Nincs is annál kellemesebb, mint mikor egy intézménynek három telephelye van, melyek közül te pontosan kettő között laksz viszonylag jó közlekedéssel, a harmadiktól meg légvonalban 18 kilométerre, de két és fél órába telik eljutni oda, ha nincs a segged alatt kocsi. Na oda megyek én most 8:30-ra értekezletre, hogy ütné le a ragya. Utána pedig tanítani, természetesen nem ugyanott.
A kép nyilván konzerv, hatkor fogok kilejteni az ajtón, és meglehetősen morcos vagyok tőle.
A világ természetes folyásának eredményeként nem fog sokáig kitartani ez a kellemetes idő, igazi vénasszonyok nyara, úgyhogy legalább addig arassuk le gyimilcseit, és hozzunk ki még néhány kört a nyári ruhákból.
Mára huszonakárhány fokokat jövendölnek, de ez még reggelre egy tízessel kevesebbet jelent, úgyhogy megint itt van a “hány réteget és milyen kombinációban” dilemma. Megoldás gyanánt az alábbiakat dobta a szekrény – lehetne jobb is, lehetne rosszabb is, lehetne teljesen más is. Kicsikét hullámvölgyben vagyok, afféle téblábolós és tétova időszakot élek éppen, afféle “mennyi dolgom van, mennyi más dolgom lenne és mennyire más dolgokat csinálnék, ha tehetném” módon, de persze feltarisznyálom magam, és elvonulok tanítani, bármennyire kevéssé van most hozzá hangulatom.
Ez se lesz egy könnyű hét, a mai nap viszont tanításmentes (bár nyilván nem melómentes). Ennek örömére sikerült a) hajat mosnom, b) kivárnom azt, hogy megszáradjon magától. Végre nem úgy festek, mint egy böjti boszorkány. És most, hogy az elmúlt napokban először nem csepű van a fejemen, hanem haj, kicsámpázok a világba. Kedvem hozzá nem van sok, mert volna dolgom itthon is bőven, de a bukszám állapottya erős korrekcióra szorul, ennyi készpénzért a kutyák se pisilnének le, amennyi benne van. Úgyhogy irány a bank.
Sajna a táska állapottya is kívánnivalókat hagy maga után, csúful foszladozni kezdett a széleken, és ezt még korrigálni se lehet. A mai nap után valószínűleg búcsút intek neki. Nem baj, van mááásik. Sok mááásik.
Már a harmadik bejegyzés mára, de mikor gatyába ráztam a szobát, gondoltam, szembesítem magamat azzal is, hogyan állunk ágytakaró-ügyben, mert eddig csak horgoltam, horgoltam meg horgoltam.
Egy kicsit.
Na jó, sokat.
Marha sokat, na.
Most némiképp be vagyok rezelve, természetesen. Jézusmária, még csak ezután jön majd a nehezebb része.
… magam – magam. És a Bűnök Barlangját is.
Előtte:
Utána:
Befektetés: hat óra munka. A szobából távozott: egy zsák szemét és huszonhat poloska.
Most pedig már csak egy Tuborgot szeretnék.
Amikor a múltkor megmutattam a halmozódó UFÓkat, volt közte egy ilyen is, ni:
Jobb sorsra érdemes mellény, éppen a túldekorálás kezdeteinél. Na persze nem így kezdte eredetileg a karrierjét: még valamikor hajdanában-danában turkáltam kétszáz kemény pénzekért, és akkoriban így festett. (Különböző fényképezőgépek, különböző fényviszonyok meg időpontok. Ne tessék lőni a zongoristára, minden tőle telhetőt megtesz.)
A vállán a flitterek, na azok tényleg rettentőek voltak.
Töredezettek, lelakottak meg eredetileg is rondák. És egy örökkévalóságba került lenyiszálni őket.
A nyomukban persze egy csomó eltüntethetetlen varrásvonal maradt, úgyhogy el kellett takarni valamivel. Na akkor jött ez az ötlet, hogy szórjuk meg mini nautilusokkal, azok majd úgyis elterelik a figyelmet az összes többiről. Fel is varrtam szépen mindet, nem volt abban semmi hiba.
Az itt-ott megmaradt, üresen ásítozó résekhez – a fényképezőgép ezúttal irgalmas volt hozzánk, nem látni azt, milyen csúf háttér kandikál elő onnan – előszedtem a szokásos kincsecskéket. (Néha, bevallom, még engem is meglep, mi mindent tartok készleten.)
Úgyhogy ez lett a végeredménye a sok-sok varrogatásnak, ni.
Lehet, hogy még nem végeztem vele, de már így is hordható. Egy UFÓval kevesebb, hurrá.
Tegnap tényleg csak arra voltam jó délután, hogy hazajövetel után eldőljek, mint egy zsák. Oké, annyira nem volt ez meglepő: hatkor indultam és négy után értem haza, közben pedig csoportos gyakorlat az oviban meg négy óra pofázás a tanteremben. Az oviban négy oldalnyit körmöltem, hogy utána élőben is meg tudjam mutatni a hallgatóknak, hogyan oldható meg a játék-megfigyelés jegyzetelése, és miből lesz a hospitálási napló. Nem tudom (valójában nem is nagyon érdekel), mások másutt hogyan csinálják, én viszont csak így látom értelmét: beülni, jegyzetelni, aztán friss-ropogós, párórás példákkal illusztrálni mindent, amit elmondok a hallgatóknak. Háromhasábos leírások meg játékterek meg játékcsoportok, az óvodapedagógus beavatkozásának okai és mértéke, konstrukciós játék szerepjátékkal kombinálva, utánzás és motiváció, és ó, látták, hogyan terített meg az a magányosan játszó kislány a babáknak a babakonyhában? Meg hallották azt, amint az egyik kis gézengúz ellentmondást nem tűrően kijelenti a többieknek autópálya-építés közben, hogy “Mindenki béna autóval szokta kezdeni!”. Lassan harminc éve lesz, hogy belém verték a drillt: mit kell észrevenni, amikor csak nézi az ember a fel-alá gomolygó kéttucat gyereket, hogyan kell átlátni a káoszon, hol van a látszólagos zűrzavarban a rendszer. Több mint két évtizedig azt is gondoltam, hogy ez most már csak afféle fölösleges tudás lesz, amit felrakok egy polcra, hadd porosodjon meg pókhálósodjon, mert többé úgyse tudom mire használni – aztán amikor elő kellett venni, le kellett porolni, visszatért mind.
Motiváció nélkül nincs tanulás, és szerintem nincs tanítás se. Azt hiszem, engem az motivál leginkább, hogy segítsek a hallgatóknak összekötni az elméletet meg a gyakorlatot, és kialakítaniuk egy olyan rendszert, amelybe bele tudnak majd építeni minden új ismeretet és tapasztalatot. Piszok nagy ambíció meg nem kicsiny cél ez, sőt, talántalán még az is lehet, hogy csak egy jólfejlett téveszme az egész, és tulajdonképpen nem érek el semmit. A próbálkozást viszont nem tudom abbahagyni. Persze ez roppant fárasztó, és hatkor kell elindulni hozzá egy pocsékul töltött éjszaka után, és még másnap is nyöszörögni tőle, de hát hiába, nem tudom másként csinálni.
Mint a mellékelt ábrán látható, én továbbra sem azért öltözöm, hogy unatkozzak, ti viszont valószínűleg szintén nem azért olvastok őtözködős blogot, hogy unatkozzatok, úgyhogy ma rittyentek ide egy eská-bejegyzést is, mielőtt mindent ellepne a dudva, a muhar meg a pedagógusi küldetésnyilatkozatok.
Sanyi a Bagoly azt mondaná, hogy PrRRRRééÉÉÉnnNNtTTTeEEEEk!, én viszont azt, hogy mindjárt kivágtázom az ajtón az ovi irányába, brr, de hideg van.
Délután, ha még megvagyunk, folytatom.
Délután. Még megvagyunk. Nesztek egy remek fotó a “ha már megígértem” sorozatból.
Most pedig felveszem a nyafogóruhámat, és stabil oldalfekvésben elhelyezkedem a kanapén.
Ugyan mindennap monitorozom az időjárás-jelentést, de ez lényegében nem jelent semmit, tegnap is majd megfőttem délután, amikor a buszra vártam, aztán két viharfronton is átvágtam menet közben a Dunakanyaron, és olyan szeles esőre értem haza, hogy ihaj. És természetesen mire becaplattam a házba, leellenőriztem a hat órája bugyogó csilit, enni adtam a macskáknak, és átvedlettem nyafogóruhába, már megint gyönyörűen sütött a nap, dupla szivárvánnyal meg mindennel, ami ilyenkor dukál.
A tegnap miatt amúgy még sokat fogok nyavalyogni, de leginkább majd a tavaszi félévben. Két új tantárgyat is hozzám vágott a sors, és ezúttal legalább azt nem kell elnyöszörögnöm, hogy “de hát én ezekről még az egyetemen se tanultam!”, mert speciel igen, viszont ezzel sem jutok sokra, mert az egyiket első éven, a másikat meg másodéven. Az utóbbi is ’97-ben volt, szóval képzelhetitek, mi mindent kell majd újratanulnom. Plusz még az összes többi merénylet, ami a tavaszi félévben várható, oááá.
Asszem most megint egy olyan időszak következik, amikor csak három napra merek előre tervezni, mert ha távlatában akarnám látni a dolgokat, inkább visszagurulnék az ágyba, és fejemre húznám a paplant. Mindehhez ráadásul ma reggel a szekrény is kifogott rajtam, pedig ki volt találva előre, mit veszek fel, de valamiért mégsem működött, most meg már késő újabb cuccokat ráncigálnom elő, hátha azok kedvesebbek lesznek. Ó, és a hajamat meg kellett mosnom, de az idő rövidsége miatt szárítanom is, úgyhogy most tényleg iszonyúan fel van robbanva, és konkrétan úgy néz ki, mint egy adag piros csepű. Ó, jaj, ó, jaj.
Na nem baj, lesz még szőlő meg lágy kenyér. (Anyám, a kovászt is meg kellett volna etetni.)
Természetesen arra is ma reggel kellett rájönnöm, hogy Nágyezsdát (ő a zakó) tragikusan kihíztam csöcsben, mert fogyás ide vagy oda, az maradt, amekkora volt. Bánatom óriási. Hol a nyavalyában találok én egy ugyanilyen jó szabású dohánybarna bársonyzakót?
Rettenetmód őszbe van csavarodva a természet feje, sőt, valószínűleg az enyém is, de ez a pipirostól általában nem látszik. Attól, amit éjjel álmodtam összevissza, jobb is, hogy a fejemen van a pipiros: a csúcspont az volt, amikor otthon álltam nyafogóruhában a konyhánkban (egy rég eladott lakás konyhájában, ami már régen nem otthon), és éppen reggelit készítgettem magamnak, amikor rájöttem, hogy tizenegy óra van, én pedig egészen biztosan nem fogok eljutni innen az egy országhatárral és több száz kilométerrel odébb 12:30-kor kezdődő órámra. Szerencsére ekkor megszólalt az ébresztő, és még csak 7:30 volt, én meg negyvenöt kilométerre a tancsitancsitól, bár az órám tényleg 12:30-tól kezdődik máma. Azt ugyan nem tudom eldönteni, ez rémálom vagy vágyálom volt-e, de egészen nyomott lettem tőle. Mintha csak front lenne. Talán mert tényleg az van.
Úgyhogy ennek örömére kilenckor ott álltam a konyhánkban, a jelenlegiben, és nekiláttam csilit főzni, hogy estére kibugyogja magát a CrockPotban. Tegnap sütöttem kis kukoricakenyérke-muffinokat is, mert most valamiért olyan hangulatom van, hogy hiába süt ki időnként a nap, bebónyálódni vágyom meg itthonmaszogni, és tálka meleg ételeket fogni két kézre, meg vajas kukoricamuffinokat majszolgatni a kanapén. Óh, meleg lakás, macskák, ficlik, pokrócok, fonalak meg nyafogóruhák – de hát hiába, menni kell, hí a kötelesség.
Akkor viszont már legalább kirittyentettem magam, hátha ettől jobb lesz.
A jelenlegi esős-borús időjárás csodálatos következményeként a vendégszoba (aka Filoméla Kék Kuckója) olyan fényviszonyokkal örvendeztetett meg, hogy muszáj volt átcűgölnöm állványostul az októberi készletet a szokott fotózkodó helyemre a tetőablak alá, és még így is kifejezetten randa lett a végeredmény. Még próbálkozhattam volna azzal, hogy jobb legyen, de a fehér szekrény, ami előtt látni szoktatok, és amit most eltorlaszoltam, valójában a Repülő Kutató holmijával van tele. Valamiből neki is fel kellett öltözni máma, úgyhogy betolattam az állvánnyal, katt, aztán kitolattam. Lehet röhögni.
Na de lássuk a medvét, még ha homályosan és a bokorból is.
Balról jobbra:
Mint látható, az októberi készletbe nem tettem gatyát, de megnyugtatom a nagyérdeműt, hogy igenis fogok hordani gatyát. Sőt. Ebben a hónapban eddig még csak gatyában voltam. Igaz, hogy még csak másodika, na de akkor is.
Asszem ez elég vicces hónap lesz.
Búsan csepeg az eső, kilenc fok van odaki, a 11-es úton reggel hét óta torlódnak a kocsik. Ne utáljatok nagyon, de mindezekhez képest ma nem kell tanítani mennem, mert a tanító szakosok elmentek gyakszira, így egész nap itthon maszoghatok a színes ficlijeim között 21 fokban (a RK végre bedurrantotta a fűtést). Csakcsupán a heti bevásárlásra kell elmenni, arra is kocsival. Awww, de jó nekem. Sajna még azzal sem vigasztalhatjátok magatokat, hogy nem baj, majd holnap reggel úgyis hatkor csámpázok ki az ajtón, mert már az sem áll. Tyúkanyó elengedte a csibék kezét, mostantól az elsős óvpedesek is önjárók lesznek, és csak akkor kotkodácsolok körülöttük, ha ezt ők maguk igénylik.
Úgyhogy tessék, mára így fest az őszi itthncsücsü:
A sünik meg pláne azért, mert tegnap hajnalban láttam egy ilyen kis látogatót a kertben, ni. Awwww.
Ma még fel fogom hajintani az októberi 10×10 készletét is, tessék várni türelemmel.
Mikor ma reggel óvatosan kitornáztam magam az ágyból Poci mázsás segge mellől (általában a Repülő Kutatón szokott tehénkedni, de az most nincs itthon, érettségi találkozóra ment – huszonöt, bmeg! de vének vagyunk! -, úgyhogy az opportunista állat ezúttal engem boldogított éjszakára), az volt az első benyomásom, hogy fázom. A második is. A harmadikat nem vártam meg, ehelyett felkerestem a lakás termosztátjait, és persze hogy azt mondták, hogy akár fázhatom is: a földszinten 18 fok van, az emeleten pedig 17,5. Mivel nem volt itt senki, akinek érdemben siránkozhattam volna a hidegről (a macskáknak aztán beszélhetek), felvettem a jó meleg nyafogóruhámat. A készakarva-felemás berkenyés zoknival.
Ne mondjátok azt, hogy bezzeg nyáron hogy örültem volna annak, ha ilyen a lakásban a hőmérsék, mert egyrészt én is tudom, másrészt viszont nem változtat azon, hogy most én brr. Na sebaj, majd lemozgom a dermedéket, mert továbbra is hétvége-üzemmódban sürgök-forgok és tatárdúlok, ha már tegnap ilyen szépen belekezdtem.
Nagyseggű Maruszja viszont egyelőre tökéletesen elégedett, dupla bundája van sok szőrrel, és tegnap kimostam az összes pokrócot a házból, így illatos hevergélőhelyei is vannak quantum satis, amiken csak Anasztázia Nagyhercegnővel kell osztoznia, de ez egy nagy lakás, és sok a pokróc. Nem is mozdult semmit azóta, hogy kimásztam mellőle. Pont mint a Fekete gyémántok bevezető fejezetében az őslajhár. Csak cukibb.
Bár hogy ezeket a lábakat miként tudja így összekeverni, az továbbra is talány.
Miután ilyen ügyesen és hosszútávúan belepistultam a nagyinégyzetekbe (nyár elején kezdődött, és az a gyanúm, még kitart egy ideig), nyilvánvalóan előbb-utóbb el kellett kezdenem azzal is kacérkodni, hogy hejj, de jó lenne horgolni egy ágytakarót.
Van rá néhány nyomósabbfajta okom is. Egyrészt, ha megcsinálom, ugyebár lenne egy ágytakaróm, vagy lenne egy ágytakarója bárki másnak, akit éppen valami nagy és jelentőségteljes ajándékkal akarok meglepni. Pillanatnyilag erre ideális jelöltem lenne Filoméla, aki jövő ősszel még az is lehet, hogy kollégiumba vonul, és jól jöhet neki valami, ami az otthon melegét meg dilinyós nagynénje törődését sugározza. (Ha nem vonul kollégiumba, akkor se árt.) Addig tán el is készül ez a dög (az ágytakaróra gondolok), plusz ha ez a kölyök tényleg annyira hasonlít rám, mint mondják, valószínűleg elmélyült és meditatív időszakokat fog azzal tölteni, hogy a kismillió nagyinégyzet közül a) egyformákat keressen, b) kedvenceket jelöljön ki, c) komplett meséket kerítsen aköré, hogy akkor a Sárgaszoknyás Négyzet elment vándorútra még azon is túl, ahol a Kurta Farkú Türkiz Bigyó túr. (Nem, én nem voltam normális. Nem, ő sem egészen az. Ez viszont nem feltétlenül hátrány, nédda, én is elvagyok valahogy. Csak azt az usque harminc évet kellett kibírni kezdetben, utána ment minden, mint a karikacsapás. Na jó, nagyjából. Rendszerint.)
Másrészt, ha már csináltam egy ágytakarót, talán akkorra már végre elegem lesz a nagyinégyzetekből. Egyelőre még csak ott tartok, hogy piszok addiktív a meló, viszont rettentőmód nyugtat, és a rohadt hosszú buszútjaimhoz nagyjából tényleg ez a tökéletes időtöltés. (Erre még visszatérünk.)
Harmadrészt… hát ne vicceljünk, ide nekem az oroszlánt is, naná hogy ha már elkezdtem horgolni, akkor legyen belőle ágytakaró! Nem ám incifinci terítőcskék meg párnahuzatok meg efféle, áááá, nem, én nagy vagyok és dicső és egyedül is fel tudom venni a pelenkámat, úgyhogy erisszük.
Úgyhogy nekikezdtem. Gondolom, a következő képekből tetszik érteni az általános idéát, de ha bármi kérdés van, én arra a szokások szerint igen szívesen.
Ez csak mutiba, mert ennél több van. Jóval több. És még sokkal több kell. De az én csudálatos buszútjaim pont annyi időbe fájnak, amennyi alatt elkészül két ilyen négyzet. Kettő oda, kettő vissza, az négy. Átlagosan heti háromszor. Plusz még amikor éppen nem tudok mit kezdeni a kezemmel itthon.
Egyszer valamikor ágytakaró lesz belőle, csakazértis.
Hannibal Smith mindig akkora örömmel dörögte a szivar mellől, hogy “Imádom, amikor egy terv összejön!”, egy Hamlet nevű dán nyomozó viszont ilyen esetben csak annyit tudott mondani, hogy “Ó, én próféta lelkem!”, és persze azt se felejtsük el, hogy bizonyos Cézár Gyula azt írta a Germánia című vidám útikönyvben, hogy “Aki nem reménykedik semmiben, az nem csalódhat soha”.
Én tegnap este nem voltam ilyen nagyívű és elokvens, én csak azt mondogattam, hogy kurvaélet, kurvaélet, és azt se hangosan, csak a fejemben benne. Természetesen elcsúsztunk a programmal, az első két fellépő után már húsz perccel, ami felment huszonötre, mire én színre léptem, és próbáltam menteni a menthetőt, pedig nekem már akkor minden mindegy volt, a buszom elment, maradt a várost az én lakom irányába elhagyó legeslegutolsó, ami 21:17-kor távozik. (Természetesen az előadók, akik korábban úgy nyújtották a szövegüket, mint tyúk a taknyot, addigra már rég távoztak, miért ne tették volna, ők már eldöngicsélték a maguk döngicséit.) Tizenkét perc (tizenkettő!) alatt sodortam le mindazt, ami már húszban is feszített tempót igényelt volna, és istenbizony a jövőben lobbizni fogok, hogy ilyen alkalmakkor azok kerüljenek a program végére, akik nem bírják betartani az időkeretet, hadd szopassák egymást, ha már annyira beszélhetnékjük van. Hogy a nyavalyába nem képes az akadémiai szféra népség-katonaságának fele sem arra, hogy adott időkeretben, közérthetően és koherens módon összefoglalja a mondandóját, fel nem foghatom. Bakker, ezek az emberek elvileg abból élnek, és nem csak tegnap óta, hogy ezt tegyék.
Na de mindenesetre az utolsó buszon már rajta voltam, a sofőr nemtommilyen megfontolásból leoltotta bent a vellanyt, úgyhogy nem volt más fény, csak a csorba hold fent kajlán az égen, körülöttünk pedig pittoreszk pislákolással a Dunakanyar, és mi döngettünk előre, mintha a sátán kutyái űzték volna a buszt, juhú. Úgyhogy ennek örömére kénytelen voltam beismerni, hogy én most már vakon is egészen jól horgolok nagyinégyzeteket, ay, mi madre, mi lesz még ebből. (Bejegyzés, az lesz. Már egy ideje dolgozom egy projekten, ideje bemutatni.)
Ma hétvégém van. És holnap is hétvégém van. És ezt a hétvégét én teljes svunggal és elszántsággal meg óhajtom tartani, mert aztán lesz egy valag olyan hétvégém, ami nem hétvége, hanem munkázás orrbaszájba. Úgyhogy most piac, aztán feldúlom a Bűnök Barlangját, és nyüzsögni fogok összevissza, és almavajat fogok csinálni, mert ki kell próbálni, mire jó az a CrockPot, amit a Repülő Kutatónak vettem ajiba. Igen, én néha ilyen nóbel úr vagyok.
Azt, ugye, nem gondoltátok, hogy esetleg melegítőben megyek a piacra?
Ma kivételesen nem reggelrohanós, hanem esterohanós napom van, a Kutatók Éjszakája című rendezvényen kell produkálnom magam egy olyan időpontban, amikor már fű se nő, a tikok meg mind alszanak. Remélhetőleg nem lesz a programban semminő csúszás, mert ha igen, akkor lekésem az utolsó előtti buszt is, ami hazahurcolhat. Abba pedig, hányan lesznek kíváncsiak 19:40-től egy olyan előadásra, amelyben arról mesélek, vajon hogyan jutottunk oda, hogy a 19. században alig néhány évtized alatt férfimunkából nőimunka lett a kisdedóvás, nem is merek belegondolni. Annyi biztos, hogy nincs nekem semmiféle indulhatnékom, érkezhetnékem se, és ebből ugyan nem fog látni semmit az az előreláthatólag féltucat ember, aki jelen lesz ezen az előadáson, de most istenbizony szívesebben maradnék nyafogóruhában a kanapén.
Mindehhez ma reggel megegzamináltattam fejemet a Repülő Kutatóval (hálistennek nem belülről, még csak az hiányzott volna), és ketten együtt arra jutottunk, hogy igenigen ideje már renoválni a pipirost. Úgyhogy sóhajtva és dirmegdörmögve nekiláttam, ennélfogva legalább ez már megvan.
Gondolkoztam azon kicsinyt, hogy milyen rémületes áutfitben induljak útnak, de aztán úgy döntöttem, megnézem, mire jutunk akkor, ha igazándisi hótunalmas tanerőként festek, és csak édes bülbül szavaim tudják ébren tartani a kései óra közönségét. Hívjuk ezt igaz kutatói elszántsággal véghezvitt kísérletnek.
Végre visszakaptam a fényzőgépem! A RK volt annyira cuki, hogy elment érte a javítóba, és hazahozta, mert ha nekem kellett volna szaladgálnom utána, talán csak jövő hétfőn lett volna belőle valami.
A rajzos felvonás meglehetősen tanulságos volt, nekem legalábbis mindenképpen az. Örvendezek ugyan annak, hogy még mindig van kedvem a rajzoláshoz (nagyon hosszú ideje nem gyakoroltam), nem is kellene teljesen abbahagynom, mert az embernek mindenre szüksége van, ami derűt hozhat magával. Ezzel szemben viszont, ha az ilyesmit muszájból kell csinálni, máris megette a fene az egészet, de legalábbis megcsócsálta és kiköpte. Az az átok idő, sosincs elég belőle semmire, arra meg pláne nem, hogy minden nap le tudjak ülni egy háborítatlan és lelkifurdástalan félórára, amikor csak én vagyok jelen, a papír meg a színes filctollak. Nyilván bennem a hiba, mindent akarok egyszerre (sőt, mindent is): írni meg tanítani meg nagyinégyzeteket meg pipiket meg párnahuzatokat meg időt a varrógéppel meg még valamit a tudományos pályán is, és ez így együtt nem nagyon megy. Pláne hogy nem akarok lemondani a pipikről meg párnahuzatokról meg a varrógépről meg most már a nagyinégyzetekről meg a rajzokról sem, ráadásul tanítani szeretek, a tudományos pálya pedig érdekes szlalomokat tartogat, és különben is, az utóbbi kettő nélkül felkopna az állam.
Úgyhogy most megyek is tanítani.
Sapkaidő meg csizmaidő van, plusz még “jaj-csak-ne-főjek-meg-délben” idő is, úgyhogy az őtözködésbeli kihívások továbbra sem nyugszanak, akár kell rajzolnom, akár nem.
A barátságos meleg szobák boldogságfaktora kétségkívül nagyot nőtt az elmúlt néhány napban, én nem is fogom ma elhagyni az enyémet, az hótziher. Eredetileg ugyan azt terveztem, hogy lekutyagolok az állateledel-boltig, mert a muszikák kajája fogyóban van, de a jelenlegi készlet még biztosan kitart péntekig, addigra meg hátha javul valamicskét a helyzet.
Vagy az öregedés miatt bírom nehezen, vagy a váltás volt nagyon gyors, de meglehetősen nyűgös vagyok ettől az időjárástól. Nekem az ősz a kedvenc évszakom, és nem csak a mézillatú-almapiros októberi ősz, amikor elmúltában csendesen visszamosolyog rád a természet, hanem a ködös-kopár novemberi ősz is, amikor szürke cseppek potyognak a fekete fákról, az ember pedig menedéket keres a szél elől. Az egyik nincs a másik nélkül, és mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, de éppen emiatt valami átmenet mégse ártana, az árgyélusát neki. Szeptember végén a dombtetőre kell kiülni, meg onnan nézni szerteszét, nem pedig arról motyogni, hogy megölte valaki magát, az hozta ezt a rossz időt. (Egy zárójel erejéig: néha még mindig szinteszinte megdöbbenek azon, mekkora költő volt ez a nagyszájú kiskőrösi kölyök.)
Mindenesetre: a mai nem egy különösebben jó nap, nyűgös vagyok és tétova, tennivalók meg minekminekek kupacolódnak előttem, és megint itt a menetrendszerű bűntudat, hogy többet kéne, jobban, összeszedettebben, a fontos dolgokra koncentrálva, stb. És mikor végre felgyűrném az ingem ujját, hogy nekilássak, természetesen megjelenik Poci, aki ellentmondást nem tűrően rámtehénkedik, és azonnal elkezd dorombolni, doromboló macskát meg nem lök le az ember az öléből. Na persze tudom én azt, hogy én csak a backup vagyok, ha itt lenne a RK, az ő ölébe ülne fel eksztatikusan nyálzva, és ide-oda finteregve, a hasikámat is simogasd, a nyakamat is, igen, a fülem tövét se hagyd ki, mrRRrr. De a tennivalók még ráérnek egy negyedórácskát, és a puha doromboló macskák még a sietség idején is inkább segítenek, mint rontanak a helyzeten. Egy kicsit.
Meg a pöttyös zoknik.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 