eská kategória bejegyzései

Fél négykor ébredtem arra, hogy valaki ráugrik a vállamra az ágytámláról a ménkű nagy seggével. Mit ne mondjak, kábé úgy éreztem magam, mint Alice B. Toklas, amikor a Vámos Rousseau tiszteletére rendezett banketten a részeg André Salmon megette a kedvenc kalapjáról a díszítést. Rosseb, nyavalya és rohadás, a végén még tényleg bundakesztyűt csinálok belőled, cicu.

A másik kellemetlen meglepetés a macskasegg mellé az volt, hogy esik, sőt zuhog. Igen, tudom, nekem semmi se jó, eddig a fülledt meleg miatt ríttam, most a hideg eső miatt nyígok, de hát akkor is, én éppen most fogok elindulni fesztiválzani, sátorral.  Ott a Zemplén mélyén éjszakánként amúgy is hajlamos megvenni az embert az Isten hidege, bármilyen meleg lenne egész nap, és nekünk már volt szerencsénk anno ahhoz, milyen mértékű móka és kacagás, amikor olyan svunggal jön az égből az áldás, hogy a kétszáz méterre lévő templom tornyát se látni. Meg aztán, súlyosbítván azt, ami egyébként is, én már összeraktam, miket csomagolok magamnak erre a pár napra, és olyasmik voltak benne, mint szalmakalap. Eh, egye fene, legfeljebb bevágom a csomagtartóba a gumicsizmát is.

Mindeközben, úgy fest, sikerült ismét megölnöm a kovászt, legalábbis nem hinném, hogy az a szag, ami leginkább a napon felejtett juhtúróéra emlékeztet, bármi mással kecsegtetne. Bakker, ha ez már a második kovászhulla, ami az én baljós utamat szegélyezi, igen szépen állunk. Egyelőre megetettem, és bevágtam sztázisba a hűtőbe, a kivett részből meg sütöttem egy kenyeret, aminek a Repülő Kutató szerint semmi baja, de én akkor is érzek rajta valami Szagot.

Úgyhogy mindezek örömére kicsit letettem a fejem kilenckor, aztán majdnem három órával később dúltan riadtam fel egy komplex rémálomból, amiben az elkésés szerepelt mint Leitmotiv. A kelleténél hamarabb induló vonat, amin már fent ülök, de még nem tudtam venni jegyet; pontos időre elhagyandó hotelszoba, ahol hirtelen eltörik a hűtőszekrényben a kávéadagoló, és patyolatfehér törölközőkkel kell felitatni a padlóra csorgó löttyöt; zárba beletörő kulcsok; resti, ahol éppen kiszolgálóváltás van, pedig sietnem kéne, és el kell szaladnom felváltani a nálam lévő nagy címletet, mert visszaadni persze nem tudnak. Áááááá. És mindebben mindvégig ott volt a doktori, mert a hotelszoba meg a vonat meg a resti nem lett volna, ha nem kell konferenciára mennem, olyan konferenciára ráadásul, ahol pontokat kapsz még azért is, hogy hányan lájkolják a fb-re feltett konferenciafotóidat, és azokból mennyi van. Ááááááá. Totál pánikban ébredtem, és két kávéval tértem csak magamhoz, a Repülő Kutató pedig derűsen megnyugtatott, hogy nem késtem le semmiről.

Marhára remélem, hogy tényleg így van.

Mára afféle csücsül-matat napot terveztem, mert holnap úgy elmegyünk fesztiválozni a Zemplénbe, csak úgy füstöl. Tavaly mindenféle programtorlódások miatt kihagytuk a Bor, mámor, Bényét, idén viszont akkor is elmegyünk, ha mind a két lábunk törött, a hátunkból meg nyílvessző áll ki, dixit.

Az időjárás ma (egyelőre) a szebbik orcáját mutatja, és nyilván ettől lett matatókedvem a “minnyámegdöglök” helyett. Üdítő változatosság a tegnaphoz képest, amikor háromszor zuhanyoztam, és a vacsorám két jégkrém volt. Biza. A felnőttlét előnyei.

Szerintem ti nem is akarjátok tudni, konkrétan miben vagyunk éppen. Maradjunk annyiban, hogy a továbbiakban ragaszkodom A Káosz Úrnője megszólításhoz, a címerembe pedig imbuszkulcsot meg portörlőt kérek.

Már augusztusból is eltelt egy hét, ennélfogva rajtam kitört a szokásos pánik, hogy mindjárt vége a vakációnak, csináljuk meg gyorsangyorsan mindazt, amire nem érek majd rá ősszel meg télen meg tavasszal. Természetesen ez nálam nem az “üljünk le, aztán lógassuk ábrándosan a lábunkat egy pocsolyába” programokat jelenti, hanem a “takarítsuk ki, újítsuk fel, rázzuk gatyába” összest, és ezen a nyáron ugyan tényleg kiteszek magamért (hadd emlékeztessek mindenkit a két áthúzott kanapéra), de így is úgy érzem, hogy nem csináltam jóformán semmitse ahhoz képest, amennyi csinálnivaló akad a lakásban. A takonykór különösképpen nem javított a helyzeten, egy egész drága hetet pocsékoltam el miatta, és ezt nem tudom behozni. Ma reggel is fél hat óta a mosókonyhában pucolgatom az összes olyan felületet, amit csak pucolgatni lehetséges, de ez nem ér semmit, mert már ebben az életben soha nem fogom elérni, hogy palotánk mindegyik istenverte terme emberek elé való állapotba kerüljön. Mekkora szerencse, hogy úgysem jön ide senki.

A francba, olyan reménytelennek érzem ezt az egészet. Updike Az eastwicki boszorkányokjában panaszkodik arra Alexandra, amikor nekilát nagyméretű papírmasé-szobrokat készíteni, hogy mindene csupa ragacs, mikor pedig a szobor egyik oldalát végre jónak látja, a másik fele csupa hupli meg zűrzavar. Hát pontosan ez, pontosan így.

Lehet, mégiscsak hagyni kéne inkább a fenébe az egészet, inkább leülni, és ábrándosan belelógatni a lábam egy pocsolyába.

Tegnap kihagytam a budai hegyekben tartott legény-leánybúcsút: nem nagyon láttam magam előtt, amint ennek a kedves taknyos hétnek a csúcspontjaként hajnalig alkoholizálok a csepergő esőben. Nem mintha így jelentősen jobban jártam volna, ugyanis mindaddig nem tudtam elaludni, amíg a Repülő Kutató haza nem ért. Ez vala fél három. Valamiféle teljesen abszurd okból azon aggódtam mindvégig, hogy valami baja esik ott a messzi idegenben.* Így retrospektíve viszont akár el is mehettem volna, akkor legalább tudnám, mitől vagyok megint olyan szarul, hogy a fal adja a másikat. Jó, végül is csak fél négykor bírtam elaludni, és válogatott rémzöldségeket álmodtam nyolcig, de azért most már tényleg, tényleg kezdek rohadtul nyűgös lenni ettől a héttől. Ó, és persze a jó anyatermészet is úgy gondolta, megörvendeztet az ő ajándékaival, úgyhogy már most van bennem egy Cataflam, és csak remélni tudom, hogy megállhatok ennyinél.

Jobb híján sünis zoknikkal próbálom javítani kedélyemet, hátha ez segít. És (mondta derűlátást mímelve) a házban van csoki is. Kábé két kiló.

* Veszélyes népek közé ment, no. Az összevont legény-leánybúcsún nagyobb volt az egy négyzetméterre jutó bölcsész- és társtud-doktorok száma, mint lakásunkban a pormacskáké, pedig ez utóbbi sem piskóta

Még most sem vagyok a topon, de már meg mertem reszkírozni egy fotót magamról, hátha nem fut világgá tőle a nézőközönség.

Nyugaton a helyzet változatlan, a torkomban viszont új történések vannak, végre elkezdett felszakadozni a gurgula. Ettől igen szép recsegős baritonhangom van, és az AE Bizottság dalszövegének szellemében élek, úgymint “köpni kell, phű”. Ez már a kilábalás jele, annak kell lennie, mondogatom bizakodva, minden csoda három napig tart, a takonykórnak is legyen elegendő egy hét, a fenébe bele, megint köpni kell, phű.

A fejem még mindig nem megy élményszámba, miközben a kis zöld idegen létformáktól próbálok megszabadulni, cserébe viszont nesztek újabb remek kép a minizoknijaimról és a foncsikákról.

Poci ezúttal távollétével tüntet, tegnap este ugyanis gonosz és kegyetlen módon viselkedtem vele, amikor egy papírzacskó segítségével óvatosan begyűjtöttem, majd kidobtam az ablakon azt a tökhülye szitakötőt, aki naivan bejött a Bűnök Barlangjába. Onnan vettem észre, hogy bent van, hogy a szőrös leült a futonra, égnek fordította a fejét, és kiguvadt szemekkel, a száját nyalogatva bámulni kezdte a plafont. Bezzeg amikor a szegény szemmelvert rovar végül leesett eléje, ez a gyáva nyúl ugrott egyet, aztán beszaladt a futon mögé. Most persze vérig van sértve, hogy megfosztottam egy remek potenciális játékszertől, de ezúttal én voltam gyorsabb, cicu, hahaha.

Ma reggel arra ébredtem, hogy köhögök, ugatok, és általánosságban olyan hangokat adok ki, mint egy bronchitiszes hiéna. Utána jött az orromból bőven ömlő (ezt most inkább nem folytatom, hátha valamelyikőtök éppen tízóraizik vagy mittomén). Emellé, mint ez elragadó kinézetemből is sejthető, igencsak fázom, úgyhogy megkerestem a lázmérőt, és persze 37,5, örömem rendkívüli. Az égbe robbantott haj már tényleg csak ráadás átmeneti nyomorúságaim kicsiny palettáján. És persze most van, hogy mára teljesen más terveim lettek volna, mint itthon möszögni papírzsepik halmai között.

Jaj hogy élvezem én a strandot.