Ma elő-alkalmassági vizsgára megyek, és ezt általában békés derűvel és csendes izgalommal szoktam abszolválni (Gombóc Artúr!), ezúttal viszont valamiért inkább nyűgöskének érzem magam.
Na de tudjátok, ki nem fogja ezt észrevenni? Úúúgy van, majd a hallgató-jelöltek.
Állítólag (az internetek azt mondják, oszt kik vagyunk mink, hogy ne higgyünk az interneteknek) ma van az év legesleginkább nyomasztó napja, január harmadik hétfője, úgy hívják, hogy Blue Monday, és ebben az évben már nem is lesz ennél rosszabb.
Ha az embernek úgymond normális élete van (értsd: nem lóg ki semmilyen szempontból, megfelel a társadalmi elvárásoknak, és megtartja a tradíció szentesítette szokásokat), teljesen logikus, ha éppen mára jut el oda, hogy “utálom az egész világot”. A tél már tart egy ideje, és nem is nagyon akarja abbahagyni. Mindenki feketében ácsorog a buszmegállókban, mint egy sereg varjú. A csizmán kiüt a só, a szép piros kesztyű fél párja elveszett, a kabátot meg rég el kellett volna vinni tisztíttatni. A karácsony izgalma és öröme már messze, de még megvan a hitelkártyán az ajándékvásárlásból maradt lyuk, és megvannak még a bejgli és az ötfogásos vacsora következményei, a röcögő hájacskák is. A szilveszteri fogadalmak jelentős részéről azóta kiderült, hogy nem lesz belőlük semmi, kiürültek a konditermek meg a salátabárok, már ráordítottunk a gyerekre, és stikában elszívtunk fél doboz cigit is, az a több zsák átabotában összehajigált bébiholmi pedig még mindig ott zsúfolódik az ágy alatt, pedig annyira elszántak voltunk, hogy legalább azokat rendszerezni fogjuk, ha már a lakás többi részét lehetetlen. Mindehhez ráadásul még hétfő is van, a hét első munkanapja.
Nekem nincs igazán normális életem, már legalábbis a társadalmi konvencióknak nemigen felel meg, a karácsonyt sem azok szerint tartom meg, a szilvesztert sem, és a Blue Monday-t sem, ami azt illeti. Ez csak egy nap a januárból, ködös meg deres ugyan, de csak egy januári nap, viszont tényleg megértem, ha mások ezt érzik a legnehezebb napnak belőle. Marha könnyű volna most arról prédikálni, hogy merj egyedi lenni! meg hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, meg különben is, ki tartott pisztolyt a fejedhez, hogy háromszor is repetázz a töltött káposztából, és mindenáron megvedd azt a plazmatévét? Önelégültnek lenni olyan egyszerű, mint a pof. Bezzegén. Bezzegén ugyanannyit nyom, mint karácsony előtt, Bezzegén nem költötte rá a gatyáját is fölösleges ajándékokra, sőt, Bezzegénnek még munkanapja sincs január harmadik hétfőjén.
Csak hát, kéremszépen, énnekem igen kevés affinitásom van az egyszerű és maguktól értetődő dolgokhoz, ezzel pedig nem dicsekszem vagy panaszkodom, csupán elmondom, hogy ez van. Nálam a Blue Monday valószínűleg valamikor március vége felé üt be, téli depresszió helyett nyáron fogok nyígni, és egy csomó egyelőre előreláthatatlan időpontban fogok keservesen nyikorogni, nem január 21-én. Néha még szinte szeretném is, ha ilyen egyszerű lenne az egész: “csak a mai napot kell túlélni, és ennél rosszabb úgyse lesz sose az egész évben”, de hát nekem nem ezeket a kártyákat osztották ki a nagy zsugapartiban.
Gyerekruhával már sok mókás merényletet elkövettem, de ilyet még nem, szóval így tessék fogadni.
Van nekem egy volt munkatársam, hívjuk Kamillának, mert így hívják a blogján is. Kamillának van egy lánya, akit hívjunk Zuzinak, mert mindenki így hívja, és Zuzi a jövő héttől lesz bölcsis. Eddig megvan? Oké.
Tavaly nyáron elcsetelgettünk Kamillával gyerekruhákról meg effélékről, többek között arról is, hogy a gyerek szórakoztatására mindenféle dolgokat is kell rajzolnia, ami a maga módján valóban szórakoztató, a gyerek nem kérdez olyasmiket, hogy mi ez a lábas hal, hanem simán elfogadja, hogy az a fóka. Át is küldött néhány rajzot azok közül, amelyekkel Zuzit mulattatta, többek között ezt:
Én pedig megkérdeztem vidáman, nem szeretne-e esetleg Zuzinak egy olyan ruhácskát, amin anyu rajzai vannak, Kamilla pedig azt mondta, ó, dehogynem.
És akkor ennyiben maradtunk.
Ugorjunk fél évet előre, amikorra már tényleg lesülőben volt a pofámról a bűr, hogy még mindig sehol semmit nem csináltam. Most viszont, hogy Zuzit kiteszik a kortárs csoportnak és az intézményi szocializáció legelső állomásának, ideje volt tényleg nekilátni.
Neki is láttam:
Na most ugyebár van nekem egy sokat kisbencézett szabásmintám, amiből igen ifjú hölgyeknek szoktam gyártani ruhácskákat, és van egy olyan meggyőződésem, hogy amíg egy ifjú hölgy nem közli azt, hogy “kedvenszem a józsaszí!!”, addig érdemes olyan holmikban járatni őket, amik nem habosak-babosak, ámde jól tűrik a koszt, vidám-tarka dekorációval. El is döntöttem, hogy a ruha márpedig zöld lesz, a sárkány meg, hm, miért ne lehetne narancssárga?
Az is lett.
A továbbiakat fedje a feledés kegyes fátyla, én legalábbis nem akarok visszagondolni arra, milyen szavakkal illettem Eriket, aki ezúttal nem volt hajlandó együttműködni. Ez egy igen rugalmas anyag, a paszpólokat meg egy még ennél is rugalmasabb anyagból gyártottam rá, szóval iszonyú sokat bontogattam a varrásokat, amikor Erik éppen megkutyálta magát, és nem és nem akart trikotázst varrni, de végül meglett. Én ugyan továbbra is némiképp búsan meredek rá, mert látom, hogy hol vannak a gikszerek, és kézimunkázónak kifogásolható minőségű holmit nyújtani át igen nagy szégyen, de kész van. A kvetkező jobb lesz. A következők mindig jobbak, ez az alapelv.
Ilyen lett hátul a gombolása:
és ilyen lett maga a komplett ruha:
Most ugyan rengeteg kétségem van (Zuzinak tetszik-e majd vajon a ruha? ki lesz az első, aki azt mondja, hogy “de hát ez egy kislááány, miért engeditek, hogy ilyen rémségeket varrjanak neki”? a Fülesmackó csoportból ki szorul majd elsőként terápiára – dadusok, többi gyerek, szülők? stb, stb), de a puding próbája az evés, úgyhogy letisztogatom a cuccról a Bűnök Barlangjában óhatatlanul is rákerülő macskaszőrt, aztán megpróbálom kitalálni, hogyan és mikor tudom célba juttatni.
Ma éjjel kicsit keresztbe álltak a dolgok, merthogy újólag letarolt a preindusztriális korok bioritmusa (értsd: elaludtam kilenckor, felébredtem egykor, vissza se tudtam aludni fél ötig, aztán mégis, de bár ne tettem volna), ennélfogva most kábé úgy érzem magam, mintha mozsárban törögettek volna egész éjjel. Ez talán nem teljesen független attól, hogy álmatlanságomban nem volt jobb ötletem, mint bevonulni a Bűnök Barlangjába, és mélán horgolgatni egy ideig, miközben Poci édesen tehénkedett rajtam, és időnként megpróbálta elvenni tőlem a cuccot.
Végül, mint már mondtam, sikerült visszaaludnom (bár ne tettem volna, ezek a hajnali rémálmok tényleg szó szerint rémesek), aztán arra ébredtem, hogy odakint porka havak esedeznek, de nekünk muszáj elmennünk hetibevásárolni, most azonnal, mert csak most áll rendelkezésre egyidejűleg a RK, Emese meg én.
Na hát ezek után tessék bíráló szavakkal illetni, hogy éppen mi esett a fejemre a tízszertízes készletből.
Hm, ezek a januári hétvégék kezdenek egészen repetitívvé és kiszámíthatóvá válni.
Igen, most is kencék vannak a pofámon, és éppen szárad a hajam. Meg a többi.
Hosszú és képnehéz bejegyzés lesz, készítsétek be a teát/kakaót.
Szabásminták és receptek az én kezem alatt igen gyorsan át szoktak alakulni: ami egyszerű volt, az bonyolult lesz és fordítva, de leginkább fordítva. Most is, amikor táska-szabásmintát kerestem a farmernadrág szétnyírásához és újra összerakásához, biztos voltam abban, hogy itt-ott elszalad velem a ló, és véletlenül sem azt csinálom, amit a recept mond.
Pedig ez egy igen jó és alapos recept. (Én csökkent értelmű persze elsőre azon kezdtem nyafogni, hogy minden hüvelykben van, most számolhatom át centire, de aztán persze rájöttem, hogy a mérőszalagom túloldalán hüvelykbeosztás van. Uuuupszi.) Mivel ez tényleg jó és alapos recept, nem is fogok leírni mindent, amit csináltam, csak amit változtattam rajta.
Mindenekelőtt kezelhető méretű lapokká nyírtam szét a farmert, aztán összehordtam a szokásos kincsecskéket, amiket fel akartam használni hozzá.
Egy kis hulladék bútorszövet-csík (jó lesz majd a pánthoz), maradék trikotázs meg egy öreg turkált lepedő, amit már vagy tíz éve nyírogatok szét mindenféle projektekbe, de még mindig van belőle. Ja, és horgolt tallérok, mert azokból irgalmatlan sokat gyártottam a buszútjaimon, és valamibe el kell suvasztani egyet-egyet, neszpá.
Mindenekelőtt összevarr-szétvág-trükközik módszerrel megteremtettem farmerből a táska elejét-hátulját meg a két zsebét.
Mint észrevehetitek, arra törekedtem, hogy a kész táskán ne legyen látható varrásvonal, a zsebek majd szépen takarják egymást. A képen látható állapotban már fel van vasalva a darabokra a közbélés, ami szintén a nálam szokásos vicces és változatos módon jött össze.
Nagyon régóta nem használok közbélést (nem nagyon varrok olyasmit, amibe kéne, vagy ha kéne, nagyúrian kihagyom), de ezúttal úgy gondoltam, szófogadó leszek. Tudtam, hogy van egy cipősdobozban mindenféle rávasalható maradék közbélés, de amikor azt olvastam, hogy rávasalható flízes melegítő közbélés is kéne, azt mondtam, muhaha, na azt aztán biztos nem találok.
Találtam.
Komolyan, ami ebben a kupiban nincs, az nem is létezik. Visszagondolva, kábé hatezer éve használhattam valami falvédőhöz, mert egy igen vicces formájú darabot találtam belőle, egy tizenöt centi széles, több méter hosszú csíkot.
Höhh, tudjátok, mikor szoktak engem zavarni az efféle apróságok. Ha csíkok, hát csíkok.
Igen, így festett a végére, mikor felvasaltam.
Az eredeti recept kifordítom-befordítom módszerrel csinálta volna a zsebeket, de ott ugyanabból a pamutvászonból van a bélés is, mint a külső oldal, nálam ez úgy festett volna két jelentősen eltérő vastagságú anyaggal, mint az ökörhugyozás. Így hát inkább csak rácikcakkoltam a zsebek bélését a farmeranyagra,
és a pólóanyagból kivágott csíkokkal csináltam rájuk paszpólt.
A továbbiakban az eredeti recept szerint jártam el, de mielőtt még felvarrtam volna a legalsó zsebet, kézzel ráöltögettem a horgolt tallérkát.
Az eleje-hátulja összevarrásakor a táska alját megerősítettem pár sor cikcakkal, hogy szép laposan kifeküdjön.
Na innentől kezdődött el a kisbencézés, merthogy nyilvánvaló volt, a táska bélését is paszpóllal fogom majd elszegni, és ezért úgy gondoltam, előbb felvarrom a hurokgombolást meg a szíjat, csak utána jöhet a bélés.
A szíjat a bútorszövet-csíkból csináltam, flíz közbélés rávasalva, viszont a belső részét a béléspamutból kivágott és formára vasalt hosszú csíkkal fedtem le, tecciklátni.
Sem ennek a felvarrásáról, sem a hurokgombolás elkészültéről nem csináltam fázisfotót, de a végeredmény ilyen lett, ni:
Meg ilyen, ni:
A recept félkarikákat meg karabinereket is kér a szíj rögzítéséhez, de én úgy gondoltam, ezt most kihagyom.
A bélésnél már erőt vett rajtam a türelmetlenség, úgyhogy semmi “másfél hüvelyk élű négyzetet kivágni a sarkából”, nix. Egyetlen darabból vágtam ki elejét-hátulját, és a szokásos módszerrel képeztem benne öblöt:
Nyilván még mielőtt összevarrtam volna a bélést, kialakítottam benne a zsebeket,
és a zseb sarkára felbiggyesztettem egy picike karabinert.
Szinte minden általam varrott táskában van ilyen, áldásos módon megakadályozza a kulcstartót, hogy lesüllyedjen valahová a táska aljára a jurába vagy krétába vagy valami ennél is mélyebb földtörténeti korba.
Ezután már csak a bélés bevarrása következett. Eredetileg kicsit hosszabbra szabtam, mint a táskát, így mikor belehúztam, elegyengettem, és összegombostűztem a két réteget,
biztos lehettem benne, hogy legalább olyan mély lesz a bélés is, mint maga a táska.
Végigcikcakkoltam a kettőn, levágtam a fölösleget, aztán erre is rárittyentettem a pólóanyag paszpólt, és végül felvarrtam a hurokgomboláshoz a gombot.
Táska, rutyutyu.
Most én erre meglehetősen büszke vagyok, de (bizarr, tudom) nem látom magam előtt, amint ezzel lődörgök bele a világba. Egyelőre megpróbálom rátukmálni a húgomra, de ha neki nem kell – nos, akkor majd meglátjuk, mi lesz vele.
Ilyen volt:
Ilyen lett:
Remélem, megértitek, ha most egyelőre hanyagolom a komplett folyamat leírását, ehelyett inkább csak egy Tuborgot szeretnék. Dicséreteket viszont addig is szerényen, ámde öntudattal fogadok.
Mivel két passzív félév után megint belecsapok a lecsóba doktori tanulmányaimmal, ma reggel nagy dérrel-dúrral nekiláttam befizetni a tavaszi félév tandíját. Egészben, hogy csak egyszer fájjon. Elvileg három részletben kell bepengetni, de akkor három határidőt kéne fejben tartani, nem csak egyet, ráadásul ezek az átutalások mindig akkora macerával járnak, hát gondoltam, essünk túl rajtuk egyetlen kupacban, egye meg a fene.
Mint tudjuk, én olyan optimista vagyok, hogy a fal adja a másikat, ezért felkészültem, hogy órákon át fogok szórakozni a procedúrával, miközben a Neptun folyvást kivág a csába. (Nem tudom, a hallgatói Neptun mindenütt kidobja-e az embert tíz perc után, a PTE Neptunja speciel ezt teszi. Jó, nyilván csak akkor dob ki, ha nem nyúlsz hozzá tíz percig, de már jó néhányszor megesett, hogy türelmetlen ember nézi körbeforgó karika, aztán egyszer csak a rendszer derűsen közli, hogy lejárt az idő, vissza az első rajtkockára.) Na hát ezúttal igen kedves meglepetés ért, a két passzív félévem alatt valamikor a befizetés módszere is nekilátott lépést tartani az infotechnológiai robbanással, megjelent a bankkártyás befizetés opciója. Tíz perc, két esemes, és máris kevesebb lettem százezer forinttal meg egy plusz nyűggel.
Azt az időt, amit nyertem a réven, nyilván bölcsen kellene elvernem a vámon, de juszt se fogom azt csinálni, erre a hétre elég volt a nagy és okos és komoly dolgokkal foglalkozásból. Na nem mintha eddig túlzásba vittem volna, aprócska és morgolódós lépésekben haladok mostanság mindennel, és általánosan nyűgös vagyok a feladataimtól. Mondhatni, a jól ismert januári menetrend érvényesül most is a szokásos huzavonákkal meg siránkozásokkal, de azért valamiképpen eddig mindent sikerült teljesítenem határidőre, és ez a továbbiakban is sikerülni fog, mert hajh, a kötelességtudat meg hajh, a lelkiismeret.
Most viszont, mint látható, felvettem a farmervarró jelmezemet, úgyhogy sejthetitek, hol és mivel fogom elpazérolni a mai napot. Desőt, mindaddig abba sem hagyom, amíg nincs valaminő felmutatható végeredmény.
Az ugyan bődületes hazugság lenne, hogy fitt vagyok, friss és üde, de harcrakész vagyok, az is valami. A konyhapulton kel a kenyér, a mosógépben bent forog egy töltésnyi ruha, én meg mindjárt elvágtatok a könyvtár felé, hogy vastag és okos (és sajnos túlnyomórészt unalmas) könyveket szerezzek a közelgő tavaszi félévhez.
Az első óráim ugyan február 12-én lesznek, az még majdnem egy hónap, de higgyétek el nékem prófétának, az a majdnem egy hónap úgy el fog telni, hogy csak suhuhuhú.
Igen, tudom. Előbb a többit kéne befejezni. No de akkor is, itt most nincs mit tenni, belevette a fejembe magát a Hőmérséklet Takaró (temperature blanket), ami egy igazi Hosszú Távú Projekt, egy teljes évig tart, és nem is lehet lerövidíteni. Sajna most úgyse vagyok másra jó, meg Poci is itt alszik a bokámon (nagyon meggyőzően csinálja), úgyhogy félrerakom a szülői elvárásokról és az óvoda-iskola viszonyról szóló tanulmányt, amit éppen jegyzetelnék a szita agyammal, és inkább pofázom a horgolásról egy kicsit.
Ha még nem találkoztatok ilyesmivel: a hőmérséklet takaró úgy készül, hogy egy éven át minden áldott nap az éppen adott nap hőmérsékletéhez rendelt színből horgol vagy köt hozzá az ember egy-egy újabb elemet, általában egy-egy újabb sort. Tehát az év végére lesz például egy 365 soros takaród, ami szépen megmutatja, hogyan melegedett fel az idő tavasszal, aztán hogyan hűlt vissza ősszel, és milyen dögmeleg volt nyáron. Mivel nálam az is fontos, hogy tudjam hurcolni magammal a buszutakra a cuccot, nyilván nem újabb sorok lesznek ezek, hanem újabb nagyinégyzetek. 365 darab. Normális emberek persze az ilyesmit hónapokig, vagy legalább hetekig tervezgetik, nem pedig csak úgy beleugranak fejest, de én így is meg fogom csinálni, azangyalát, mondtam.
A gond csak az volt, hogy ezt január 8-án mondtam, máris jó egyhetes késésben. Igaz, hogy itt ezen a blogon az év szeptemberben kezdődik, de ez takaróban annyira nem festene jól, legalábbis mérsékelt kontinentális éghajlaton nem. Ezt tényleg január elsejétől kell kezdeni, hogy igazán pofás legyen, márpedig majdnem egy évig várni, addig bármikor ráeshet a fejemre egy fél tégla, oszt kampeca hőmérséklet takaró. Vagy most kezdek hozzá, vagy sosem.
Úgyhogy hozzákezdtem.
Első lépésként szépen szivárványba rendeztem a fonalaimat a polcukon.
Kiindulásként kiválóan megteszi. Mivel nagyinégyzetekkel és meglehetősen laza színkeretekkel akarok dolgozni, közben is szerezhetek be még további gombolyagokat, olyat, amilyenre éppen kedvem szottyan.
A laza színkeretek abszolúte hasraütésszerűen lettek kitalálva általam, és a következőképpen festenek:
A 6. rekesz semleges színű fonalai összeillesztéshez meg nagyinégyzet-középhez lesznek bevetve, majd meglátjátok.
Úgyhogy ugorgyunk bele a közepébe felkiáltással bele is ugrottam mingyást.
A kékek a +7 fok alatti hőmérsékletek képviseletében vannak jelen, a vajszínű (semleges szín) a négyzetek közepébe kerül. (Egyelőre úgy gondolom, ugyanezzel a színnel csinálom meg mind a 365 darab közepét, de ez még nincs kőbe vésve.)
A kisnaptár a januári Praktikában volt, amit kísérletből vettem meg, mert már kábé tíz éve nem veszek Praktikát (hosszú történet), és valószínűleg nem is nagyon fogok (ez is a hosszú történet része). Mindenesetre azért néha úgy kétévente teszek egy kísérletet vele, és ezúttal naptárt is adtak hozzá. Ugyan naptárnak teljesen használhatatlan (túl kicsi), de a HT projekt vezetéséhez jobb se kell.
Mint tecciklátni, az adott naphoz bevezetem a hőmérsékleti minimumot-maximumot plusz az uralkodó időjárási körülményeket, így könnyebben tudom pótolni a kiesett napo(ka)t. Mivel nem egymásra épülő sorokból, hanem különálló nagyinégyzetekből építem fel, hurcolható is lesz, plusz a többféle színből készülő nagyinégyzet arra is ad lehetőséget, hogy asszociatív módon az aznap hangulatát is belehorgolhassam, ne csak a hőmérsékletét.
Ez itt például a mai nap, január 16-a:
Reggel sütött a nap, aztán elszürkült az ég, szeles idő van, én meg nyamvadt vagyok, de reménykedem abban, hogy mégse takonykór lesz belőle. Ez nagyinégyzetben így fest. Istókzicsi.
Szóval kérem ennek én most nekiláttam, a többi harminc félkész/készülő izé mellé ez is elfér. Minden hó végén újabb értesítést adok majd ki arról, éppen hogyan állunk, miként fest a hátunk mögötti hónap nagyinégyzetekre hangszerelve, milyen nehézségek adódtak, stb.
A projekthez amúgy egy munkatárs is mindenáron csatlakozni akar, de ezt még megfontolom.
Borzasztó nagyok ám a természet csodái, bizony mondom én néktek, kedveskéim. Jelenleg például egészen váratlan módon másnaposnak érzem magam, ami azért borzasztó nagy csoda, mert utoljára múlt csütörtökön ittam meg egy sört, azóta pedig csak alkoholtól mentes folyadékokat fogyasztottam. Ezzel együtt is enyhén szédelgek, folyik az orrom, és tompán fáj a fejem. Jelzem, ez mintegy törvényszerűnek látszik: végre emberek elé vihető állapottya van kívülről a fejemnek, hát akkor uccuneki, hadd romoljon el bévülről.
Nagyon remélem, hogy ez az izé most nem egy takonykór betörését jelzi, mert ahhoz marhára nincsen semmi kedvem, a jövő héttől pedig időm se. Jó, időm elvileg most sincs, de ezen a héten legalább nem kötelező talpig díszben állnom a vártán intézményi nyílt napokon (kettőn is, mint ez a jövő héten várható). Mindenesetre most sincs jobb ötletem, mint bevonulni egy pokróccal, egy kupac szakirodalommal meg egy bögre teával a futonomra, és várni, amíg ez elmúlik. Az agyam jelenlegi állapotát tekintve nem jósolok ugyan nagy jövőt a szakirodalom tanulmányozásának, de hát a remény hal meg utoljára, neszpá.
Hát, mókuskáim, ilyet még eddig nem köpött a zuniverzum, és valószínűleg nem is fog. Reggel kilenc és délután fél kettő között szinte folyamatosan szépítettek, előbb kozmetikus, aztán fodrász.
Szibarita váz. Csak ennyit mondhatok. Meg hogy muhaha.
Ha nem vigyázok a pofámra, valószínűleg még nyáron is a pulcsikat és farmereket fogom farigcsálni, mert itt ebben a vircsaftban nincs olyan, hogy túl kis darab maradék, minden apró ficlinek funkciót kell adni, és addig nincs megnyugvás, amíg az utolsó körömnyi anyagcafat nem talál helyet magának valamiben valahol. Olyan vagyok, mint egy fogyókúrázó nő, aki csak hetente egyszer enged meg magának egy szelet sütit, de a legapróbb morzsákat is felcsipegeti, sőt, ha nem néz oda senki, még az odakenődött krémet is lenyalja a tányérról. Mindez persze különösen annak a tükrében vicces, hogy mennyi de mennyi anyagom van.
Mindezt azért mondom el, mert a rózsaszín pulóverből én megcsináltam a rózsaszín sapkát, és ezzel akár hátra is dőlhettem volna, de hát ne viccőjünk már, itt most rólam van szó. Mert például, ugye, ha levágjuk a pulcsi egyik ujját, aztán arról le az alsó passzét is, és a maradékot fellaskázzuk…
És aztán elővesszük azt anyagdarabot, amit az ősöreg nyafogóruha aljáról vágtunk le átalakításkor…
Aztán utána ííígy teszünk…
aztán meg ííííígy…
hát kérem, onnan marha gyorsan eljutunk oda, hogy erre jöhet akár néhány polártallérka is, úgyszintén a maradékos szütyőből,
akkor pedig, uccu neki, miért ne virágocskázunk rá orrvérzésig.
És akkor virágocskáztam. Nagyjából orrvérzésig. Amikor meguntam, varrtam (nyilván szintén maradékokból) hátlapot neki,
és tessék, már megint van egy új párnánk a házban.
A nyafogóruha aljáról levágott csíkból már csak egy kevés tömőanyagra való maradt, de a rózsaszín pulcsinak még megvan a fele eleje, fele háta, fele ujja, és nyilván az sem mehet kárba.
Nem is fog.
Miután két napig csak az alsó végemet mutogattam felemás zoknikban meg a ficliket és recikliket, amikkel éppen szórakoztattam magam, valószínűleg ideje demonstrálnom, hogy fejem is van, tessék.
Az, hogy mire használom azt a fejet, és hogyan fest az a fej, már más kérdés. Ezen a héten nem kell vizsgáztatnom, ehelyett összeszorított foggal kéne fejest ugranom a tudományba meg önmagam tataroztatásába (igen, ehhez már én nem vagyok elegendő, ki kell szerveznem a munkálatokat), amíg még van rá időm, és nem szív fel a következő vizsgahullám meg a jövő heti nyílt nap-kupac. Önmagam tataroztatása ez utóbbihoz lenne nélkülözhetetlen: viszonylag kulturáltan kéne festeni ahhoz, hogy eléggé meggyőző legyen, amikor éppen jövendő hallgatókat próbálok becsalogatni kis mézeskalács házikónkba. Ehhez képest ma reggel, amikor belepillantottam a tükörbe, a nyolcvanas évek eleje nézett szembe velem, sőt, konkrétan Nina Hagen.
Smink nélkül, nyilván. És húsz évvel öregebben. Eh, legyünk őszinték, úgy néztem ki, mint Jancsi és Juliska boszorkánya.
Azóta már megfésülködtem, bár ez vajmi keveset segített a helyzeten, és ruhákat hajigáltam magamra, ami úgyszintén. Én ugyan azzal indítottam, hogy a remény színe a zöld, az energiáé a piros, de egy magára valamit is adó punkhercegnő biztosan nem vett volna fel olyan cuccokat, mint máma én. Sőt, egy magára valamit is adó tanár, kutató, de akár mérlegképes könyvelő sem, maximum egy erdei boszorkány. Vagy egy bohóc.
A bulivonaton ma sincsen fék, mert ez egy ilyen bulivonat. Kotkodáááács.
Mielőtt viszont kollektíve elküldenétek a francba amiatt,hogy milyen jó dolgom van nekem – az egésznek ad egy halvány vajszínű árnyalatot, hogy a) olyan sötét van, muszáj villanyfénynél ficliznem, tehát az eredmény is többé-kevésbé kiszámíthatatlan lesz, b) a medencémet már megint tompa fűrésszel akarja leszedni az anyatermészet.
Tudjuk, hogy minden rendrakás előbb káosszal kezdődik, de akkor is, jézusmáriaszentjózsef, már megint mit csinálok, meg egyáltalán, miért?
Tegnap megírattam, kijavítottam, beírtam, lekönyveltem, összekupacoltam az összes dolgozatot, úgyhogy ma hétvégét tartok, begubózom a Bűnök Barlangjába, és fittyet hányok a világra.
Pofámon pacsmagok, hajamon pakolás, szívemben derű, fejemben kreatív kukacok, kezemben kézimunka, nesztek fotó.
Minél hangosabban üvöltenek és orgonálnak odakint a mínuszok, annál nyomorultabbul szoktam beállni a szekrény elé, hogy lássuk, ma mi esik a fejemre, aztán rendszerint ez lesz a vége, egy Michelin-gumibaba meg egy mézeskalács menyecske kereszteződése.
Igen, ma is vizsgáztatok.
Programváltozások hete ez, kéremszépen, de egyelőre olyan irányba, hogy ma sem kell kikúsznom a házból, amit speciel nem is bánok annyira, van itt bent végzendő feladat is éppen elég. Kedvem azokhoz a feladatokhoz, na az már nincs annyira.
Az a gyanúm, ma inkább varrni fogok, egye fene a tudományt. Meg persze egye fene a lelkifucit is. Ó, könyörgöm, miért vagyok én úgy beoltva, hogy minden, ami instant örömet eredményez, másodlagos jelentőségű a nagy, nemes, hosszú távú célokhoz képest? Egye meg a fene a nagy, nemes és hosszú távú célokat is.
Mint az előző bejegyzésből is láthattátok, a jóslat valóban bejött: reggel még nem volt sehol semmi, estére viszont úgy kitéliesedtünk vagy betéliesedtünk (a hejesírás-ellenőrizőnek tökmindegy, az mindkettőt aláhúzza, sőt még a téliesedést is. Az ellenőrizőt viszont nem, háhá), mint a huzat. Ez a huzatszerű rész különösen abban az időszakban volt kellemetlen, amikor (mint előrejeleztem) kivonultam a városba néhány dolgokért, mint például kávé, fogkrém és ebéd. Elsőként az ebédet szerettem volna abszolválni, Esztergomban ugyanis kezd teret nyerni a bisztrókultúra vagy mi, mindenesetre csak az elmúlt pár hónapban nyílt belőlük három is, és gondoltam, addig kéne kipróbálni valamelyiket, amíg még megvannak.
Nos, ez nem jött össze. A szép barátságosan és vízszintesen eső hóban caplatva, amikor már az orrom után a fülem is nekilátott lefagyni, és kabátom vállán egy centi vastagon ült az ég fagyott harmata, fél kilométerrel a cél előtt feladtam, és azt mondtam, írjuk át a terveinket. Kávé, fogkrém meg egy zacskó keksz, itt a sarkon egy “mindent-árulunk” típusú kínai bót, az pont jó lesz beszerezni mindhármat. Bezuhantam az ajtón, mint egy hóember, összeszedtem a kávét meg a fogkrémet, sőt a kekszet is, de aztán az a bolondos ötletem támadt, hogy miért kellene nekem száraz kekszen tengődnöm, mostanra már úgyis az egészségügyi határérték alá csökkent a szervezetemben a NaGlu. Úgyhogy vettem egy zacskó vifonlevest, plusz egy tálkát meg egy kanalat is hozzá, mert persze olyanom nem volt bent a munkázó helyemen. És aztán visszacaplattam, csináltam magamnak ebédet zacsiból, és megettem. Nem is volt rossz, bár egy kis lime meg koriander még jól jött volna hozzá.
A kínai bótban persze megnéztem a varrókellékeket meg az irodaszereket is. Ezeket én mindig megnézem, bár általában nincs szükség semmire, de kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, a Repülő Kutatónak ott szoktam venni kis noteszeket (annyi noteszt zabál fel a munkássága, mint még senkié), meg persze vannak ott pertligumik, dekorgombok, kásagyöngyök és még egy csomó más dolog is, általában hülyén felcímkézve, ami külön szórakoztató.
Ezúttal egy ilyet sikerült kihalásznom:
Ti biztos tudjátok, mi ez (én is tudom, bibibí), hát marhára nem biztosítótű, már legalábbis abban az értelemben nem, mint ahogy a ziherejctűk azok. Ilyesmiért én eredetileg nem akartam utána szaladgálni, a horgolóprojektjeimben eddig is jól működött, hogy fonalcafatkákkal oldjam meg azt a feladatot, amire ezeket szokták használni, de most, hogy szembejött 249 pénzért, úgy gondoltam, egye fene.
Mint az alant mellékelt ábrából látható, ma az orrom sem dugom ki a házból, a tegnap bőven elég volt, örültem, mikor végre beeshettem az ajtón. Nem is kell kimennem hálistennek, dolgozatjavítás meg egyéb maszogások, ez a program. Én legalábbis így tervezem, majd meglátjuk, mi lesz belőle.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 