(Előzmények itt és itt.)

Amikor legutóbb bármi érdemi információt közöltem veletek Lóciról, az még a tanácstalanság és a “hátha, hátha” időszakában volt, amikor megfeszített erővel törtük a fejünket azon, mi legyen vele. Hiába cuki és simogatásra éhes és szeretetteljes és gyönyörű darab, lövésünk sem volt, hogy a nyimnyámba találunk gazdit egy FIV-pozitív macskának, aki ugyan most még egészséges, mint a makk, de csak további FIV-pozitív macskák mellé lehetne befogadni. Mivel viszont mi roppant okosak vagyunk, addig törtük a fejünket, amíg a Repülő Kutatóéból kipattant az isteni szikra: adjuk oda dajkaságba a szomszédba, anyósomékhoz. A macska gazdája továbbra is ő lesz papíron meg egyéb ilyen ügyekben, de Lóci majd a szomszédban lakik. Ahogyan fogalmazott: “Outsource-oljuk a macskát”.

Outsourcing. Remekül hangzott, neki is láttunk. Nyilván egy ilyen projekt alapos tervezést és bevezetést igényel, stratégiával meg mindennel ami ilyenkor köll. Gondos megfontolás után a direkt marketing és az élő termékbemutató módszere mellett döntöttünk, célcsoportként pedig az állatszerető nyugdíjas nőket és kiskorú humánerőforrásokat határoztuk meg. (Remélem, röhögtök. Keményen dolgoztam az előző mondaton, az árgyélusát neki.) Mivel éppen téli vakáció volt, és itt pocolt a szomszédban anyósom összes unokája, addigra pedig mi már kitapasztaltuk Lóci legfontosabb szkilljeit (=szép, bújós, barátságos, és imádja, ha simogatják), nem bonyolítottuk tönkre a dolgokat, csak megmutattuk a direktmarketing-kampány célcsoportjának, melyik ajtó mögött van a macska.

Lóci természetesen az elvárható módon viselkedett. Hanyatt vágta magát anyósomnak. Hanyatt vágta magát az unokaizékéknek. Boldog kis sikkantásokkal fogadta, ahányszor valaki bement, hogy megsimogassa. Aki simogatás után ki akart menni a szobából, annak ráfeküdt a cipőjére, és dorombolt. Minden úgy zajlott, ahogyan a mesékben, leszámítva apósomat.

Apósom nem kedveli a macskákat. Nem rúg utánuk vagy ilyesmi, csak nem igényli macskák (vagy más háziállatok) jelenlétét az életében. Addigra viszont már a reklámkampány célcsoportja keményen be volt zsongva, úgyhogy Logikus Ellenvetésekre volt szüksége. Sajna, majdnem mindegyikre fel voltunk készülve. “Lóci szét fogja karmolni a bőrkanapét.” Szereztünk macska-távoltartó szprét. (Asszem azóta sem használták, Lócit a kanapé csak annyiban érdekli, ül-e rajta valaki, akire rá lehet tehénkedni.) “Én nem fogom a macskavécét pucolni.” Sebaj, vagyunk erre elegen. “Sok pénzbe kerül.” Átvállaltuk az alom meg a kaja meg az orvos költségeit.

Summa summárum, apósom végül belenyugodott, hogy Lóci ott fog kikötni a nyakukon, úgyhogy január 12-én egy sokszemélyes processzió átszállította a szomszédba Lócit, a vécéjét, az almot, a kajáját, a Béres-cseppjét, a fülcseppjét meg az edénykéit. Mindezt beraktuk egy (Lóci eddigi lakhelyénél kétszer nagyobb) szobába, majd a Casablanca szellemében azt mondtuk a macskának, “Rajtad a világ szeme, kölyök”, és reméltük a legjobbakat.

Azóta eltelt már több mint egy hónap. Lóci az első meglepetéstől ugyan fél napig rózsaszínűt pisilt, de mire eljutottunk volna vele az állatorvoshoz, abbahagyta, és azóta sem csinált ilyet. Egy hét szobafogság után megmutatták neki, hogy övé az egész lakás, és ezt ugyan néhány napig nem hitte el, de azóta már tényleg övé az egész lakás, különösen annak simogatásra alkalmas részei (magyarán a csillárokat leszámítva szinte minden). Mivel a szomszédban törékeny tárgyak és növények is vannak quantum satis (nálunk, amióta macskát tartunk, jelentős átalakítások lettek ezeken a frontokon), erősen tartottam attól, garmadával teszi majd tönkre ezeket, de egyelőre még sem kertészkedni, se kristályvázákkal dobálózni nem volt szándékában. Kopogjuk le, ezután se lesz.

Apósom ugyan továbbra sem kedveli a macskákat, de ez Lócit (mint általában a macskákat) átkozottul nem érdekli, és a négydekás agyában az is összeállt, hogy ha valaki egy Poang fotelben ül éppen hátradőlve, a kezében borospohárral, az teljesen védtelen. Úgyhogy, bizony, már arra is volt példa, hogy beült apósom ölébe, és addig nem tágított, amíg meg nem simogatták. Győőőőzelem.

Legyünk realisták: mindez sokkal-sokkal nehezebb lett volna egy barátságtalan, félős, csúnyuska kis vakarccsal, de hát Lóci ő Lóci, úgyhogy talán most már tényleg nem kiabálom el, ha azt mondom, végül a lehető legjobb megoldást sikerült összehozni.

Ezt a képet szombaton lőttem, amikor átmentem kialmozni Őfelsége alatt, ő pedig az elvárható módon reagált. Igen, hanyatt vágta magát, hogy simogassam.