Ma ötkor akartam kelni, hogy haladjak a dolgaimmal, de csak hétkor sikerült. Édes jó Istenem, bárcsak tudnám, mitől vagyok most ennyire használhatatlan.
eská kategória bejegyzései
Eská 6/10 – Lila, narancs, virágos
Ezúttal azzal a szent fogadalommal vonultam be a Bűnök Barlangjába, hogy nincs az a kövér és horkolós macska, aki engem meg tudna akadályozni abban, hogy déli egyig befejezzem a rühes párnahuzatot, amit három éve kezdtem el.
Valamikor hajdanában-danában kivágtam narancssárga polárból egy alkalmatos téglalapot, aztán lila és piros és bordó polártallérkákat tűzdeltem rá.
Aztán szépen betettem egy dobozba, és ott hagytam.
Amikor legutóbb kidzsuváztam a Bűnök Barlangját (pár hete? pár hónapja? lassan ott tartok én is, mint amire nagyanyáim panaszkodtak, hogy mindenre emlékeznek évtizedekkel korábbról, de azt már nem tudják, mit ettek reggelire), előkerült. Sóhajtottam, felírtam a “meg-kell-csinálni-ezt-is” listára, aztán otthagytam szem előtt, nehogy megint eltűnjön a balfenéken.
És akkor ott volt szem előtt, ni.
Tegnap nekigyürkőztem az ismert eredménnyel, de ma, na hát ma igenis megcsináltam.
A továbbiakhoz asszem elég az illusztratív anyag is, úgyis minden a megszokott eljárással készült, a huzat hátlapját is beleértve.
Egy óra hét perc, és már bejegyzést is írtam róla. Hurrá.
6/72 – Futon
Tegnapra ugye azt terveztem, hogy megátalkodottan rossz leszek, és ezt sikerült nemhogy teljesítenem, de még túl- is. Éppen elhelyezkedtem némi sürgiforgi után a futonomon, és elővettem egy lassan hároméves UFÓt, amikor Poci begaloppozott a szobába, körülnézett, hogy mit tehetne tönkre, majd felpattant mellém, és kényelmesen elhelyezkedett.
Egy ideig nagyon jól elvoltunk ott ketten,
de aztán halkan és elégedetten horkolni kezdett.
Az efféle, ha nem lenne macskátok, iszonyú módon ragadós. Olyan szép késő délelőtt volt, előttem még az egész szombat, na jó, legalább a fele. Ugyan mi baj lenne abból, ha egy picikét lehunyom a szemem? Semmi. Úgyhogy lehunytam. Egy pillanatra.
A következő pillanat már három és fél órával később volt, én meg bánatosan konstatáltam, hogy még mindig itt vagyunk mind a ketten a futonon, Poci továbbra is horkol, én meg már ugyan nem, de a déli szundiszundi közben befolyt a nyakamba a nyálam. És már sötétedik is.
Ezek után persze úrrá lett rajtam a bűntudat, aztán a dac, aztán a kinemszarjale, és végül arra a döntésre jutottam, hogy ma is rossz leszek, és a Bűnök Barlangjában fogok tanyázni. Remélhetőleg ezúttal nem alva, mert annyi UFÓ van körülöttem, hogy soha nem jutok a végükre, és most már tényleg ideje lenne felmutatnom valami teljesítményt. Igaz, hogy ma reggel sütöttem egy kenyeret, de hát annak lassan semmiféle hírértéke nincs.
Nyilván nem csizma-kabát-sapkában fogok ülni a Bűnök Barlangjában, ma még a heti bevásárlásra is sort kell kerítenünk, mert a jövő héten nem lesz egy olyan nap se, amikor mindketten ráérünk.
6/71 – Jócselekedet
Tegnap az oviban, amikor Szent Mártonról folyt a beszélgetés, és az óvónéni megkérdezte, milyen jócselekedeteket ismertek, gyermekek, az egyik mütyür azt válaszolta, hogy “Jócselekedet az, ha szót fogadunk édesanyánknak, mert ő az édesanyánk, és ha nem fogadunk szót, akkor nem hagy békén”. Korrekt.
Az én jócselekedetem valószínűleg az lesz mára, hogy lekúszom a piacig, egyedül, mert a Repülő Kutató konferenciálni van. A későbbiekben viszont megátalkodottan rossz akarok lenni. Ezt, mivel ma minden normális életet élő embernek munkanapja van, egy szabadnappal óhajtom teljesíteni, ami azért fog sikerülni, mert másoknak (például a levelezős hallgatóimnak is) munkanapja van. Úgyhogy bizony én ma egész nap a Bűnök Barlangjában fogok héderezni, estére pedig (akkorra már a csávó is hazatér a tudományból) levonulok a városba, majd számos éttermi libaságokat tömök az arcomba.
Nyugodtan utáljatok érte, kibírom. Tegnap végignéztem, amint a középcsoportosok sorban megsimogatnak egy tenyérnyi méretű, sziszegő csótányt, majd pedig azon vihorásznak, amint egy botsáska az orruk után kapkod. Be kell vallanom, én is szerettem volna megsimogatni a csótányt, de nekem nem nyújtották ide, mert felnőtt vagyok. Ezek után már bármi jöhet, nemde.
Ahogy most elnézem a mai áutfitemet, ha ebben mentem volna tegnap, biztos ideadják nekem is megsimogatni a csótányt. Úgy festek, mint egy novemberi manó.
6/70 – Lekopog
Mint ígértem, konzerv. Irgalmatlan korán van ugyan, de ha már elmentem a Csillag csoportba didaktikai játékot nézni, aztán tancsitancsi, úgyse lenne késő délutánig lehetőség beblogolnom, úgyhogy erisszük.
Valamit csinálnom kéne magammal, mert a fotókon mostanság olyan ökölbe szorult arcom van, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell tartani a pofámat ahhoz, hogy derűsnek és kiegyensúlyozottnak látsszak. Pedig, istenbizony, egészen kiemelkedő jó állapotban vagyok ahhoz képest, mint például tavaly ilyenkor voltam, egészségem gyöngy, és még a napirendem is kevésbé zsúfolt. Persze kopogjuk le, és tegyük hozzá, hogy “egyelőre”.
Most viszont elkopogok a sarkaimon. Ujjé, az oviban naccerű.
6/69 – Pipi és papi
(Le se tagadhatnám, hogy ovisok közé – is – járok, mi?)
Ma elvileg a munkázóban nyomnám az ipart, de a mai óráim hallgatói egész hétre leléptek gyakszira, úgyhogy szabadnap. Ne irigyeljetek azért nagyon, holnap reggel már hatkor teljes díszemben vágtázom ki az ajtón. (Apropó, nem elfelejteni, ehhez konzervet is kell gyártanom.) Amúgy ezt a mai váratlan szabadnapot is vágtázással fogom ünnepelni, a muszikáknak csúfosan fogyóban van a kajája, úgyhogy jövel három kilométeres gyaloglásocska a macskapapi erányába meg vissza. Egyúttal a pipiros készletét is frissítenem kell, a múltkori fordulóban felkentem a fejemre az utolsó dobozzal, és az állandó beszerzési helyem a macskapapi állandó beszerzési helyével srévizavi található. Mivel már lassan három éve ezzel festem a hajam, megszokott formám és a nagy számok törvénye alapján kezdhetek aggódni, vajon mikor vonják ki a forgalomból, úgyhogy kicsit rászálltam a netekre, haddlám, van-e előszele annak, hogy mit hoz a jövő. Nos, egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy remélem, a Kallos nem monitorozza szorosan a hajfestékeiről zajló beszélgetéseket, mert a felhasználók egyrészt arról panaszkodnak, hogy ez az árnyalat nagyon ereszti a színét (ezt nem vettem észre, nekem eléggé rikító újrafestés idején is, csak hát nyilván lenő), másrészt meg irgalmatlanul piros! Naná, hogy az, én éppen ezért szeretem.
Eh, mindegy. Ezt a hidat akkor gyújtjuk fel majd, amikor odaérünk. Végveszélyre még mindig ott a lehetőség, hogy visszatérjek eredeti seszínszőke fejemhez, amelyben mostanra már minden bizonnyal annyi fehér szál van, hogy attól még inkább seszínszőke lesz. (Egyszer majd írok egy külön bejegyzést a kora középkorú nők általam tapasztalt hajfestési dilemmáiról is. mert tényleg vagynak ilyenek. Egyelőre annyit, hogy a pipiros most itt még – nekem – szép és jó, a világnak sincs semmi ellenvetése, vagy legalábbis nem értesít róla, de ennél már nem leszek fiatalabb, és hosszú távon mindenképpen újra kell gondolnom, milyen színű izét kenjek a fejemre. Viszont ezt a hidat majd csak akkor stb.)
De ha már úgyis végigvonulok a komplett városon a pipi meg a papi felé, hadd veszek fel máma valami kellően értelmetlen ancúgot. Szívesen, máskor is.
Logikus és magától értetődő kérdésetek lehet(ne), hogy ugyan miként passzol ebbe az egész nyimnyámba a harisnya. Ó, kéremszépen, van nekem hátuljom is, a kabátnak meg desőt.
6/67 – Összeszorít
Megyek dolgozóba, mert azt is meg kell csinálnia valakinek. Bakker, ezen az őszön annyit nyivákolok emiatt, hogy az már szinte vicces (vagy ijesztő, ízlés szerint), de hát hiába, most éppen ilyen korszakomat élem, és vajmi keveset tudok tenni ellene. Legfeljebb annyit, hogy minden alkalommal ruhákat rántok magamra, összeszorítom a fogam, aztán uccuneki.
6/66 – Zúza
Micsoda egy baljós és misztikus sorszáma van ennek a bejegyzésnek, muhaha, ürdüng intetüi meg minden más efféle, muhaha. Ehhez képest mára marhára nem várható semmi baljós meg ezoterikus esemény, legalábbis ajánlom, hogy így legyen. Szövegmagyarázó kisiparost játszom meg kupirendező kisiparost, holnaptól megint tanítás, ma pedig hallgatók tömegeinek küldözgetek összefoglalókat a félév eddigi anyagaiból. Józan eszemet megőrzendő mindig csak úgy merem megnézni az előjegyzési naptáram, hogy rázúmolok az éppen aktuális hétre, ezúttal viszont megkockáztattam, hogy (képletesen) lépjek hozzá hátra kettőt, és ennélfogva megállapíthattam, hogy a szorgalmi időszaknak már eltelt több mint a fele, nincs belőle több hátra csak hat hét, bagatell.
A világ persze sosem annyira eccerű, mint ezt szeretné az ember, mert igencsak hajszás hat hét lesz az elkövetkezendő, ráadásul mindig akadnak előreláthatatlan feladatok meg plusz örömek meg plusz bosszúságok. Ma mindenesetre szinte egész nap itt fogok állni szügyig szövegben, mielőtt viszont teljes erővel belevetném magam a feladatba, muszáj átkúsznom a kisbótba. Mint ez általában a plusz örömekkel meg bosszúságokkal megesik, van itt ebben a vircsaftban minden, de olajat speciel elfelejtettünk venni, márpedig máma főznöm is kell. Zúzapörköltet. CrockPotban. Most éppen a kulináris kísérletezésnek és a novembernek ezt a szakát éljük, no.
Akkor viszont már legalább aggyuk meg a módját annak, miben libegek át a kisbótba.
Igen, ez egy tunika. Igen, én most ruhának hordom. Nem, nem érdekel, ha a kisbótban esetleg utánam szól egy mámi, hogy “jaj, elfelejtett szoknyát venni, kedveském”.
U.i.: A mámik túlságosan is el voltak foglalva azzal, hogy mit csinál Londonban az unokájuk (ketten beszélgettek irdatlan hangerőn a zöldségespult előtt, a külvilágot teljesen kizárva), úgyhogy nem szóltak semmit. A sorban viszont két melós, akik vagdalthús-konzervet, zsemlét meg kólát vettek éppen, jól megbámultak, aztán az egyik azt közölte a másikkal: “Öreg is, csinos is, nem neked való.”
6/65 – Mielőtt
Na még egy jó kis maszogóvasárnapot neki, utána úgyis benyel a novemberi rohanás.
6/novemberi 10×10 – készlet
Zűrök voltak ezzel, feleim. Az ember ugyebár nem tudja már azt sem, milyen hónap van (most az időjárásra gondolok), azt meg pláne nem, hogy két hét múlva milyen hónap lesz (továbbra is az időjárásra gondolok). Másrészt meg akartam varrni egy új cuccot a készletbe, de sehogy sem találtam meg a rühes szabásmintát, aminek aminek alapján tettem volna, szóval ha egyszer véletlenül mégiscsak megkerül, programon kívüli holmi lesz belőle, vagy ha nem, hát kisnyúl.
Emellett meg tele a szekrény minden szarral, de most éppen olyan kényelmes holmikat akarok hordani, amik nagyját amúgy is hordtam már az elmúlt időszakban, szóval nem fűlik a fogam valami nagy ereszdelahajamat válogatáshoz, és az extrák is a szabadprogramra maradnak. Mindenesetre most itt van, kicsikét átabotában és összevissza, de remélhetőleg teljesíthető formában.
Képminőségünk a régi, de a holmikat fel lehet ismerni rajta, oszt már ez is eredmény.
Balról jobbra:
- fekete kordblézer, jó alapost átalakítva (újracucc)
- mozaikmintás ruha (eská)
- narancs-szürke-fekete virágos tunika
- rövid narancs polárruha (eská)
- lila kiskabát
- fekete jeggings
- lila tunikaruha (eská)
- narancs csíkos kardigány
- bordó fűzős cipő
- fekete kiscsizma
Meglátjuk, mire jutunk vele.
Eská 6/9 – Mit sütsz, kis szűcs?
Nekem mára kéremszépen teljesen más terveim valának eská-bejegyzés ügyében, de a világ összefogott kettészakítni lángom, hogy a csákováci rosseb meg az útszélen bicikliző bádogKrisztus leborult szivarvége. (Tudok én még ennél sokkal csúnyábbakat is, de ezt a blogot időnként kiskorúak is olvassák, úgyhogy csak csínján a népi motívumokkal).
Eredetileg egy új szabásminta tesztelésébe akartam kezdeni (még pontosabban egy húszéves szabásmintát akartam végre kipróbálni), de a Burdák összefogtak ellenem mind a százhúszan, és ha nem lennék a legrosszabb fajtájú hörcsögöcske, ki is hajintanám most legalább felüket, de akkor még kevesebb esélyem lenne megtalálni azt a rühes szabásmintát, bár lenne az egyik szeme üvegből, a másik meg rongyból, hogy legyen mivel törölgesse. Egészen pontosan tudtam, melyik Burdában van, és száztizedik találatra ki is húztam pontosan azt a Burdát a polcról, de a szabásminta persze nem volt benne, hogy lenne neki három vége, mint a némöt kalapnak.
Nna. Akkor most jobb híján kenyérfotókat kaptok, ne érje szó a ház elejét. Kevesebbet, mint amennyit szeptember eleje óta produkáltam, de nyilván az én életem nem úgy fest, mint egy kajabloggeré, aki valószínűleg egyik kezében fényzőgéppel, a másikban meg hosszú nyelű fakanállal áll a kész izé fölött, és aki bele akar zabálni, annak rásóz a mancsára. Nálunk nem ilyen eccerű. Átlagban heti kétszer sütök, de mire eljutnék odáig, hogy lefotózzam az eredményt meg a fényviszonyok is megfelelőek hozzá meg minden anyámkínja, általában nincs belőle más, mint egy kupac morzsa meg egy bánatos csücsök. Úgyhogy most ennyit tudok bemutatni, shit happens. (A receptekért Limara a felelős, mint általában.)
Ez itt egy ún. zürichi kenyér.
Ez meg a perverziók egyik legszebbike, egy savanyúkáposztás, fazékban sült kenyér.
Most pedig visszamegyek megkeresni azt a ragyaverte szabásmintát.
6/64 – Annyi mint
Szombat = piac. Nyugi, ezúttal csak azért vagyok ennyire szűkszavú, mert mára amúgy is tervezek további bejegyzés(eke)t. Ott aztán lesz pofázás csőstül.
Meg aztán minek ide szöveg, ha egyébként ilyen szép vizuális környezetszennyezést hoztam létre a rózsással, pöttyössel és leopárdmintással.
6/63 – Gezemice
Tegnap hazaérkezett a Repülő Kutató is Bécsből, én még prezentáltam neki a CrockPotban illatozó “hívjuk-talán-mediterrán-egytálnak” gezemicét meg a frissen sült zürichi kenyeret, aztán huss, elrobogtam kocsmázni a barátnőimmel. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy nem értem el az utolsó buszt sem, ehelyett felkepesztettem a HÉVre és hazajöttem ide a senkiföldjére, ahol háromnegyed tizenegykor a legkihaltabb város fogadott, amit csak el lehet képzelni. (Ez egyébként annyira nem nagy kunszt, novemberben ebben a városban már este fél nyolckor is minden előkészület nélkül le lehetne forgatni egy zombi-apokalipszis utáni csend jeleneteit.) Olyan szép kihalt éccaka volt, én meg még teljesen ébren, hát taxi helyett inkább hazakopogtam a sarkaimon, másfél kilométer, bagatell. A bécsi lábfájás mostanra már nyom nélkül elmúlt, talán mert amióta itthon vagyok, nem kutyagolok annyit, mint egy gyaloglóverseny résztvevője. Ja, összeszámoltuk: két nap alatt tizenkilenc kilométert kószáltunk összevissza, és én ehhez tényleg nem voltam ezúttal formában.
A mai nap is egy kicsit olyanforma gezemice lesz, mint ami a CrockPotban ül, és van benne marhalábszár, paradicsom, hagyma, fokhagyma, gyömbér, csicseriborsó, datolya meg sárgabarack, sőt még ezeknél is több hozzávaló. Kicsi bevásárlás (a kávé tragikusan elfogyott), kicsi rendezgetés, kicsi maszogás a Bűnök Barlangjában. Még mindig vakációm van, és teszek is róla, hogy az legyen.
Eská 6/8 – Zsebróka
Ma a barátnőimmel lesz találkozóm, és mivel ajándékszórogatás is van programon (pusztán csak úgy, különösebb ok nélkül), megérdeklődtem, milyen színű pipit szeretnének. Nos, mint kiderült, sokkal inkább szeretnének zsebrókát – persze én követtem el a hibát, amikor megmutattam, hogy ez milyen jópofa.
Hát rendben, lássunk hozzá. Áttanulmányoztam a receptet. Vettem fonalakat. Számolgattam. Horgoltam. Számolgattam. Visszabontottam. Horgoltam. Számolgattam. Visszabontottam. Újraszámoltam. Öt szem előre, kettő vissza, bűvészkedés a hátul vezetett fonallal, visszaváltás, számolgatás, bontás, horgolás, számolgatás, káromkodás, öt szem, négy szem, arohadtnyavalyába.
Eddig jutottam el vele.
És akkor feladtam.
Ha nekem frusztrációra van szükségem, akkor elég, ha belenézek a hírekbe, vagy végiggondolom a tudományos és szépírói pályafutásomat, műfordítói tevékenységem nyomorúságairól nem is beszélve. A hobbijaim legyenek szórakoztatóak és megnyugtatóak, és ne kelljen állandóan szabályokkal meg előírásokkal pöcsölnöm. Ha zsebróka kell, zsebróka lesz, de horgoljon zsebrókát az, akinek hat anyja van, én nem fogok.
Úgyhogy eldöntöttem, én varrni fogom a zsebrókát, csakazértis. A folytatásban úgy vélem, egy kép többet ér száz szónál, nesztek:
Eddig jutottam el tegnap este. Ma elővettem a további anyagokat, aztán a tegnapi nap tanulságait is figyelembe véve nekiláttam a sorozatgyártásnak.
Az arcikákat továbbra is szándékoltan ferdére szabtam, de egy picivel kisebbre, mint maga a test, az orrok-szájak-szemek pozicionálásakor különböző verziókat próbáltam ki, a lábkarmokat meg ezúttal úgy gondoltam, hagyom a fenébe.
Íme, ilyenek lettek a zsebrókák, ki is helyeztem őket fotózáshoz a szép foszladozó természetbe.
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, mert ha nem, a továbbiakban in aeternum csokikat kapnak ajándékba, nem kézimunkát. Ezt pedig veheti mindenki fenyegetésnek. 😉
6/61 – Omega
Ó, édes otthon. Többnapos távollétek után általában a muszikák a kanapémon meg más kényelmetes helyeken hevergélve várják, míg hozzájuk járulok, majd megvető és unott tekinteteket vetnek rám, “na, te is hazajöttél”. Ezúttal viszont meglepetésemre mind a kettő odaszaladt hozzám, hogy szimpátiájáról biztosítson, majd rámutasson arra, hogy a tálkája üres, némi rágicsálás után pedig azonnal felültek mellém, amint én kicsit lerogytam a kanapéra, hogy fésülgessem őket. Mindaddig nem is értettem, mitől váltam ilyen szimpatikussá, amíg nem kezdett érdekelni, hogy vajon honnan jönnek azok a tompa zajok, amelyekről én kezdetben azt hittem, hogy valahonnét kívülről származnak, de így fésülgetés közben egyre gyanúsabbá vált, hogy az emeletről érkeznek. Nos, valóban, apósom éppen a vendégszobában állt az ablakban, és fejcsóválva zörömpölt vele, a zsanérok nincsenek egy síkban, a szigeteléshez omega alakú gumiizére lenne szükség, és az ablakot nem lehet rendesen bezárni. Ezt meg is mutatta nekem ötször egymás után, ha első demonstrációra nem hittem volna el neki. Mindez sok mindent megmagyarázott. Például azt is, miért volt a földszinti ablakpárkányokról minden csetresz tök másutt, mint ahol hagytam, miért vannak bezárva mindazok az emeleti ajtók, amelyek nyitva voltak, miért találtak ennyire szimpatikusnak a ciculik, és vajon mit keres az emeleti folyosón egy bazi nagy macskahányás. Járhattunk volna persze rosszabbul is, két héttel ezelőtt még roppant elszántan le akarta szerelni a bejárati ajtót a helyéről, hogy a zárat megjavítsa rajta. Azt akkor igen határozottan leállítottuk, de sajnos nyilvánvaló volt, hogy ha mi elhagyjuk a terepet, valami mindenképpen történni fog a lakással. Én ilyen esetekben mindig megpróbálok koncentráltan kedvesnek és hálásnak tűnni, mert nyilván annak sem könnyű, aki rengeteg fölös idővel rendelkezik, kizárólag mekkmesterkedéssel tudja lefoglalni magát, és van némi többé-kevésbé kezeletlen depressziója. Végül azonban, miután végighallgattam minden ablak történetét, eléggé udvariasan, de hajthatatlanul kidobtam a lakásból apósomat. Gatyába akartam rázni magamat és kicsikét a lakást is, fürdés meg nyafogóruha meg további macskafésülgetés, a csurig telt cicabudikról meg az emeleten száradozó macskahányásról nem is beszélve.
Ma reggelre már megetettem a kovászt és a mosógépet, a macskákat is, többször, emellett meg leveleztem a szakdolgozóimmal (az egyik dolgozatrészlet, amit átküldtek nekem, egészen rettenetes volt – ha nem kapja össze magát a csaj, nem hagyom leadni), kitaláltam a jövő heti előadásom címét és nagyrészt a tartalmát is, összesen kétmaréknyi szőrt fésültem ki négylábú családtagjaimból, és tartottam egy tárlatlátogatást a Bűnök Barlangjában. Van nekem egy olyan, eddig még nem nagyon emlegetett alapelvem, hogy a lakásban összesen annyi anyag lehet, amennyi a Bűnök Barlangja polcain elfér, márpedig a múlt heti esztergomi kirándulásaim egyikén vettem három méternyi igen szép mustársárga polárt, és annak már nincs helye. Arra persze még nincs garancia, hogy pontosan mit fogok varrás által felszámolni a kukutyin több köbméternyi anyagából, de valamit biztosan. Talán több valamit is.
Ó, az a rengeteg választási lehetőség, a lakásnak varrjak valamit vagy magamnak, esetleg valaki teljesen másnak, ujjé, móka és kacagás és kreativitás, és még egy kétkilós Bruegel könyvem is van a Kunsthistorische kiállításáról, tele csámcsognivaló részletekkel az összes olyan festményről, amit már harminc éve ismerek, de most láttam először élőben, csodálatos. Vakációm van, vakációm van, mondogatom magamnak, és ugyan nem hiszem el egészen, de azért dolgozom rajta. Most viszont levonulok a piacra, mert szombaton nem voltunk, és holnap meleg kajával akarom várni a Repülő Kutatót, ahhoz viszont alapanyagokra van szükségem. Rend a lelke mindennek.
6/60 – A világ rendje
Ma hazamegyek, mert nem lehet a végtelenségig Bécsben bulizni. A Repülő Kutató holnaptól okosembert fog játszani a konferenciáján, én meg macskaszittert otthon a kanapémon, és így helyreáll a világ rendje. A világ amúgy tényleg háklis lehet a maga rendjére, most is ott dörömböl az ajtómon meg a levelesládámon, és türelmetenül köszörülgeti a torkát. Hell yeah, szakdolgozókkal meg a kovásszal kell foglalkoznom, takarítani meg konferencia-előadást írni, így hát négy nap után máris vége a vidám vakációzásnak, bár persze megpróbálok majd minél többet kihozni a hét további részéből is.
Sajnos tényleg ideje elhagyni Bécset, mert mostanra iszonyú módon térdig kopott a lábam. Öreg vagyok meg edzetlen meg nemtommi. Két roppant kényelmes cipőt hoztam magammal, és így is tegnap estére már csak sántikálni tudtam. Mind a két talpam úgy fáj, hogy azon már csak röhögni lehet, ezenfelül meg éjjel pusztán csak a móka kedvéért belerúgtam jobbal a vécéről jövet az ágylábba, szóval még fokoztam is az élvezeteket.
Mivel pedig a fényképezőgép akkuja is lemerült, nem tudok ma sem képet adni magamról, de nesztek, itt van tegnapelőttről egy.
Du., 16:12: Ach, dicsőség és halleluja, hazaértem.
6/58 – Handy
Bécsi napjaink az elvárható mederben folynak, annyit gyaloglok, mint egy ló, a program pedig igazán színes: tegnap ambulancia, ma diliház, holnap temető. Ne tessék berosálni, az ambulancia a Stiegl Ambulanz nevű etető-itató volt az orvosegyetemen belül, ahová csak úgy odakeveredtünk, a diliház az Otto Wagner Spital, ahová azért vonultunk ki, hogy a templomot megnézzük fent a dombon, a temető pedig a szecessziós síremlékek vizionálásáról fog szólni, nem másról. Mindemellett azért ma kiborultam kissé a templom után, ott álltunk egy hétszáz épületből álló monstre idegszanatórium meg miegymás közepén, az adott pillanatban meg ráadásul konkrétan a 15-ös és 17-es pavilon között, ahol egy tábla arról mesélt, hogy ebben a két szép szecessziós épületben a második világháborúban a bekerült gyerekek nagyrészt, hátizé. Az Otto Wagner Spitalban akkoriban mindenféle náci eutanázia-programok zajlottak, meg amúgy is ebben a spitálban volt, hogy Dr. Asperger az autizmus spektrum zavaros gyerekeket vizsgálta nem kizárólag non-invazív módszerekkel, úgyhogy én ki akartam menni onnan, de most azonnal. Ott gyerekeket öltek. Akármilyen régen volt, akkor is.
Egyébként, brutális fáradtságomat meg azt leszámítva, hogy a tegnapi hét és fél kilométer csámborgás öt és feledik kilométerénél elkezdtem menstruálni, de mint kurvaélet, minden szép és jó. A hotel, ahol lakunk, a viccesnél is viccesebb, négycsillagos luxus mindenféle tradíszijóval, mindezt a legmodernebb technikával vegyítve. Például van a szobában egy okostelefon csak úgy, úgy hívják, hogy Handy, és Handy elmegy velünk mindenhová Bécsben, ahová mi csak el akarunk menni, közben pedig hajlandó fotózni meg azt mutogatni, hogy éppen hol vagyunk és mi van a közelben látnivaló. Abban a szárnyban, ahol minket esz a fene, pusztán csak a móka kedvéért valahol az art nouveau és az art déco között van srévizavi a berendezés stílusa, minden tele van aranyozással, a fürdőben aranyszövetre fröccsöntött gyantából van a mosdó, az ágy háttámlája szintén aranyszínű, és közben még a szekrényben is van külön világítás meg a szobában kapszulás kávéfőző. Szinte bizarr. Van, ami nemcsak szinte, hanem egészen az, a földszinten például Klimt A csókja van megszoborva az egyik fordulóban, na az aztán tényleg.
Ha igényelitek, tartok majd bemutatót a hotelből is, most egyelőre csak azt szerettem volna mondani, hogy megvagyok, és reggel kilenckor, mielőtt térdig kopott volna a lábam, így festettem:
U.i. : A RK elolvasta a bejegyzést, aztán szólt, hogy azt kifelejtettem, Handyvel telefonálni is lehet ingyé. Ezt nyilván már tegnap is mondta nekem, de amennyit én telefonálok, hát kérem, nem csoda, hogy ezt elfelejtettem.
6/57 – Irány Bécs
Nyilván meg vagyok húzatva, hogy roskadásig tömött szekrényeimmel együtt is az utazás reggelén még gyorsan összecsapok egy új átlapolós szoknyát, de most éppen erre szottyant kedvem, úgyhogy cselekedtem. Hollári-hó, megyek Bécsbe.
Kedden jövök. Addig még meglátjuk, hogy mire lesz érkezésem blogügyben, de megnyugtatásotokra elmondanám, hogy minden bizonnyal fel leszek öltözve Bécsben is. És ezeket viszem magammal.
Minden nap más - mindennap más 