eská kategória bejegyzései

Ennyi időbe telt, hogy ma reggel összerakjam magam, aztán az is hogy néz ki, na ugye.

Megint tárul Miki mókatára, irány a taposómalom.

Gondolom, ismeritek az olyan vasárnapokat, amikor az ember arra ébred, hogy “nyöhh, esik”, visszaalszik, felébred arra, hogy “nyöhh stb.”, aztán ugyanezt még vagy három-négyszer, míg végül kénytelen rájönni, hogy a végtelen körforgást csak azzal lehet megszakítani, ha lemászik az ágyáról, és kiszedi a szeméből a csipát, bár persze az eső ettől sem fogja abbahagyni.

Na éppen ilyen volt az én mai reggel-hajnalom, azzal színesítve, hogy kellően vadakat is álmodtam hozzá: egy kis hegyi településen voltam, ami nem egészen falu volt, nem egészen tábor, nem egészen semmise. Éppen elöntötték egy könyvklub tagjai, mert megjelent a helyről egy regény, amiben mindenféle izgalmas és misztikus dolgok zajlottak, az egyik lakos medvévé változott meg minden efféle. A könyvklubosok nagy izgalommal mászkáltak fel-alá, helyszíneket meg szereplőket keresgéltek, és általában úgy viselkedtek, mint a hülyén lelkes turisták, én meg ültem a faluféle egyetlen kocsmájában, és rettenetesen vigyorogtam befelé, mert azt a regényt én írtam, bár persze nem az én nevem alatt jelent meg, és egy szerkesztő amúgy is teljesen szétvágatta meg összerakatta velem újra, én meg beadtam a derekam, szóval meg volt kisbencézve a regény alapost, és a mamája (én) se ismert már rá. Na de miközben a turitnyák fel-alá örvendeztek, én meg ittam egymás után a kricsmiben az alkoholmentes söröket (de miért éppen azt, könyörgöm?), elkezdtek valóra válni a regényben leírtak, csakhogy nem ám azok, amik megjelentek, hanem a szerkesztetlen és megkisbencézetlen változat eseményei. A könyvklubos turitnyák még jobban belelkesedtek, csúcsszuper és klafa, bízzátok ide, tudom, hogy mi következik, én meg hiába próbáltam megértetni velük, hogy tévúton vannak, és nem az a pasi fog medvévé változni, akit már megkötöztek és ledobtak a pincébe, mert azt is átíratta velem a szerkesztő. Az eredeti medveember éppen ott gurította le egymás után a vodkákat a kricsmiben, a könyvklubosok meg kiröhögtek, mikor kétségbeesetten próbáltam meggyőzni őket, hogy szarban vannak, mert dehogy vannak, ők olvasták a könyvet, és különben is ki vagyok én.

Jáj. A fejem belülről még kócosabb lehet, mint kívülről, pedig az se piskóta.

Ma is cefet rossz idő van, és nekem még mindig nem kell kimennem a házból, mert a hallgatók elmentek gyakszira, hurrá. Ennek örömére teljes házi-elszalajtott dekorativitásomban leledzem, a hajam pedig már megint felrobbant a sztratoszféráig.

A dzsuvátlanítással lassan, de mégiscsak haladok, a Bűnök Barlangja például az alábbi szögből már egészen jól néz ki.

Előtte:

Utána:

A túloldalon akadnak még kiske problémák, de előbb-utóbb azokat is megoldjuk.

Az egész azzal kezdődött, hogy tegnap a Repülő Kutató nem találta a kocsi forgalmiját, amit a konyha és étkező közti egyik polcra szokott felhajítani lejárt bankkártyák, kifogyott elemek, forgalomból kivont aprópénzek, hát.ezzel-meg-mit-csináljunk névjegyek és összegyűrt bevásárlószámlák közé. Én ezt a polcot évente le szoktam pucolni, de idén úgy gondoltam, paidagógiai szempontból hasznos lesz, ha Augeiász egyszer szembesül azzal, milyen kontraproduktív dolog az istálló kihelyezett jászolát üzemeltetni a polcon, holott a lakás így is egy kupleráj, és a Cetlik Urának számos négyzetmétere van kibontakozni.

Nos, paidagógiailag hasznos módon, de átkozottul nem a megfelelő alkalommal borult ki az éjjeliedény, anyámat ugyanis el kellett volna fuvarozni a vonatához, az meg forgalmi nélkül nem megy. A Gézengúz-féle hörgős-morgós előadása után a RK kölcsönkérte a szomszédék kocsiját (hála légyen nekik), visszajövetelkor pedig természetesen megtalálta Emesében a forgalmit, mert nyilván az volt a második számú lehetőség, hogy abban hagyta. Mire viszont visszaért, én már dühöngélve leürítettem az inkriminált polcot, és vad dzsuvátlanításba kezdtem.

Ez a vad dzsuvátlanítás még ma is kitart, bíráló tekintettel kezdtem szemlélni a Bűnök Barlangját is, de előtte még kiborítottam az összes fiókot és kosarat a fürdőszobámban, mert ott látszatra ugyan nincs nagy dzsuva, de valójában, hajaj.

Egy kis szerencsével nem zabálja meg a komplett napomat Augeiász istállójának számos jászola, és tudok valami tartalomszerű tartalommal is jelentkezni, de a Bűnök Barlangja és az emeleti folyosó is egy pöcegödör, én meg elszánt vagyok ugyan, de nem túl optimista.

Gondolom, mindenki ismeri a mémet a bóttal meg a makival. Ha mégse, tessék:

Hát kérem, mi is ott vótunk. Minekutána a Repülő Kutató rohangálással töltötte az elmúlt heteket, én meg gyalogbéka vagyok, a háztartásunk igen csúfos hiányosságokat mutatott, melyeket orvosolni kellett. A többi nép, mittomén, a szokásos zombi-apokalipszisre készült, mindenesetre embert próbáló feladat volt túlélni, az ziher.

Plusz még egyre hidegebb is van, brrr. Emese azt állította induláskor, hogy négy fok van odaki, amit én azért mégiscsak keveselltem, de nem fogott nagyon-nagyon mellé.

(Ezt már ugyan látták egynéhányan, de hadd röhögjön rajta mindenki.)

Tegnap nagy dicsőséggel beleakadtam egy rattan fotelbe, úgyhogy ez lett belőle, ni.

Az ilyesmi különösen akkor tölt el nagy örömmel, amikor csak egyetlen harisnyám van ebben a színben, és megfogadtam, hogy nem veszek egy évig semmi ruhafélét, az egy évből meg még csak két hónap telt el. Úgyhogy előbb megállítottam a szemfelfutást egy kis átlátszó körömlakkal, aztán renováltam a harisnyát. Ott, loco, a lábamon. Nem is nagyon szurkáltam meg magam a tűvel, mert én ilyen ügyes vagyok.

Az ugyan jó kérdés, mit szól majd a következő mosáshoz, de azzal majd akkor foglalkozunk, amikor kiszedem a gépből. Addig hollári-hó.

Mikor ma reggel lemásztam az ágyról*, a különböző kronométereim összevissza állapota miatt még mindig nem tudtam, éppen hány óra van és mitakar a hogyishívják. (Pociról tudtam, hogy ő kaját akar, mi mást. Kellő elszántsággal tipitopizott a hasamon ahhoz, hogy ezt felfoghassam.) Mindez viszont alapvetően nem számít semmit, mert mától őszi vakációm van. Teljesen megértem, ha ettől az információtól ellenállhatatlan vágyatok támad köpni egyet a hozzávetőleges irányomba. Pláne ha még azzal is eldicsekszem, milyen szuper tönkölylisztes veknit sütöttem tegnap,

meg hogy a buszútjaim eredményeként van két ilyenem, ni.

Azt pedig még nem is mondtam, hogy délután fél háromra kozmetikushoz megyek. Remélem, azt legalább sikerül eltalálnom, mikor van.

* Eddig mindig kimásztam az ágyból, mostanság viszont lemászok róla. A Repülő Kutató és az ő híres isiásza az oka mindennek: miután a világjárások során idén azzal szembesült, hogy az elmúlt évek tapasztalataival szemben most már jobban alszik vadidegen szállodaszobákban, mint otthon a saját ágyában, rövid fejszámolás után arra is sikerült rájönnie/rájönnünk, hogy a matracaink húszévesek. Valahogy eddig nem raktuk össze a rengeteg eszünkkel, hogy az eredetihez képest már legalább a harmadik matracot kéne fogyasztanunk, ha jót akarunk magunknak. A kapitulációt erősen kiszolgált darabok amúgy nagyon jó kis kemény ikeás latexmatracok voltak – hangsúly a múlt időn, mert az idő vasfoga erős nyomot hagyott rajtuk. Nekünk ez mindaddig nem esett le, amíg a RK nem futott bele kilfeldi hotőjökben igazán kemény matracokba, amikből még nem vitték ki az évtizedek a keményítőt. Summa summárum, muszáj volt új matracokat szerezni, és ezek most tényleg olyan kemények, mint a beton (isiászra semmi sem rosszabb, mint a hepehupás puha matrac), de az eddigieknél tizenöt centivel magasabbak is, úgyhogy még szoknom kell a magaslati levegőt rajtuk.

Az óraátállításban az a legislegszebb, hogy tényleg gőzöd sincs, éppen mivamivamiva. Egy csomó mindenkinek mostanra már az összes cucca fel van okosítva, ezzel szemben nálam Grisette (a netbook) az egyetlen, aki rezonál olyan dolgokra, mint például a nyári és téli időszámítás. A telefonom buta, mint a tök, a karóráim mind egy szálig analógok, még a sütő meg a termosztát digitális kijelzője is a maga önfejéből működik, úgyhogy ilyenkor mindig végig kell vonulni a lakáson, és át kell állítgatni mindent. Nyilván mindig van valami, ami kimarad.

Az őszi bolondokháza továbbra is folytatódik, a Repülő Kutató tegnap hazajött Krakkóból, ma reggel máris tovarobogott Stuttgartba, onnan pedig majd csak kedden estére csámpázik haza. Továbbra is hercegnői módon el vagyok kényeztetve, Krakkóból eeeennyi sok csokit hozott nekem, ni.

Nyilvánvalóan azt akarja, hogy akkorára nőjön a seggem, mint egy ól. És akkor nem kellek majd úgyse senki másnak, ő meg nyugodtan világjárhat Professor Krtekkel, mert nem lesz semmi kockázata annak, hogy esetleg megelégelem a világjárást, aztán jól itthagyom. Ravasz, ravasz.

Mindeközben a futonomról is kisemmiztek, persze. És még azt sincs szívem mondani, hogy “vidd innen a szőrös valagadat, picim”, mert hát nézzétek, milyen cuki.

Úgyhogy én most éppen a nappaliban lébecolok, kenyeret sütök (nyilván egy morzsa sincs  házban, azért), és átkozottul nincs kedvem felemelni a hátsómat a kanapéról, aztán rendet rakni a lakásban. Szóljatok rám, mert másként tényleg így maradok.