eská kategória bejegyzései

Tovább folytatódnak kalandjaink a rajzolt világban, én pedig ma kissé leharcolt is vagyok, mint a mellékelt ábra (muhaha) mutatja. Tegnap a legeslegutolsó busszal jöttünk haza, miután végigdumáltuk az estét a húgommal, és ittunk nemkevés sört, úgyhogy én ma tényleg nem vagyok a topon.

No sebaj, a mai napra csak hallgatói kérvényekkel és a saját órám anyagaival és más szövegekkel bajmolódás a program, plusz még találkozni egy szakdolgozóval, akit kellő alapossággal le kell szúrnom, amiért az évfolyamtársainak nyivákol a dolgozatírási problémáiról, nem nekem. A témavezetője vagyok, bakker, én vagyok kirendelve arra a célra, hogy a nyivákolását hallgassa, és a fejét simogassa, és biztató hangon mondogassa neki, hogy “meglesz ez, meglesz ez”.

Attól tartok, kezdek csúnyán eltyúkanyósodni, már a szakdolgozókra is elsősorban úgy tekintek, hogy “nézzük, melyiknek van szüksége leginkább fejsimire”.

Rajzolni még mindig elég vicces, bár igen nyilvánvaló hiányosságaim vannak benne, leginkább az anatómia terén. Legyünk realisták: nektek most valószínűleg úgyis mindegy, milyen hosszú a nyakam meg a karom, melyik a jobb meg a bal lábam, és van-e a bal vállamban csont. A ruhám meg a táskám legalább elég jól beazonosítható, hehe.

Ilyen még eddig nem volt, és remélhetőleg nem is lesz sokáig, de fényzőgép híján ma rajzolt valómban teszem tiszteletem itten ni. Kéretik nem röhögni túl hangosan. Az egész marháskodásra amúgy azért akad időm, mert van nekünk az intézményben egy olyan izénk, hogy “tanítás nélküli egyetemi sportnap”, és az épp ma van. Az egyik szemem sír, a másik meg – hát, mondhatnám, hogy nevet, de inkább csak néz. 5×45 perc tanításom marad el máma, aminek az anyagát nyilván le kell adnom valamiképpen a félév folyamán, és az nem lesz sétagalopp. Mindemellett a “tanítás nélkül” azt is jelenti, hogy tanároknak fakultatív a jelenlét, és én ezúttal ki is hagyom az egészet úgy, ahogy van. Szép dolog a sport, de az én sportágam a maratoni pofázás, és abból nem indítottak mára versenyszámot, úgyhogy ehelyett tatarozási feladatokkal veszkődöm itthon, majd elmegyek a Repülő Kutatóval meg a húgommal vacsorázni a Kőlevesbe.

Ehhez meg az alábbi jelmezben óhajtok felvonulni, ni.

Miután tegnapelőtt este gondosan összecsomagoltam kicsiny böhöm nagy táskámat, reggel a buszmegállóban tapasztaltam meg azt az örök bölcsességet, hogy minden jótett elnyeri méltó büntetését, az egyik zsebben ugyanis sunyin kinyílt a kézfertőtlenítő lötyke flakonja, és végigfolyókázott mindent, ami útjába akadt. Ilyesmi eddig természetesen sose esett meg velem akkor, amikor csak úgy belehajigáltam mindent a táskába, aztán kirohantam vele az ajtón, ezúttal viszont igen, és Tahitótfaluig szórakázhattam azzal, hogy letörölgessem a lötykét mindenről, amire ráfolyott. Ott pakolgattam a buszülésen, mint Bogdán az üres boltban, és higgyétek el, még a szokásoshoz képest is extra látványszámba mehettem táskám dús és változatos és folyókázó tartalmával Cataflamtól svájci bicskáig és horgolótűtől szemüvegtokig, nem is beszélve a tyehnyikai eszközökről. Grisette (a laptop) tokban volt, így gond nélkül megúszta, de a pendrájv, amin elégedetten csücsült a tegnapi tanítási napom (és nem mellesleg az egész félév) komplett ppt-anyaga, bizony csöpögött, engem pedig Visegrádig tört a frász, hogy vajon nem adta-e be a kulcsot. (Azért Visegrádig, mert csak akkor mertem megreszkírozni, hogy bedugjam Grisette-be, és megnézzem, műxik-e még. Működött. Phű. Ugyan ezen a világon bármi megoldható, töröltem én már táblát a saját kardigánommal, amikor muszáj volt, de azért jelentős megnyugvást jelentett, hogy ezúttal nem kell.) Mindenesetre most nekem van a legalaposabban kifertőtlenített táskám a környéken. Ez is valami, no.

Ma a hatos busszal rohanok elfele, úgyhogy nix fotó, azon pont annyi látszana belőlem, amennyi ilyen körülmények között elvárható. Egy maszat. Nagyrészt zöld. (Az a ruhám.) Ki kell majd találni valamit ezekre a szerdákra, meh. Talán délután, mire hazacaplatok, lesznek olyan fényviszonyok. Most még.

Kieg, du: Már asszem mindegy, de azért ne érje szó a ház elejét: ímé, paidagógosz néni az ő keserves lehordottságában.

Igazi partiállat vagyok, aki most fullos és pazér vasárnapot tart – tegnap éjjel fél tizenkettő környül keveredtünk haza a flékenyezésből, ma reggel pedig felébredtem ugyan fél hétkor, és enni adtam a macskáknak, de aztán édesdeden visszaaludtam, egészen tizenegyig. A sminket persze nem mostam le este a pofámról, ennélfogva úgy néztem ki máma, mint egy pandamatzi.

Mivel úgyis restaurálnom kell a képem, és mára úgysem igen terveztem mást, mint molyolgatni, munkába járós táskákat pakolgatni, mosni és magamat regenerálni, most roppant lustaságomban a tegnap reggel lőtt fotómat teszem be nektek. Táska meg szatyor ugyan nincs nálam, mert nem piacra megyek, de a ruha ugyanaz, a robbantott haj ugyanaz, és én is ugyanaz vagyok, szóval tulajdonképpen nem olyan nagy hazugság ez. Ugye.