eská kategória bejegyzései

Most két és fél nap bolondokháza következik (jaj, a vakációm! jaj, a tanulmányom!), melynek során még csak haza sem jövök, hanem éjszakára egy esztergomi panzióban húzom meg magam. (Már persze amennyiben minden renden a szobafoglalással. Ha nem, az irodám padlója marad. Nemigen tetszene ez az opció.)

Ami az időjárást illeti, én még mindig rohadtul fázom, és a következő kétésfél napban sem kecsegtetnek sok jóval hőmérsékileg, úgyhogy némi morgolódással polárholmikban nyomom végig a diliházat, melynek szerves részeként ma este fél kilenckor fel kell kúsznom egy csomó látogató hallgatóval a Szt. Tamás-hegyre. Ez egy úgynevezett city trail bulika lesz, ami, ha jól értem, arról szól, hogy fel-alá kószálunk a zegernyében, az ifjak meg közben tereptárgyakat keresnek vajmi. Abszolúte jellemző egyébként a helyzetre, hogy midőn enyhe tanácstalansággal és növekvő kétségbeeséssel megkérdeztem, ugyan hol a túróban van a Szt. Tamás-hegy, a kollégáim szó nélkül kimutattak az ablakon a kálváriadombra, amit én fotózni szoktam. Pofám bőre gyere le. Na sebaj, legalább eltévedni nem fogunk, vagy ha mégis, nem esznek meg a farkasok. És túracipőt is viszek.

A holnapi nap esetében semmit nem tudok ígérni, vagy lesz bejegyzés, vagy nem, de az biztos. Jaj, a vakációm, jaj, a tanulmányom, ma reggel fél hatkor veselkedtem neki, hogy a két utolsó most-már-istenbizony-teljesen-kész szakdolgozatot átnézzem, mielőtt ráütöm a “leadhatod, édes lányom” pecsétet. Borzasztó két linkóci nőszemély, leesett volna az ujjatokról a karikagyűrű, ha nem utolsó percre hagyjátok, he? Egész hétvégén nem tudtam a saját teljesítendőimmel foglalkozni. No de most már megvan, leadható, visszadobni sem fogják, bár őszintén meg fogom mondani nekik, hogy igencsak meg fogok lepődni, ha hármasnál jobbat kapnak az irományaikra.

Közben meg továbbra is jaj, a vakációm, jaj, a tanulmányom, mire hazakeveredem, már szerda lesz, és nemigen bízom abban, hogy a rohanás közben tudnék dolgozni rajta, bár nyilván lesznek üresjáratok, de azok nem alkalmasak arra, hogy az ember tudománnyal foglalkozzék közben. Úgyhogy, kitalálhatjátok, viszek magammal horgolnivalót.

A kicsiny útitáskát a múlt héten vettem én préda nőszemély az Yves Rocher-nál, mikor felújítottam orgonaillatú tisztálkodóparkomat. Erről a csuda kabátról pedig már regéltem ugyan nektek, de még nem láttátok teljes pompájában. Némiképp trónokharcául érzem magam tőle, úgyhogy ne kekeckedjen velem máma senki, vagy előrántom a fegyvereimet. (Horgolótű lesz az. Bár, ami azt illeti, bicska is mindig van nálam. Olyan kicsike svájci.)

A hétvégém olyan dekoratívan esett szét az illesztéseknél, mint egy elvénült turkálós muszlintunika. Időnként még mindig újabb és újabb szakdolgozat-változatok pottyannak a fejemre, ami persze azt is jelenti, hogy ezek miatt összesen annyi eszem marad pluszban, amennyi a horgolótű forgatásához elég. A helyzet persze lehetne sokkal-sokkal rosszabb is, tizennyolcadikán van a soron következő tanulmányom leadási határideje, nem pedig (vegyük) holnap, és óvatos becsléssel is kész van már a fele, de legalább negyven százaléka.

Ma azért megpróbálok némi rendet vágni a kuplerájban, mert holnap reggel kimegyek a házból, oszt előreláthatólag szerda délelőttig nem is jövök vissza. Ah, kötelességek.

Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de én fázom egy kicsikét.

Három szundival és nyivákolva keltem ma reggel, miután volt egy kis hajnali műszakom is macskaetetéssel meg fésüléssel meg ppt-gyártással, és annyira de annyira kéne nekem most az a tavaszi vakáció, hogy én azt el nem mondhatom. Persze, lesz vakációm, elvben már holnap elkezdődik, a gyakorlatban ugyan csak jövő szerdától, és akkor is tanulmányokkal meg effélékkel lesz kipitykézve, de én most akarom, most azonnal.

Közben a cseresznyefa mellé elkezdett nyílni az orgona is, nekem meg csak akkor jut belőle, amikor elfutok mellette munkába menet, munkából jövet, és ebbéli bánatomban ma orgonás tusfürdővel és testápolóval és parfümmel is nekimentem magamnak, hátha. A reggeli miafrancotvegyekfel is egyre nehezebb, mert ott van a hatszázezer tavaszi holmim, de másfél hete van a bal térdemen egy akkora plezúr, hogy azt nem mutogathatom, arról nem is beszélve, hogy annyi táskám van, mint égen a csillag, de egyszerűen nem jut erő, idő és energia arra, hogy átpakoljak ebből a sárgából egy bármelyikbe.

Ááááá, ide a vakációmmal.

Mikor reggel elmentem dolgozóba, viszonylag csinos voltam (hé, tessék belekalkulálni a hatkor indulást is, csodákra én sem vagyok képes), magassarkú piros csizma volt rajtam meg hajsál meg kiskabát meg kis piros pulcsi meg fél kilónyi bizsu, az alsószoknyám még a derekamon volt, nem pedig a csípőmön, és még ki is voltam mázolva kicsinyég. Tényleg.

Aztán hazajöttem így.

Ha lenne bennem annyi energia, újraépíteném a reggeli kinézetemet, de őszintén, annak is örülök, hogy éppen egyik macska sem foglalta el a futonom.

Eddig csak toporgott, de most gőzerővel beindul a Szakdolgozatok Hete. Ma reggel hatkor már három darab várt a postaládámban a készültség különböző (és, valljuk be, többé-kevésbé siralmas) fázisaiban. Nyolcra végig is rágtam magam rajtuk, és megtettem értékes javítási javaslataimat, melyek eredményeképpen… lövésem sincs, mi lesz ennek eredményeképpen. Remélhetőleg nem fogok túl sűrűn csuklani, és szintúgy remélhetőleg le is tudják majd adni a dolgozataikat. Mindenesetre mindig képesek új meglepetést szerezni nekem, ezúttal például az egyikben egy olyan hivatkozási rendszert találtam, amilyet még nem láttam soha sehol semmikor, és megvolt az ok arra, hogy miért nem. (Mer abszurd, azér.)

Mindeközben nekem tanulmányokat kéne írnom, ó, mamám, de ez valószínűleg a jövő hétre meg az azutánira marad, melyek amúgy tavaszi vakációt jelentenek – elvben. Azért elvben, mert a gyakorlatban a jövő hét eleje irgalmatlan munkamunkában telik, monstre háromnapos rendezvényen állok glédában a szervezői oldalon, és egy ideig még azzal is kacérkodtam, hogy elvonulok erre az időre egy esztergomi panzióba, de aztán mégiscsak úgy döntöttem, hogy ez már túl sok lenne a jóból.

Tarzan sarka ez a félév, az. Úgyhogy ebbéli bánatomban úgy kicsíptem magam, mint Szaros Pista Krisztus nevenapján, pedig csak a könyvtárig mászok el.

A robbantott haj ellen persze nem tudok tenni semmit.

Amíg én tancsikázok, itt hagyok nektek egy kérdést, mégpedig azt, hogy mi a fészkes fenét varrjak magamnak ebből a szííp tulipános turkálós paplanhuzatból?

Nincs százötven széles se, és mint láthatjátok, a hátulján csíkok vannak, tehát teljesen más minta, nem is igen passzol egymáshoz a kettő. Elég vékonyka (áttetszik rajta a hátlap csíkozása), fent pedig, azon a részen, amit behajtottam a szekrényajtó mögé, nincs is rajta semmi, csak fehér hómező.

Tanácsot kérek, micsináljak.

Haladunk, haladunk.

Sárgulunk, sárgulunk.

Amíg ezt majd összevarrom, beleőszülök.

Áprilisbolondják és más effélék között evezgetve birkózom a mai nappal, többek között mindenféle elragadó időpont-változásokkal a doktorimon (még mindig szopatnak anyám stop, és ez már feltehetőleg így is marad). Mivel még tegnap érkezett az értesítés, nem valószínű, hogy a mai nappal kapcsolatos mókakacagások listájára kéne felírnom, de azért kellő mértékben sírvaröhögök azon, hogy múlt hétvégén negyedóra tanácskozásba telt eldönteni, mikor ér rá (majdnem) mindenki arra, hogy bevonuljon, és szóban prezentáljon a tanárnak egy újabb nyavalyás dolgozatot, aztán persze egy héttel később kiderül, hogy éppen a tanár nem ér rá aznap. Cukker. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy Soha Többé. Én még egyszer tutira nem csinálok ilyet, és ezzel is csak azért nyűglődöm még végig a procedúrát, mert már annyi időt meg energiát meg pénzt meg tudást feccöltem bele, hogy nem hagyhatom kárbaveszni.

Na mármost mivel az volt a kiindulópontom, hogy minden rühes napnak szakajtsuk le szikkadt gyümölcsét, amíg nem talál kupán minket (a gyümölcs, az), eredetileg úgy terveztük a Repülő Kutatóval, hogy ha már muszáj elmenni Pécsre, akkor tartsunk egy rendes kis víkendet is kirándulgatással meg effélékkel. Mivel az utazás oka ugrott, az úticélhoz sem volt miért ragaszkodnunk, de csakazértis világgá akartunk menni, az árgyélusát nekije, úgyhogy a jelenlegi állás szerint Kőszegen fogjuk átbálozni azt a víkendet. Dear me, utoljára 2015 nyarán voltunk ott, ideje visszatérni egy kicsikét. Úgyhogy a szállást már le is foglaltuk, operatív népek akik vagyunk.

Ha az eddigiekből nem lenne nyilvánvaló, máma afféle nyűgös, de harcrakész állapotban vagyok, jelszavam az operativitás, mottóm a “magad, uram, ha szolgád nincsen”. Magamat és szövegeket adjusztálgatok, ppt-ket meg több gépnyi ruhát próbálok pontra tenni, és általában megkísérlek mindent gatyába rázni, amit csak lehetséges, mielőtt teljes energiával rámzuhan a hét.

Ahogyan az elmúlt hetem festett, ma szinte felüdülésnek érzem, hogy csak egyetlen városba kell elmásznom, az is kevesebb mint másfél órányira van tőlem, és csak 5×45 percet kell tanítanom, bagatell. Ebbéli rózsás kedvemnek megfelelően fejest ugrottam a szekrénybe, mert minél rohangálósabb napjaim vannak, annál kevésbé van energiám ilyesmikhez, ez meg itt mégiscsak egy őtözködős blog vagy mi a tosz.

Valójában amúgy most is a düh az, ami végigkattogtat az életemen, mint afféle felhúzós játék harciegeret. A doktori képzést továbbra is úgy tudom leírni a legtömörebb módon, hogy “szopatnak anyám stop”. Ami eddig a konferencia-részvételekben lehetőségnek látszott, most kötelezővé vált, mégpedig természetesen úgy, hogy szerdán tudtuk meg: a vasárnapi határidőig mindenképpen be kell küldenünk az egyik konferenciára egy előadás-absztraktot, amennyiben elégségesnél jobb jegyet óhajtunk, két tantárgyból is. Az pedig még mindig csupán közepest jelent, ha elfogadják az absztraktot, ugyanis további konferencia-jelentkezések meg tanulmányírások mentén lehet csak eljutni a jelesig. A fejem egyik fele (igen, most is ketté van szakadva) azt mondta ugyan erre, hogy egye penész, a kettes is szépen görbül, de a másik fele mégiscsak felköltött engem hajnalban, hogy azon az inkriminált absztrakton melózzak. Aztán persze visszaaludtam, és mindenféle nyomasztó hülyeséget álmodtam március tizenötödikével Clevelandben (nem jártam ott soha), amikor meg végül újólag felébredtem, ezúttal arra, hogy a pofámba süt a nap, az a teljes mondat volt a fejemben, hogy “fel kéne kavarni a kávéban a méhecskét”.

Abban a pillanatban ez roppantul logikusnak tűnt.