Tegnap, miután hazajöttem a munkázóból, roppant elszántsággal odaálltam a Repülő Kutató elé, és azt mondám neki, hogy elegem van ebből a szarakodásból. Az egymással töltött időnk nagyrészt abból áll, hogy hazazuhanunk, aztán macinaciban meg nyafogóruhában a) tovább nyűglődünk a munkáinkon b) próbáljuk kitalálni, éppen mit akar enni Anasztázia nagyhercegnő. Fenébemár. Egy turistaszivattyú cum kultúrváros közepin ülünk, oszt nem látunk belőle lószart se, mert mindig csak rohanunk valahová. Úgyszintén, egy turistamágnes táj közepin ülünk, és azt is csak a busz ablakából nézegetem munkába menet meg onnan jövet. Egy olyan napot akarok, amikor felöltözünk ember szeme elé való őtözetbe, és különösebb cél nélkül csámborgunk egymás társaságában, nuku munka.

A Repülő Kutató valószínűleg megijedt egy kissé, mert azt mondta, oké. Úgyhogy már voltunk reggelizni a Duna-parton, és mászkáltunk a városban, és vettünk a Skanzen-ház pékségében kovászos vágott zsemlét, mert ugyan azt a reggelit otthon is össze tudtuk volna ütni, és zsemléket is szoktam sütni, de ez azért mégiscsak más.

Most a Repülő Kutatón a sor, hogy kitaláljon valami programot délutánra, és átkozottul nem érdekel az sem, ha túrabakancsban mászat végig a komplett Szentendrei-szigeten, csak csináljunk valamit, mielőtt végképp megöregszünk macinaciban és nyafogóruhában.