eská kategória bejegyzései

Mit mondhatnék, roppantul jellemző rám, hogy itt mutogatok nektek mindenféle horgolmányokat meg hímezményeket, aztán mégis csak valami olyannal rukkolok elé hirtelen, ami egyik se, vagy ha mégis, nem úgy. (Nyugi, megmagyarázom majd.)

Mivel itt van a nyakunkon ez a szép ősz, nekem meg eszemsemmi, értelmes feladatok helyett inkább nekiugrottam valami olyannak, amit már régóta kitaláltam meg elterveztem, de megvalósítani csak most sikerült: dísztököcskéket rakni az ablakba. Nyilván ez nálam, mint mindig, úgy kezdődik, hogy előszedegetünk egy csomó hulladékot. Például polárt.

Meg, izé, szappant. Azzal szoktam szabásmintákat átvezetni anyagokra, és ezúttal azzal rajzoltam át a dobozfedőt a polárhulladékra.

Többféle méretű dobozfedőt, többféle polárhulladékra.

Kivágtam, színt színre fordítottam a darabokat, aztán Erik összevarrta nekem keskeny cikcakkal, mindegyiken úgy kétujjnyi likat hagyva, amin át kifordíthatom.

Ezek után a gondosan gyűjtögetett, használhatatlan méretű foncsikák és ficnik és cafatkák jöttek (merthogy továbbra sem dobok ki semmit), és én gondosan bele is passzíroztam a lapótyákba összesen vagy félkilónyit.

Ezek most még ugyan igen göröngyösek meg rondikák, de indiánnak lenni tapasztalat. Indián attól sem rezdül, hogy a rejtett öltés, amivel lezárja a lapótyán lévő likat, szintén rondika lesz, mert tudja, hogy ez majd mind elkallódik a végeredménynél.

És akkor jön az, amitől majd tök lesz ezekből a lapótyákból. Az a horgolófonal-hulladék, ami még a rozettákhoz sem volt elég, plusz egy hárászvarrótű,

na meg persze egy kedves kis fogó is, mert másként a bides életben nem fogom átráncigálni ennyi réteg anyagon azt a varrótűt.

No de így tök flottul ment minden, és mikor befejeztem, előszedtem a tavaly ősszel horgolt lapuleveleket, amik azóta várták, hogy na most meg mi lesz.

Igen, tudom, hogy a töknek nem ilyen a levele, de őszintén, érdekel ez bárkit? Úgyhogy a sok-sok levélből néhányat felvarrogattam a tököcskékre.

Utána már csak előkotortam egy alkalmatos méretű kicsi kosarat, és betámasztottam a tomték helyére az ablakba, majd megtöltöttem a tököcskékkel.

És innentől már csak egyetlen további kérdésünk van, mégpedig hogy melyiket fogja leghamarabb elvinni Poci, hogy végigpofozza a lakáson. Én arra a világos srácra tippelek, aki neki van támasztva a kosárkának. Mesdames et messieurs, fetvozső.

Nem tudom, emlékeztek-e még rám, drágaságaim, de itt a bolond nő beszél, aki időnként szétvág egy paplanhuzatot, hogy ruhát varrjon belőle, és fogyóban a házában a macskakaja.

Ez a hét valamiért, hogy finoman fogalmazzak, nem a legjobb heteim egyike, ma reggel például egy teljesen értelmetlen, szaggató fejfájásra ébredtem, természetesen minden ok nélkül. No de attól még a karavánnak haladnia kell, mert a mai óráimat már végképp nehezen tudnám pótolni.

Mindeközben odakint a kertben épp legszebb pofáját mutatja az ősz,

de idén még azt se tudjuk megejteni, hogy eltotyogjunk ketten sétálni egyet, mert a Repülő Kutató ma délelőtt epitheton ornansának megfelelően esmég repülőre száll, és elrepül Turkuba. Ez az őszi félév tényleg egy vesszőfutás, nem egyéb.

És az őtözködősbloggeri modzsómmal is gondok vannak, nem vitás.

Ma az eddigi jelek szerint afféle búgócsiga-napom lesz, már kora reggel óta megy a sürgiforgi: a tegnap odatett öregtésztát begyúrtam Scali kenyérnek, a mosógépet megetettem, a macskavécét kipucoltam, a Bűnök Barlangjából kihordtam egy adag koszt és szemetet, aztán előráncigáltam egy kupac átalakítani való holmit is, hulljon a férgese.

Most elmegyünk a Repülő Kutatóval göröngyös és összevissza foltozott utcánkon át végig az elhanyagolt temető mellett az oviba (ott van a szavazókörletünk), mert ugyan meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a következő öt évben is a jelenlegi polgi önelégült képét fogjuk nézni a lokális kiadványokban, amint boldog Ádventről döngicsél, meg minden óriásplakáton, amint éppen azzal dicsekszik, hogy az érettségizőknek Bohemian Betyars-koncertet ad ajándékba, de azért hadd ne higgye azt, hogy minden fenékig tejfel.

Igen, ilyen az én Elszánt Városi Polgár képem. Reszkess, világ.

Biztos nektek is vannak olyan álmaitok, amikor hülyeség hülyeséget ér, ti pedig mindvégig tudatában vagytok annak, hogy álmodtok, és minden újabb csapásnál azt várjátok, hogy “na akkor most fel fogok ébredni”, de nem, a hülyeségek pörögnek tovább a végtelenségig. Ha esetleg mégsincsenek, hadd nyújtok belőle ízelítőt, hogyan fest ez.

Egy elegáns étteremben voltam: délutáni enyhe napsütés, halk zeneszó, damasztabroszok és kifényesített evőeszközök, minden asztalon orchideák és csillogóra mosott poharak, az úri közönség csendesen fogyaszt. Felálltam az asztalomtól, hogy kinézzek a faltól falig üvegen át az ősz eleji buckás tarlóra, és mire megfordultam, nem volt meg az asztalom, vagy legalábbis nem találtam meg. (Hát persze hogy álmodom, micsoda marhaság, vajon mit mondana erről Freud vagy Krúdy, nem találod helyed az életben vagy mi a tosz.) Elkezdtem fel-alá sétálni az étteremben az asztalomat keresve, időnként megálltam valaki más asztalánál, és beleettem a kajájukba (jézusmária, mit csinál most éppen velem a tudatalattim, elsüllyedek a szégyentől, ideje lenne felébredni), de nagyjából senki sem hederített rám, mintha láthatatlanná váltam volna. (Jellemző, jellemző. Vajon mi jön most, az se lesz jobb.) Kimentem a vécére (hátha onnan nyílik egy újabb helyszín az álomban, szokott ilyesmit), a vécé viszont egy amerikaifoci-csapat vagy mi a bokám öltözője-zuhanyzója volt (na ugye tudtam, hogy újabb helyszín lesz), félpucér férfiak mindenfelé, akik szintén megpróbáltak úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne, hogy egy nő csak úgy belődörög közéjük. (Jellemző, jellemző.) Mindannyian megpróbáltunk nagyon lazán viselkedni, ők nem venni észre engem, én meg jópofáskodni, “szép meccs volt, fiúk, de talán mutassátok meg nekem, hol az ajtó, mert nem látok semmit ebben a gőzben”, és ők meg is mutatták nekem szépen az ajtót (remek, akkor mégiscsak váltunk), én meg azon visszajutottam az étterembe, és ott továbbra sem volt meg az asztalom. (Most már tényleg felébredhetnék, az árgyélusát neki.) És így tovább bolyongtam mások tányérkájába belezabálások közepette, amíg az étterem fel nem robbant. A maradék vendégekkel kirajzottunk a buckákra, ahol méregzöld színben tündöklő, nagyfogú, szárnyas teknősbékák vadásztak ránk, a vendégek közül pedig egy körömcipős nyanya, koktélruhában és annyi gyöngysorral, mint Coco Chanel, rakettakilövővel próbálta ledurrantani a teknősbékákat, de a raketták csak körbekeringéltek a levegőben, mint egy-egy leeresztett lufi, psziúú, aztán sercegve estek le a tarlóra. Iszkoltam a buckákon át elfele, a cihémet, a Jurassic Parkot meg az összes olyan filmet szidtam, amelyben Helen Mirren durrantyúval látható, közben megemlékeztem a kengyelfutó gyalogkakukkról és a prérifarkasról is, és mindvégig azt vártam, hogy na most akkor végre ugye felébredünk, ugye, ugye, UGYE?, de persze nem volt ilyen szerencsém, mert amikor beleestem a bucka tetején egy kútba, ott is csak zúgtam lefelé unatkozva (Alice Csodaországban, remek), és mikor földet értem, arra próbált rávenni egy kollegina (hé, te mit keresel itt, az előző munkahelyemen tanítottál makroökonómiát vagy mit), hogy tartsam meg helyette az aznapi mondattan-óráját. (Na ez is ismerős. Most már tényleg nem fogok felébredni mindaddig, amíg meg nem tartottam azt a rohadt órát.) És így is lett, a tanteremben fehéregerek rohangáltak az asztalokon, a pendrájvon pedig, amit a kollegina a kezembe nyomott, olyan ppt-k voltak, amelyeken mondattani ágrajzok és kémiai vegyületek képletei szerepeltek vegyest, én meg az egyikhez épp annyira konyítottam, mint a másikhoz, ergo semennyire. És csak akkor ébredtem fel, amikor már végre vége volt az órának, olyan kimerülten, mintha kilométereket futottam volna gumicsizmában.

Ma nem csinálok semmit, SEMMIT, de tényleg. Csak lemegyek piacra. Meg kimosok vagy két gépnyi ruhát. Meg sütök egy kenyeret. Meg beülök a Bűnök Barlangjába. Nem kell nekem a mai napra esemény, éjjel már kimulattam magam. És egész nap kussolni fogok a számmal, mert azt meg tegnap használtam el a tanítással.

Egyre nehezebb értelmes választ adni arra a kérdésre, hogy “mi a nyimnyámot vegyek fel ehhez az időjáráshoz”, úgyhogy én már nem is nagyon strapálom magam, jöjjön a hülyeség meg marhaság.

A lábam mellett az a marha nehéz szütyő könyvtári könyvekkel van tele, amiket már régesrég vissza kellett volna vinnem. Hóóó-rukk.

Ma éjjel kétszer ébredtem fel arra, hogy éppen egészen irdatlan hülyeségeket álmodom, mely irdatlan hülyeségeket természetesen azonnal elfelejtettem az ébredéssel együtt, csak az enyhe émelygés és a döbbenet maradt utánuk, na meg egy-másfél óra forgolódás.

Rohadt nagy szerencse, hogy ma csak egyetlen tárgyam van másfél óra tanítással, mert amúgy valószínűleg ott fordulnék fel a katedra mögött.

Cserébe viszont ni, milyen szépen bólogat odakint az ellenfényben a nyírfa lombja.

Vagy velem van baj, vagy az időjárással, de úgy érzem, hogy október elején még nem kéne ilyen irgalmatlanul rohadt hidegnek lennie. Ha a tavalyi bejegyzéseimet visszanézem, különösképpen nagy a kontraszt: én akkor ilyentájt még tüll micsodácskákban vonultam dolgozóba, ezzel szemben ma külön erőfeszítésbe telt, hogy ne valamelyik polár cikcakkruhámat rántsam magamra.

A Repülő Kutató végül tegnap este kilenc felé be is bokázott annak rendje és módja szerint, én meg addig sütöttem neki vekniket

meg elzászi hagymás lepényt.

(A képek minősége szokás szerint kriminális, és ez így is marad mindaddig, amíg a világ azért tart engem, hogy diákoknak pofázzak, ne pedig életmódblogger legyek spéci fényzőgépekkel, stúdióval és az érkezések-távozások, valamint az étkezési idő totális figyelmen kívül hagyásával. Ha reggel tízkor csinálnám meg a vacsoránkat, sokkal jobban festhetne képeken.)

A világjáró mindezt azzal hálálta meg, hogy hozott nekem a Heathrow-ról egy parfümöt, aminek bemutatására most nincs időm, de ami késik, nem múlik. Még most is röhögök. Hogy a nyimnyámba élek én egy olyan pasival, aki levantei kuplerájok madámjaira tervezett parfümöket vesz nekem, fel nem foghatom. Biztos a jetlag volt, biztos a jetlag.

Én viszont most futok elfele, mert a világ tényleg azért tart engem, hogy pofázzak.

A lakásban kellemes meleg van, a fejemben gyorsan pörgő regénylapok*, odakint eső és hideg, Esztergomban pedig 5×45 perc tanítás.

Nem jövök én ki ebből jól sehogyse, az árgyélusát neki.

* Teljes energiával beindult a szemétládák pofázása, most már reggel-este, buszon oda, buszon vissza, de még az óráim közti szünetekben is nyomják. Mintha ráérnék. Mintha ők meg nem érnének rá.