Mámegin nem látszom ki a hatszázféle feladatból: munkahelyi tanácskozós összeröfit szervezek, a Broca- meg Wernicke-központ funkcióiról jegyzetelek, szállást foglalok egy éjszakára és két személyre Pécsre (a Repülő Kutató el fog fuvarozni jövő héten, hurrá), mások interjúkérdéseit ellenőrzöm és a sajátjaimat fogalmazgatom, hivatalos és nem hivatalos leveleket írok kazalszám, ma meg még ráadásul az üzemorvoshoz is el kell kúsznom, mert már újra aktuális a munkaalkalmassági vizsgálatom, a fene bele.

Ti, normális emberek, el sem tudjátok képzelni, mennyire rühellek én orvoshoz menni. Pláne olyankor nem akarom én ezt, amikor amúgy más ötszázkilencvenkilenc-féle feladat is ott kotlik a nyakamon, de amúgy persze bármikor máskor sem.

Hogy valami pozitívumot is mondjak, végre fel tudtam húzni a cipzárt ezen a szoknyán, azki olyan piszok régen volt utoljára rajtam, hogy nem is bírtam előkurkászni az archívumból egy olyan esetet, amikor igen. (Tudom, hogy volt rajtam a blog idején, de egyszerűen nem találtam meg, mikor.) Annyit sikerült kibányásznom, hogy én őtet már 2016 márciusában ki óhajtottam hajintani, de a Repülő Kutató megvétózta a cselekedetet, mert “ő annyira szereti ezt a szoknyát”.

Azt persze nem vette észre, hogy azután sem volt rajtam további három évig.