ugyanis, sajna, igencsak esőre áll.
Eső ide vagy oda, ma mindenképpen fel akartam venni a frissiben átpofozott ruhámat, úgyhogy tessék, ez egy lehetséges változat a több tucatból, amivel majd valószínűleg találkozni fogtok itt a blogon. És most tényleg elmegyek piacra. Mivel viszont a mai napot a Bűnök Barlangjában tervezem átmaszogni, ne lepődjetek meg, ha még szembejön ma vagy holnap egy újabb “Eská” bejegyzés. Esetleg, horribile dictu, több is.
* Őszintén bevallom, már fogalmam sincs, hogyan kell ezt hejesírni (azt leszámítva, hogy biztosan nem így). Amióta én megtanultam írni, kijött a 11. és 12. változat az magyar nyelv helyesírásából, plusz időnként bebombáztak olyan kiegészítő mütyükéket is, amelyek nem komplett reformot, csak további “idegesítsük kicsit a népet pár változtatással” ötleteket tartalmaztak. Szóval azt én ugyan tudom, hogy “flanel” meg “dévédé” meg “mamut”, de New York elveszett számomra.
Igen, meg tudnám nézni, hogyan kell. Nem, nem akarom megnézni. Én ma egy padon ülök kint a napsütésben, és ott nincs helyesíási szabályzat.
Ebben az életben az a csodálatos, hogy mindig nyújt plusz röhögnivalókat, esetenként ráadásul éppen olyan helyekről, ahol nem is számítasz rájuk. Nézzük például az alábbi esetet.
Szeptember 29-én Kutatók Éjszakája lesz, és hát nyilván nekem is ott kell előadogatnom teljes díszben, mert aki költő, az legyen király és pap és próféta, aki meg tanár, álljon ki mindig a népség-katonaság elé, ahányszor és ahol csak összeütnek két tenyeret. Még augusztusban le kellett adni fotót, önismertető szöveget, absztraktot, kiskutyának kisfülét, mert idén a Kutatók Éjszakájának egyetlen nagy országos honlapja vagyon a sok kicsi intézményi magánizé helyett, szóval nem ám csak úgy bogározni összevissza a kutatóknak kerge marhák módjára, hanem csend, rend, fegyelem. Le is adtam az összes kiskutyafülét. Persze gondolhattam volna már akkor is azzal a Móra-mesével, amelyben a kiskukta egy marék liszttel demonstrálja Dobzse Lászlónak, hogy ami sok kézen átmegy, menet közben elkopik, de hogy éppen milyen érdekesség történik majd, azzal, őszintén, nem számoltam.
Tegnap reggel megnéztem ezt a honlapot. Nyilván megnéztem magamat is, ne vicceljünk, az ember mindig megnézi magát ilyen helyeken. Ott voltam fotóval meg önismertetővel meg minden a kiskutyafülével. És a honlap tanúsága szerint úgy hívtak, hogy “Dr. M-né ÁK”.
Iszonyúan röhögtem. A Repülő Kutató (aki természetesen nem M) szintén iszonyúan röhögött. A hangsúly viszont azért mégiscsak inkább az iszonyún volt a röhögés helyett. Én, úgy éljek, semmi kifogást nem támasztok az ellen, ha valaki úgy akarja leélni egy ponton túl az életét, hogy őt a továbbiakban Hakapeszik Elemérnének hívják, tőlem jöhet a Hakapeszikné Etelka, Hakapeszik Elemérné Süstörgős Etelka meg a Hakapeszik-Süstörgős Etelka változat is, vive la différence, de hát az én nevem mégiscsak az enyém, szóval talán elhihetnék nekem bemondásra: tudom, hogyan hívnak. Amikor ifjak voltunk és rettenetesen feministák, az egyik barátnőm mondá, hogy amúgy is mekkora szopás, hogy egy nő vagy az apja, vagy a férje nevét kénytelen viselni, vesszen a patriarchátus. (Ő egyébként később hozzáment egy nyikhajhoz, aztán még később az a nyikhaj elvált tőle, majd elvette egy rajongóját, aki feltehetőleg nem vélekedik ilyen dehonesztálóan a patriarchátusról. Nem tartjuk már a kapcsolatot, lejártak az mi ifjonti éveink a rettenetes feminizmusunkkal egyetemben, de most eszembe jutott, mert hát M-nének a mostohaanyámat hívják, bmeg. Dénes jó Istenem, hogy röhögne apám, ha ezt most látná.) Mindenesetre szétlőttem a világba pár segítségkérő levelet, hogy hogyan a nyavalyába kaphatnám vissza a nevem, ha már van nekem olyan. Mázli, hogy nem Dr. Hakapeszik Elemérné Dr. Süstörgős Etelka Eufrozinának hívatom magam, mert ha három mindennapi keresztnévvel, összesen hat szótaggal is ennyi baj van, vajon mihez kezdenének Dr. Hakapeszik Elemérné Dr. Süstörgős Etelka Eufrozinával.
A történet egyébként hepienddel zárult. Ma reggel már intézkedtek, úgyhogy végre nem vagyok önmagam felesége, hurrá.
Mára egyébiránt kissé összekuszálódtak a dógok, mert az eredeti terv az volt, hogy gatyába rázok egy máma leadandó tanulmányt, de kitolták a határidőt két teljes hónappal, aminél rosszabb nem is érheti a tudományos pályán lébecoló megrögzött prokrasztinálókat. Próbálom ugyan rávenni magam, hogy essünk túl rajta, de azonnal, ez rám férne. A következő hetekben úgyis rendet kell vágnom a szerkesztés alatt álló kötetemben meg a lírámnak nevezett dzsuvás ciheresben, plusz tanítás is van, a Kutatók Éjszakájára is össze kell dobnom a ppt-t (bárhogy is hívnának a honlapon, senki M-né nem tartja meg helyettem azt az előadást), meg hát persze élni is kéne. Mégis, erős a gyanúm, ma egyikkel sem fogok foglalkozni, az élést kivéve. Különösen, hogy holnap a 4:37-es busszal indulok, hogy tízre Pécsett legyek. Jáj.
Viszont a muszikák kajája fogyóban van, úgyhogy most ellejtek kis kosarammal papiért.
Minden nap más - mindennap más 