mák bejegyzései

Tegnap úgynevezett szomszédünnep volt a miuccánkban, amiből a barlangi morcok párosa nyilván kimaradta magát, bár a járulékos örömekből mi is kaptunk ízelítőt. Én a móka kedvéért istenbizony nem is tudtam róla mindaddig, amíg el nem kezdődött a vad nyüzsgés úgy dél körül, hogy hol a faszén, kinél az alágyújtós, van-e elég jégakku, és hozza-e magával a nemtomki a gitárját. Ez a kimaradás persze különösen azért bájos, mert a szomszédünnepet a Repülő Kutató klánja szervezte, ráadásul a mi házunk elé és félig-meddig a kertünkbe. (Nem zárom ki, hogy szóltak róla, sőt. Az elmúlt pár hét viszont feltűnően nem volt alkalmas arra, hogy én ilyen dolgokat megjegyezzek.)

Az ikerház, amelyben életünket tengetjük, két egymás mögé ragasztott emeletes gilisztából áll, melyek hosszában egy gilisztaszerű osztatlan terasz és egy úgyszintén gilisztaszerű, osztatlan kert húzódik. Az utca felőli, a leggyakrabban használt kertkapuval megközelíthető részen lakunk mi, a másik felében anyósomék, akik nemcsak főhadiszállás voltak, hanem kivezényelt-bevezényelt pisilóhely és gyermekjátszótér is. Ennélfogva délután négytől éjjel fél tizenegyig komplett svadronyok vágtáztak át a teraszunkon hol oda, hol vissza, és mindenki bebámult a földig érő ablakainkon a szömivel, oda is, vissza is, következőkor is. Ehhez már amúgy hozzászoktam, mint úrifiú a pofozkodáshoz: a kertvárosi élet szépségeihez hozzátartozik, hogy a teraszablakainkon mindenki bebámul elhaladás közben, akár kétéves, akár negyven. Ezeken az ablakokon ráadásul nincs függöny. Egyrészt, mert Celofán úgyis lehányná (az ablakot le szokta), másrészt meg normál körülmények között, mikor éppen nincs invázió, úgysem látna be rajta senki, csak a nyírfa, a tuja meg a lonc.

Summa summárum, ott ültem a kirakatban, hete jött, hete ment, és az egész roppant abszurd volt a maga kertvárosiasan bájos módján. Időnként már úgy éreztem, akár integethetnék is. (Tényleg, miért nem integettem? Na majd következőkor.) A helyzet csak romlott, amikor néha kiültem a teraszra cigizni, mert a kiskorúak olyankor még elvágtázás közben is folyamatosan engem bámultak, és már attól tartottam, hogy nagy belefeledkezésükben nekizúgnak a fűszernövényeimnek, aztán legurulnak a teraszról. Én rájuk mosolyogtam ugyan, de elvetemült paidagógosz néni módjára megvártam volna, hogy előbb ők köszönjenek. Nos, egyetlen valaki mondta nekem halált megvető bátorsággal, hogy “szia”, ő is egy cumi mellől. Dominik, te még sokra viszed.

Tulajdonképpen csak akkor adtam fel, és vonultam el az emeletre, amikor átrohant előttem a színen anyósom legkisebb unokája, Bucó, közvetlenül utána pedig egy másik Bucó. Mielőtt viszont tényleg frászt kaptam volna, hogy stepfordi gyermekekről és kertvárosi klónozómaffiákról kezdjek képzelegni, még sikerült megállapítanom, hogy tényleg az első volt a mi saját példányunk, a másik csak egy kiköpött ugyanúgy festő szőke lófarkas ismeretlen lányka. Mindenesetre ez a trauma éppen elég volt nekem, hogy elkússzak aludni, míg az ablakunk alatt továbbra is vidáman dajdajoztak a kétévesek, lángolt a tábortűz, folyt a sangria, és szólt a Guantanamera.

Nyugi, nem szólt a Guantanamera. Legalább az nem. A kuka mellett viszont tényleg ott vannak a kiürült sangriás üvegek.

A mai napra nekem némi futkorászást dobott a kocka, úgyhogy szaladok is. Hatszáz tarka pamutréteg és ötven faktoros napvédő krémek, sziasztok. Mindehhez hajat is mostam, viszont a szárítóval nem akarok vacakolni. Eddig is láthattátok felrobbant állapotában éppen eleget, de most azt is megnézhetitek, miközben éppen robban.

A fejfájásom tegnap estére elmúlt, a takny viszont még szívósan tartja magát, bár egyéb csatolt kellemetességekről (pl. láz) nem tudok beszámolni, és reményeim szerint nem is kell majd. Ha megúszom ennyivel, az teljesen elviselhető évzáró bulinak fog számítani a dolgok nagy rencerében, volt már itt rosszabb is.

Mivel ma szombat van, kötelező programom a piac lenne, de ezúttal lábbal fogom tapodni a tradíciókat. Egyrészt kedden elutazunk, másrészt pedig a Repülő Kutató, mielőtt elrohant Bukarestbe, alaposan rámvásárolt a múlt szombati piacon mindenfélét, nehogy éhenhaljak jelen-nem-létében, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Valamiért az a meggyőződése, hogy ha egyedül hagy, én levegőn, pránán és vifon-levesen fogok tengeni, hacsak nem sóz a nyakamba minimum két kiló zöldséget. Mindehhez hozzáadódott a vasárnapi családi grillezés ilyen-olyan maradéka is, amit meg anyósom tukmált rám, plusz a három államvizsga, melyek után csak hazakúszni voltam képes, aztán kis maradékocskákat vacsorázni kis salátákkal, nem pedig háromfogásos lakomákat rittyentgetni össze magamnak. Az eredmény, azt hiszem, sejthető: tegnap ettem meg az utolsó izét, ami a grillezésből származott (fóliában sült fűszeres camembert sajt volt, ha éppen tudni akarjátok), és minden reggel-este azt monitoroztam, nem akar-e éppen rám dögleni valami paradicsom vagy cukkini vagy bármimás. Örömmel jelenthetem, hogy egy fél uborka kivételével az összes többi megúszta, de a továbbiakban is tartani szeretném ezt a jó eredményt, úgyhogy előbb együk meg mindazt, ami itthon van. Szóval nuku piac.

Ezzel együtt sem marad el máma a nagy beszerző expedíció, a muszikák kajás doboza alján ugyanis alig csörög néhány szem kipöszörőzöttmacska-eledel, ők meg továbbra is erre az egyetlen fajtára vannak rápusztulva. Ordas nagy pechemre az állateledel-bolt ötven méterre van a város egyetlen rövidáru-üzletétől, és a tegnapi bejegyzés után  már többen is kajánul jövendölgették nekem, hogy csínján kell bánni a horgolással, mert addikciót okoz. Addikció, á, ugyan, dehogy. Nálam soha.

Zöld kandeláberemre fogadom, csak három motring fonalat veszek. Jó, maximum négyet.

Hogy a mai áutfitre is vesztegessünk néhány szót (igen, erre a négyféle mintát is tartalmazó mixre gondolok a robbantott hajjal kiegészítve): a piros szoknya pár héttel ezelőtt még egy túl hosszú piros ruha volt, de úgy gondoltam, jobban ki tudom használni szoknyai állapottyában, úgyhogy nyissz. Ebből nem írtam eská-bejegyzést, de ha valakinek esetleg hiányzik annak bemutatása, hogyan csináltam, csak kajabáljon nyugodtan.

Megint elmentem államvizsgáztatni. Nagyon remélem, ezúttal nem húzunk meg senkit.

Bevallom, van az egészben valami végtelenül röhejes. Hogy megértsétek: 2001 óta esz a fene a felsőoktatásban (leszámítva fél év szünetet, munkanélküliségem átmeneti, de igen keserves hónapjait), és nyilván már az elején befogtak jegyzőkönyvet vezetni, még ha a bizottságba nem is fértem bele. Ez azt jelenti, hogy végtelenül hosszú ideje, több mint másfél évtizede ücsörgök végig államvizsgákat, és úgy őszintén, ezek nem különböznek sokban egymástól, akármilyen szakon és felsőoktatási intézményben is történnének. A hallgatók holtsápadtan majréznak a folyosón, bejönnek, majrézva tételt húznak, majrézva elmondják (gyakran igen sok hülyeséget mellékelve hozzá, csak úgy bónusz), aztán kireszketnek a folyosóra tovább majrézni az eredményeikért. Tanárként az ember nagyrészt ugyanazt látja, ha nem néz közelebbre: generálfejek, generálválaszok. Őszintén, nem is nagyon izgultam értük, talán mert mindig afféle melléktárgyakat tanítottam nekik, amelyeknek minimális szerep jutott az államvizsgán, és nekem is minimális szerepem volt az életükben. Meg különben is, minek majrézni. Ha átmennek, jó, ha nem, lehet újrázni, minek az idegeskedés. Na hát ehhez képest most elkezdtem izgulni a diákokért: drukkolok, hogy szimpatikus tételt húzzanak, hogy ne süljenek bele a feleletükbe, hogy össze tudják vakarni magukat abból a síkideg állapotból, amellyel megjelennek a bizottság előtt. Ha ez így megy tovább, nevetséges tyúkanyókává fogok válni, aki kotkodácsolva terelgeti őket a folyosókon. Ennek az évfolyamnak ráadásul az első félévétől kezdve asszisztáltam az egyetemi jelenlétéhez, összesen hat tárgyuk volt nálam, és még azt is láttam, amikor először bementek az oviba, aztán ledermedtek, mert körbevette őket egyszerre két tucat ötéves. Fontosak lettek nekem, a fenébe is.

Ha még azt is hozzáteszem, hogy amikor kicsúszott a fenekem alól az előző állásom, szentül megfogadtam, hogy semmiféle érzelmet vagy lojalitást nem feccölök fölösen a következőbe, mert ez csak munka, amit elvégezni, nem pedig szeretni kell, hát igencsak itt állok megfürödve. És nyilvánvalóan én csellóztam ki magammal, senki más.

Attól tartok, ezúttal egészen komolyan összehuttyannék, ha ez az állás is kisétálna a fenekem alól.

Tegnap csak arra voltam jó hazajövetel után, hogy zuhany, szendvicske, bealvás a kanapén.

És mint a nyuszikás vicc mondja, ma is odamegyek. Most.

Ma államvizsgáztatni megyek, és ebből a szép egésznapos programból lesz még a main kívül négy darab. A holnapin ráadásul nekem kell elnökölnöm, grácia árva fejünknek.

Azt mondanom sem kell, ugye, hogy a nemes alkalomra mívesen összeválogatott öltözékem minden egyes darabja turkálóból van, kivéve a kétezer forintos kínaibótos cipőt.

Vannak olyan napok, amikor annyi minden van egyszerre a fejemben, hogy hétmérföld hosszú bejegyzést tudnék írni belőle.

Aztán vannak ezen belül olyan napok is, amikor inkább csak két mondatot írok.

Na jó, legyen ezzel együtt három.

A fejemen renovált pipiros meg az egyéb tarkabarkák (“no meg a lila”, ahogyan azt a Boribon és a hét színes lufi című örökbecsűben mondják) ellenére is a hét némiképp nyomottan, hogy ne mondjam, lefosott hangulatban kezdődött. Folyton csak a szerveznivalók meg aggódnivalók, feladatok meg papírok meg munkamunkamunka, én viszont most éppen nagyon-nagyon vakációul érzem magam (értsd: semmi kedvem dolgozni), holott a vakáció még a kanyarban sincs.

Grr. Sóhaj. Grr. Gyűrd fel az ingujjad, Annipanni, nem fogja ezt senki más elvégezni helyetted, már legalábbis addig nem, amíg te itt vagy. Igaz, senki sem pótolhatatlan.