Vendégszerzőnk folytatja a tegnapi nap termésével.
1. Lépesméz. “Olyan, mint az arany.”
2. Virágcserepek a teraszon.
3. Paradicsom a kiskertben.
4. Icipici paradicsom a kiskertben.
5. “Azokból a sárga virágokból uborka lesz.”
6. Ezek nagyon szép mályvák.
7. Ezek is nagyon szép mályvák.
8. Ez is nagyon szép.
9. Délelőtt hímzés…
10. … délután strand.
Igen kevés dolog van a világon, amit olyan kevéssé érdemes nézegetni, mint engem most: hajam éppen robban felfele, házi ümögben szekundálok Atillánénak a takarításban, és máris facsarni lehet belőlem a vizet. Délután viszont majd kicsippentjük magunkat, és lelejtünk városunkba a leánygyermekkel, úgyhogy akkor fotó is lesz, de a mostani állapotra igazán nem érdemes pazérolni a pixeleket.
A tegnapi strandolásnak (melyen én természetesen nem vettem részt) átütő sikere volt, a leányzó négy órán át úszott, merült, pancsolt, pacsált és csúszdázott, hazajövetelekor pedig az orráig rúzsozta magát csokifagyival, szóval minden szép volt és jó. És aztán a fáradtságtól úgy leeresztett, mint a luftballon, úgyhogy vacsora után azonnal fürödni indult, majd befeküdt ágyába olvasgatni még egy kicsit, és fél nyolckor már a lóbőrt húzta. Tizenkét egész órán át. A tizenegyediknél a bolond nagynéni (tudjátok, akinek Aggódós a középső neve) már besettenkedett megnézni, nincs-é a gyermeknek valami baja, de nem, épp csak kiütötte magát a négyórányi strandolással. Ah, milyen egyszerű megoldások is lehetnének a kölcsöngyermek-nevelésben, ha nem arról szólna nekem a nyár, hogy árnyéktól árnyékig lopózkodom.
A mai napra, mint már mondtam, délutánra városnézés a program, délelőttre viszont csak tengi-lengi, és ezt próbáljuk valamiképpen megtölteni tartalommal, például Micimackóval és további Rózsaszín Párduc-rajzfilmekkel. Tegnap viszont a gyermek kezébe nyomtam a “világ kenyerei, egybesüljetek” könyvet, hogy válasszon, mit süssek máma, és ő a pain briét szúrta ki, úgyhogy most bemegyek a teraszról, ahol ezt a bejegyzést írom, és elpáholom azt a szerencsétlen kelttésztát, mert ez egy ilyen könyörtelen recept.
(Este, majdnem nyolckor:)
A pain brié remekül sikerült, és nagyobb balhé nélkül sikerült megúsznunk azt is, hogy én erősen ellenzem a csúzlikészítést, az ifjú hölgy viszont mindenáron ki akarja próbálni.
Ó, és elvittük vacsorázni, miáltal kiderült, hogy Filoméla kedveli a kefalotyri sajtot. Hurrá.
Az, hogy én hogyan festek, írjuk a kevésbé sikeres sikerek listájára. Bár a maga módján ez is egy “mindennapmás” pillanat, az kétségtelen.
Vendégszerző eddig még nem volt ezeken a tájakon, de ezen a héten lesz, vateráztam ugyanis az ifjú hölgynek az ittvakációzás megörökítésére egy kattints-és-fuss fényképezőgépet. Ezzel ő mindennap annyit kattogtat, amennyihez csak éppen kedve szottyan, másnap reggel viszont kiválogat belőle tízet, és azt én posztolom. Nyilván nem mind azokat tartja bemutatni valónak, amelyeket én, de éppen ez az érdekes, ugyebár…
1. Celofán, mielőtt felmenekülne az emeletre, belebámul a vakuba.
2. Rajzeszközök a Saját Szobában.
3. A “nagyon érdekes” reggeli. (Pirítós zöldfűszeres kecskesajtkrémmel, barackkal, dióval, mézzel és citromos kakukkfűvel).
4. A Sááárkááány.
5. Hölgy a tükörben.
6. Krtek a paplanon.
7. Hölgy a másik tükörben, a nagynénje kozmetikumaival, oldalkáosszal és háttérbilivel.
8. Ez tulajdonképpen nem a sárkány, hanem egy zöld rét, és éppen most kel fel mögötte a nap.
9. A szoborpark egyik végén gömbölyű szobrok vannak, mint egy lámpaoszlop…
10. … a másik vége felé pedig egyre szélesebbek és szögletesebbek.
Holnap folytatjuk.
A tegnapi nap nagyrészt foglalkoztatókönyvek, vízfestékek, valamint mobilszobrok és origamik készítése között telt, mármint Filoméla részéről. Este viszont kisétáltunk a szoborparkba, mert az olyan, mint Mallorynak az Everest: ha már ott van, kell vele kezdeni valamit. Például rohangálni a szobrok között buborékfújóval, miközben a bolond nagynéni hűségesen caplat utánunk. A kölyöknek testvérek között is két kilométernyit sikerült összerohangálnia, miközben minden szobrot megpuszilt, és azt kereste, melyik a legmagasabb, melyik a legszélesebb, melyikből van legalább kettő, és melyekre lehetne felmászni. Azt hiszem, ha igazán jót akarunk tenni magunkkal, elvisszük valami kúszós-mászós kalandparkba, aztán leülünk oldalt két napernyőcskés koktéllal, és nézzük, amint levezeti fölös energiáit.
A fölös energiák levezetésére anyósom, aki roppantul jótét lélek, elvállalt egy strandoltatást ma délutánra, mert én még mindig harcban állok a vízzel meg a nappal. A gyerek amúgy eddigi tapasztalataink szerint igencsak önellátó önmaga szórakoztatásában, meg aztán a Saját Szoba nem csak Virginia Woolfnak volt nagy kunszt, de azért tényleg kell neki valami testgyakorlás is, amiben én sajna csak sétákat tudok nyújtani meg utáncaplatást a rohangálásokhoz, az én szkilljeim máshol fekszenek. (Általában, valljuk be, az oldalukon a kanapén.)
Tegnap este viszont rohangálás és másegyebek után kezébe nyomtam a Micimackót, amiről kiderült, hogy még nem olvasta, és ez egészen pontosan az elvárható eredményekkel járt. Azzal hagytam ott a szobájában, hogy “húzd le a cipődet”, de amikor negyedórával később visszatértem, még mindig ott ült a szőnyegen fél szandálban, és elmélyülten olvasott. Ezek után tartottam kissé attól, hogy mennyire kell majd megharcolni az esti tisztálkodásért meg a lefekvésért, de meglepő módon mindent sikerült áthidalni azzal, hogy felajánlottam, fürdés után olvashat az ágyban, ami nagy luxus, pláne ha nem zseblámpával kell a paplan alatt, melyről kimerítő tapasztalataink vannak nekem is, a Repülő Kutatónak is. Háromnegyed tízkor még önkéntes lámpaoltás is volt mindehhez, aztán elalvás a plüss sárkány ölelgetésével. Mostanra már egészen profin csavarja maga köré, amitől némiképp Laokoón lányának fest, de ez legyen a legnagyobb bajunk, a húgom egyszer úgy aludt el, hogy egy komplett ceruzakészlet volt szétszórva az ágyában, reggelre ketté is tört belőlük néhányat az éjszakai forgolódás közben.
Szóval egyelőre minden szép és jó, az ifjúság elfoglalja magát, én is elfoglalom magamat, a Repülő Kutató meg pláne elfoglalja magát, a macskák pedig a kezdeti gyanakvás után eljutottak oda, hogy sikeresen negligálják Filomélát, kivéve persze ha éppen nem macskás mobilszobrokkal próbálja lekötni a figyelmüket. Holnapra viszont valószínűleg szerveznünk kell valami kultúrprogramot is, ha már Bürgüncfalván vagyunk vagy mi a fészkes.
Az ágyban olvasás amúgy ma reggel is folytatódott, és én ugyan halványan emlékszem valami olyasmire, hogy a húgom szerint ez egy nagy no-no, de egyrészt alig van nyolc óra, másrészt pedig valószínűleg nem tudnánk teljes autoritással képviselni az “őtözzélfel” álláspontját. A Repülő Kutató még pizsiben ásítozik egy kávéval a teraszon, én meg, mi tagadás, úgy festek, mint akire ráborult egy paplan.
Talán mert tényleg.
Tegnap rendkívüli részletességgel elmeséltek nekem egy ötvenéves Rózsaszín Párduc epizódot, elejétől végéig, közben néhol kitérőkkel más Rózsaszín Párduc epizódokra. Ebben voltaképpen nincs semmi meglepő, bolond családunk szinte testületileg rajong a Rózsaszín Párducért, még apám kezdte, aztán szép lassan ráragadt mindenkire. A meglepő csak az volt, hogy én ezt a részt nem ismertem, pedig kaptam hozzá most magyarázó ábrát is, íme.
Mint látható, az ifjú hölgynek nem erőssége az angol hejesírás, a vizualitás viszont annál inkább. Bizonyításul, meg hogy ne érezzétek úgy, kihagytunk volna valamiből, nesztek az adott epizód is, hála a jutyúbnak. (Ma hajnalban megnéztem, hogy ne álljak ott bután, ha esetleg ismét erre terelődik a szó.)
A mai napra egyelőre semminő nagyívű terveink nincsenek, hagyni fogjuk, hogy folydogáljon az idő, és alakuljon organikusan a nap, aztán legfeljebb kimegyünk megnézni Bürgüncfalvát azon teljes turistalátványossági pompájában, amit csak egy nyári vasárnapon nyújtani képes.
Azazhogy mégis: Filomélának van egy olyan terve, hogy reggelire lépes mézet fog enni. Rajtunk és kamránkon nem múlik. Azazhogy, izé, zsemlét kell sütnöm, mert már megkelt a tészta. Megyek is.
Már egy ideje igen alapos terveim voltak a vendégszobával, és most, hogy Filoméla idejött egy hétre, rá is vetettem magam szépen a feladatra.
Majd valószínűleg egyenként is írok “hogyan készült” bejegyzést az érdekesebbjéről, de addig is, ilyen volt:
Nem rossz, de csak egy vázlat.
Most meg ilyen lett:
Bizonyos előnyei annak is akadnak, ha az ember a hörcsögöcskék és bütykészek családjába tartozik: új és célzott beszerzés, amit direkt ebbe a szobába szántam, mindösszesen csak néhány kartondoboz volt meg a zöld-kék csíkos csomagolópapír (a lámpaernyőn meg az első fotó dobozának tetején). Minden más a lakásban és pincében itt-ott csellengő holmikból meg kézműves tevékenységem különböző eredményeiből állt össze. Az ágy fölötti sokrekeszes polc például a Repülő Kutató fiúszobájában volt még középiskolás korában, szóval képzelhetitek.
A szobát a vendég már birtokba vette: használta a filceket meg az akvarellfestéket, most meg már ott alszik benne egy másfél méter hosszú sárkányt ölelgetve, szóval egyelőre minden szép és jó.
A többit meg majd meglássuk.
Ma olyan kemény napom lesz, mint Tarzan sarka, mármint a futkorászásokat és más szórakoztató tényezőket tekintve. Reggel piac, délelőtt heti nagy bevásárlás, délben utolsó simítások a vendégszobán, délután négyre pedig testületileg bevonulunk a Keletibe, hogy felkanalazzuk Filomélát, akit anyám szállít el hazulrul. Átvesszük a batyut meg a használati utasításokat (nagyon remélem, hogy lesznek használati utasítások, mert másegyébként igen érdekes és ötletszerű hétnek nézünk elébe, melynek végén jó eséllyel azt kapom meg a húgomtól, hogy “micsináltál ezzel a gyerekkel, teeee”). Anyám ezek után átül egy másik vonatra, hogy elcocókázzon saját hazuljába, mink pedig felgyűrjük ingünk ujját, és heroikusan nekivágunk annak a hétnek, amelynek során hirtelen lesz egy fura-okos kilencéves gyerekünk, akinek már nem elegendő az, ha alul szárazon, felül pedig nedvesen tartjuk, és nem tudom, képesek leszünk-e felnőni a feladathoz.
Mindehhez a Repülő Kutatónak már hetek óta rinyálok, hogy fúrjon likakat a falainkba, és ez be is fog következni máma, de ehhez az OBIba is el kell mennünk segédanyagokért. Apósom igen gyakorlott és profi likfúró, úgyhogy akár őt is megtámadhattam volna ezzel a projekttel, de sajna amit vele nyerek a réven, azt elvesztem a vámon, mert rendkívül lassú alapossággal dolgozik, amibe beleőszül az ember, pláne hogy általában személyes jelenlétet is igényel hozzá. A Repülő Kutató viszont általában nem ér rá, ami azért pech, mert idén nyárra én amúgy is meglehetős sok likfúrást terveztem. Már Dunát tudnánk rekeszteni azokkal a képekkel meg falvédőkkel, amik csak csellengenek itt-ott a lakásban, miközben hangosan ásítozó falfelületek várják, hogy beteljenek himmihummival. Néhány évente rám szakad a felismerés, hogy ebből a házból én már csak lábbal előre fogok távozni, és olyankor vad nyüzsgésbe kezdek, hogy legalább addig még legyen hangulatos meg mókás meg élhető ez a kóceráj. Sajna nem lehet mindent tűvel meg cérnával megoldani, pedig nekem azok a fegyvereim, nem a fúrógép. Egészen pontosan látom például, hogy mitől lenne használhatóbb a zsebpiszoknyi előszoba, de ahhoz szerezni kéne egy asztalost.
Persze ezúttal sem asztalost sikerült szereznünk, hanem egy fura-okos kilencéves lánygyereket, egy egész hétre. Ráadásul ez is egy olyan balhé, amit én csináltam saját magamnak, mert nyilván én voltam, aki felajánlotta, hogy küldjék ide vakációzni a leányzót, és még pisztolyt sem tartott senki a fejemhez, hogy ezt tegyem, de azért mégiscsak majrézom nemkicsit. Hogy jobban megértsétek: Filoméla iszonyúan hasonlít az én kilencéves kori önmagamra, és én abban az időben mit nem adtam volna egy bolond nagynéniért, aki múzeumokba meg sétákra hurcol magával, ruhákat varr nekem, huszonnégy színű filctollkészleteket vág hozzám, és beszélgetni tudok vele olyan dolgokról, mint a bíborcsigák váladéka meg Maknab őrnagyék a nagy izéfán. Annyira ugyan nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ami nekem jó lett volna akkoriban, az tökéletesen megfelel Filomélának is most, viszont én ezt tudom felajánlani, és ez vagy túl sok lesz, vagy túl kevés, középút sose, úgyhogy tényleg előre fosok ettől a héttől.
Hiába, na, színes ficlik meg likak a falban meg himmihummik halomszám – mindenek ellenére én vagyok az, akinek Aggódós a középső neve, és ezt már nem fogom kinőni sose.
Ha esetleg arra következtetne hercegnői eleganciámból, Kedves Olvasó, hogy ma itthon ülök, és főprogramként dolgokat rázok gatyába, gratulálunk, Ön nyert.
(Ha olvastok már egy ideje, tudni fogjátok, hogy a továbbiakban varrógépekről lesz szó, de ha újak vagytok, talán nem árt, ha ezt tisztázom, mielőtt furán néztek rám. Oké, lehet, hogy tisztázás után is furán fogtok nézni, de hát evvan.)
.A telefonálásban tanúsított hendikepjeim igen számosak, többek között félre is hallok dolgokat. A varrógép-szerelő nem grájzert, hanem grájfert mondott, ami greifer, vagyis hurokfogó. Ez volt meglazulva Eriken. Ami viszont az eredményeket illeti, lehet, hogy valamikor egy szabadabb percen visszamegyek, és megkérem őket szépen, lazítsák vissza, hátha az megoldja a gondjaimat.
Erik ugyanis, nem tudom írásban eléggé hangsúlyozni csüggedtségemet, épp azt a tulajdonságát vesztette el javítás közben, amiért leginkább kedveltem őtet. Nem varrja a trikotázst. Pontosabban varrja, varrja, de kihagyja a cikcakkokat. Hüpp. Szépöcsém, én tégedet tényleg azért tartottalak nagy becsben, mert kábé kilencven százalékban rugalmas anyagokkal dolgozom, és eddig kiválóan közreműködtél velem ebben, most meg mi a frászkarika történt, mingyá kiváglak az ablakon.
Próbálkoztam egy ideig, tűcsere, szálfeszesség-állítás, anyámkínja, de nem, Erik megkutyálta magát. Jobban meg kellett volna becsülnöd, mondta, mindig nekem kellett levinni a szemetet és megpucolni a krumplit, hát akkor most tessék, mit csinálsz nélkülem? He?
Nos, öregem, ha te így, én is így, nem te vagy az egyetlen varrógép a világon. Szépen bedobozoltam Eriket, kicűgöltem a Bűnök Barlangjából az emeleti folyosóra, aztán leültem konzultálni Primerával, aki ajakbiggyesztve üldögélt az asztalon, befűzve meg minden. Figyelj, mondtam neki, a pasi meghülyült, én meg nem érek rá most visszacipelni a javítóba, beszéljük meg a dolgokat mint nő a nővel, oké? Mi a nyavalyáért nem akarsz te nekem cikcakkokat varrni? Jaj, hagyjál már azokkal a cikcakkokal, mondta Primera, én ennél sokkal többet tudok. Cicca, mondtam én, nekem tökmindegy, ha doktorid van asztrofizikából, nekem cikcakkok kellenek, mert anélkül meg vagyok lüve. Hát persze, mondta megvetően Primera, te mindig mindent ugyanazzal a módszerrel akarsz elintézni, még ha más eszközöket is igényelne a feladat, mibe fogadjunk, hogy a macskamászókát is tűvel-cérnával akartad megreparálni tűzőgép helyett. Khm, izé, mondtam én, ne tereljünk. Terel a fene, mondta Primera, de nem értem, miért kéne nekem cikcakkokkal varrnom a trikotázst, mikor tízféle rugalmas öltést tudok.
Hoooopppááá.
Hát így esett meg az, hogy most éppen együtt bandázunk Primerával, miközben Erik a folyosón duzzog bedobozolva. A poén kedvéért persze Primerának más alsó spulnijai vannak, mint Eriknek, és míg Erik légiónyi alsó spulnival büszkélkedhet, Primerának nincs csak három, márpedig ennél jóval többre lenne szükségem, hogy túl sok hercehurca nélkül boldoguljak papagájsegg színű projektjeimmel.
Egen, jól sejtitek, ma is megpróbálok bejutni a rövidáru-boltba.
Én ugyan igen boldogan el tudnék héderezni a továbbiakban is a Bűnök Barlangjában, de a világ erősen igényeli közreműködésemet. A Repülő Kutató ma délután hazatér, és nekem addig kell gyorsan kimosnom egy csomó cuccot, amíg nem foglalja le magának és öszves világlátott holmijának a mosógépet. A kávé elfogyott, venni kell. A kovászt tegnap előszedtem a hibernációból, és dolgozni kell a feltámasztásán. Mindehhez pedig du. háromkor szakdolgozóval konzultálok a főtéren. Igen, jól olvastátok. Szakdolgozóval. Itt, loco, Bürgüncfalván. Vakáció közepén.
Cikcakk, bmeg, abban haladok én is, és csak remélni tudom, hogy előre.
Időnként azt gondolom magamról meglehetős önhittséggel, hogy szókincsem vetekszik Arany Jánoséval, még ha nem is használom olyan csínnal és csendes enthuziazmussal, mint ő tette. (Abból a társasjátékból például, amit egyetemista koromban játszottunk néha, és ami úgy zajlott, hogy a játékmester keresett egy obskúrus szót a lakás legvastagabb szótárában, aztán a többieknek meg kellett tippelni, mit jelent, egy ponton túl inkább kihagytak. Például nem értettem, miért kunszt tudni azt, hogy mi a “poszog”. Még ha az lett volna, hogy “fenszterli” vagy “arguspöffeszpulyka”, bár azokat is tudom.) Aztán időnként jön a való világ, és kicsikét beleveri az orrom ennen önhittségembe. Mint például tegnap, amikor felhívott a szerelő, hogy megnézte Eriket, és az ékszíj (ez az! végre tudom, hogyan hívják a varrógépek bicikliláncát!) tényleg tropa, de más nagy baja nincs a csávónak, csak a grájzere van kilazulva.
Grájzer, bmeg. Tudom, hogy mi a zelegórkodik meg az éleny meg a kékbutikó, de a leghalványabb lila poszogásom sincs arról, mi a grájzer. Jobb híján udvarias hangokat hallattam, de aztán azt is mondta, hogy “hatezerötszáz lesz”, ezt pedig gond nélkül megértettem. (A múltkoriban írt egy barátnőm arról, hogy amikor az autószerelő azzal kezdi, hogy “teccikérteni”, ő már veszi is elő a bukszáját. Nos, nekem még a teccikértenit sem kell mondaniuk.) Summa summárum, ma délelőttre már építettem fuvart Eriknek, és nagyon remélem, hogy a helyrekalapált vagy csavarozott vagy mifenélt grájzertől nem veszti el számomra kedves jellembeli tulajdonságait, mert nekem még terveim vannak vele.
Ami a terveket illeti, a fonalaspostás tényleg megjött, én meg nagy örömmel rárepültem a dobozra. Sajna nem csak én tettem ezt, kéretik díjazni bloggeri létem legislegelső mozaikgalériáját.
Nyilván el kellett menekítenem a cuccot valami Pocimentes övezet irányába, és azóta már el is van pakolva szépen minden, leszámítva a terrakotta színű motringot, amit azonmódulag felhorgoltam az őt megillető helyre. Nem is maradt belőle csak néhány méternyi. Ay, mi madre, igen tisztán látom, hogyan lehet elvészni ebben a pokolbugyorban a webboltokkal meg a fonalakkal. Én is olyan vagyok, mint Oscar Wilde, bárminek ellen tudok állni, kivéve a kísértést, úgyhogy némi gyanakvással nézek a jövőbe. Pláne, hogy a mercerizált pamuttal horgolni színtiszta élvezet, mintha egy macskát simogatna az ember, majdhogynem dorombol is.
Hát ez folyik itt mifelénk, és én a mai napra is kreatív szmüttyögéseket tervezek, különös tekintettel a vendégszobára, mert eddig leginkább csak párnákat adtam hozzá ábrándosan a berendezéshez, de most már tényleg fel kell gyűrnöm az ingem ujját, és nekivágni a többinek, szombaton már lakó is lesz bele.
Miután a rókával megesett az a baleset, hogy jegesmedvének nézték, nyilvánvalóan meg kellett próbálnom azt is, vajon tudok-e csinálni jégimacit ugyanazzal a sablonnal.
Nos, azt hiszem, ez eléggé jegesmedvének néz ki.
A róka sablonjához képest annyi különbség van, hogy a füleket meg lábakat szélesebbre szabtam, mint a rókánál, a fejre meg nem szabtam ki külön pofarészt. A lábakat tappanccsal láttam el, az első kettőre hímzőcérnával karmokat is varrtam (már az összeállítás és kitömés után),
a füleket pedig összehúztam így, ni.
Az orrot ezúttal háromszög formájúra és nagyobbra formáltam – ne kérdezzétek meg, hogyan, mert nem tudom elmondani. Kézbe vettem egy kétujjnyi formátlan fekete polárdarabot, aztán addig hajtogattam-varrogattam, amíg ilyen lett.
A szemeket kék hímzőcérnával varrtam fel, a lábakat pedig úgy, hogy az elsőket a tappancsokkal lefelé rögzítettem, a hátsókat meg tappanccsal felfelé (ehhez az utóbbihoz görgessetek le az utolsó képhez).
A róka nagy lombos farka helyett kicsi gombócfarkat csináltam ugyanazzal a módszerrel, mint a róka orrát,
aztán az összeállítás-tömögetés-levarrogatás után rögzítettem a test hátsó varrásvonalán.
Na vajon mi lesz a következő…
Sohase mondd, hogy sohase.Ennél alapvetőbb jótanács alig van a világon, az én életemben meg pláne. Kamaszkoromban szentül meg voltam győződve arról, sose lesz senki, aki elvegyen feleségül. A diplomával a kezemben úgy jöttem ki a képezde kapuján, hogy na akkor én innentül soha a büdös életben nem foglalkozom pedagógiával. Alig pár héttel ezelőtt, amikor a Bűnök Barlangjában felfedeztem muzeális horgolótűmet meg kétmaréknyi fonalmaradékot, biztosra vettem, hogy ezeket akár ki is dobhatom, mert sose fogok többé hozzájuk nyúlni. (Persze nem dobtam ki. Nem dobok ki én semmit.) És csak tegnapelőtt mondtam, ki kell várnom, hogy valaki elfuvarozza Eriket a gépek kórházába, mert én soha többé nem cűgölöm át gyalogláb a városon az ő 15,4 kilóját.
Nos, az eredmények igen jól láthatók, sőt, még gyorsul is a tendencia. Tizennyolc éve vagyok férjnél, három és fél évvel ezelőtt a pedagógia visszamászott az ablakon, és elfoglalta a munkaéletemet, múlt péntek óta folyton csak horgolok, tegnap pedig, alig egy nappal azután, hogy közöltem, ilyet nem csinálok soha többé, átcűgöltem gyalogláb a városon Eriket meg az ő 15,4 kilóját.
Az egészben egyébként a rövidárubolt a ludas meg Primera. Az egyik nem volt nyitva (most sem), a másik meg egy igazi skorpió. Mondtam én, hogy gyerünk, girl powah, de az elmúlt napok varrógépes akciói leginkább iszapbirkózásra hasonlítottak, ahol én meg Primera két teljesen különböző dolgot akartunk megvalósítani, és mind a ketten makacsul ragaszkodtunk a szándékainkhoz. A gépek kórházában ugyan Erikából Eriket csináltak anno, gyors lett, mélyhangú, lelkes és robbanékony, de azóta szépen összecsiszolódtunk, kezes és simulékony, ráadásul úgy varr bármiféle lenge trikotázst, mint az álom. Kábé úgy képzeljétek el a dolgot, mint amikor beköltözik a másodikra egy medveméretű szakállas fiatalember vállig tetovált karokkal, és kezdetben hetekig csak azt hallani, amint dörmögve ordítozik valakivel a lakásában, de aztán fokozatosan kiderül, hogy kizárólag a videojátékokkal üvöltözik, amúgy meg fodrász, imádja a macskákat, és van egy hozzá hasonlatosan medveszerű pasija, akivel háromfogásos vacsorákat szoktak főzögetni minden pénteken. Na ez Erik. Primera ezzel szemben olyan, mint a csinos szőke nő a harmadikról, aki mindig pasztellszínű pulóverekben jár. Amíg szóba nem elegyedsz vele, nem is sejted, hogy mindennap lemossa a konyhát Domestosszal, amúgy meg iskolai menzán dolgozik mint főkonyhásnéni, és felháborítónak találja, hogy azok a büdös elkényeztetett kölykök nem eszik meg a spenótot. Varrógépre lefordítva: Primera rühelli még a poláranyagokat is, konzekvensen visszautasítja, hogy sűrű cikcakköltést produkáljon, minden elképzelést felülmúlóan háklis a szálfeszességre, a befűzése pedig olyan bonyolult, hogy mindig puskáznom kell, nehogy kihagyjak egy lépest a tizenötből, mert ha mégis, akkor eltépi a cérnát.
Nyilván ha elegendő időt töltenénk egymással, akár Primeráról is kiderülhetne, hogy csak szépen kell kérni, és ad egy plusz fasírtot a tányérodra, emellett pedig hétvégenként egy jótékony szervezetnél főz a rászorulókra, de most úgy morgunk egymásra, mint két nőstény vadállat, akik ugyanazt a helyet akarják maguknak a falkahierarchiában. Úgyhogy tegnap abbéli csalódottságomban, hogy Primerával nem értek szót, a rövidárubolt meg nem hajlandó kiszolgálni az én fonaladdikciómat, megfogtam Eriket, és elcűgöltem. Jó, azért nyilván csaltam, amennyit csak lehetett, busszal vittem őkelmét, de így is heroikus küzdelem volt, úgyhogy miután hazatotyogtam a javítóműhelytől, önjutalmazásként ráültem az internetekre, és fonalakat rendeltem. Ha megérkeznek, természetesen hűségesen tudósítok az újabb fejleményekről.
Most viszont megyek, próbálok újra szót érteni Primerával, mert ezügyben sem mondhatom azt, hogy soha, és az én makacsságom sem kisebb, mint az övé. Végül is, tizennyolc éve vagyok férjnél, mint már mondtam.
Mivel tegnap kellő alapossággal kifutkorásztam magam, ma nincs szándékomban elhagyni a lakást sem, úgyhogy rajtatok kívül úgysem lát ma senki, leszámítva családomat, akik láttak már ennél cifrábbat is, valamint remélhetőleg a fonalaspostást. Neki valószínűleg amúgy is meglehetnek a prekoncepciói arról, hogyan festenek azok a nők, akik tizennégy motring fonalat hozatnak postán.
A Repülő Kutató távozott Bécs büszke vára irányába, mint azt Mátyás bús hada tette anno, bár a fekete sereg valószínűleg nem ugatérozott ilyen dallamosan. Remélhetőleg egészben jön vissza, ezek az osztrák konferenciák általában sok eszemiszommal is járnak, és nem valószínű, hogy jelenlegi állapotában különösen jó tenne neki, ha éjjel kettőkor ott kurjongatna a többi okosemberrel együtt a Ringen.
Én is elég dallamosan ugatok még mindig, de “a remény hal meg utoljára” jelszóval teszek egy utolsó kísérletet, és elcsámpázok a rövidáru-boltba. Tényleg utolsó kísérlet lesz – ha ezúttal sincs nyitva, én bizony ráülök az internetekre, és onnan rendelek fonalat. Igaz, nincs kizárva, hogy akkor is rendelek az internetekről fonalat, ha nyitva van a rövidáru-bolt. A horgolás újabb nyúlüreg számomra Alice kertjében, ezek a nyúlüregek pedig rém veszélyesek. Az ember lánya végül ott áll begombázva, és csak nyúlik, nyúlik a nyaka, míg kígyónak nézik a galambok. Amúgy ami a veszélyes nyúlüregeket illeti, tegnap végeztem némi ásatást a Bűnök Barlangjában, és találtam egy csomó félig-meddig beszáradt temperát. Ez sem úgy fest (szándékos szóvicc), mint aminek jó vége lesz itt ezeken a tájakon, amíg tart a kreatív kukacok rágicsálása meg az alkotódüh.
Aztán persze majd visszatérünk a viktoriánus kertbe, szépen trimmelt bukszusok és gondosan karbantartott rózsaágyak közé szövegmagyarázó kisiparosnak, de most hadd maradjak még egy kicsit a beszélő kártyalapok meg flamingóütőkkel és sünlabdákkal folytatott krikettjátszmák között, mert nekem ez most éppen jó.
(Édesjóistenem, ez nem lesz könnyű.)
Soha a büdös életben nem csináltam még ennyire bonyolult dolognak receptet, olyan is lesz. Menet közben alig fotóztam valamit, szóval egy csomó mindent csak szóban tudok prezentálni. Mielőtt viszont teljesen kétségbe esnénk, tessék visszaolvasni ezt, ezt, ezt meg ezt, ebben a sorrendben. Az sokat segít. (A szófosásokat tessék nyugodtan kikerülni, és csak a lényegre koncentrálni, főként a képekre.)
Buci Bigyó, a hal után vérszemet kaptam, hogy lássuk, hová kisbencézhetem tovább a cuccot. Nyilván nekem csökkent értelműnek egyből valami piszok nehezet kellett beválasztanom, próbáljuk meg, hogyan csinálhatnánk rókát. Nos, a végeredmény ugyan olyan lett, mint ami egy pokélabdából jött ki, hogy aztán lenyelje az inkriminált pokélabdát, de a Repülő Kutató azonnal rókaként azonosította be, úgyhogy mégiscsak tudhatok valamit. Ha mást nem, férjet választani.
Mindenekelőtt: itt vannak a darabok, amelyekből csináltam, varrásráhagyással együtt ábrázolva. (A kép kattintásra megnő, a lehető legnagyobbra, amit csinálni tudtam.)
A Menagerie eredeti készletéből megmaradt elemek: a fej, valamint a külső és a belső fül. Az összes többit én csapkodtam össze.
Ami szükséges hozzá:
A fenti ábrán látható elemek alapján a következőket szabtam ki:
Ne feledkezzetek meg a súlyozópárnácskáról sem: a has szabásmintája varrásráhagyás nélkül, vékonyabb trikotázsból 2×. Megtöltve, levarrva, félretéve.
A rókához előbb a fehér pofarészeket varrtam fel fehér cérnával, cikcakkal a rozsdaszínű fejrészekre, majd a fehér alól kivágtam a varrásvonal mellett a rozsdaszínű anyagot, így:
Rozsdaszínű cérnával összevarrtam a fej két darabját, összevarrtam a test két darabját is, aztán elkészítettem a mosómaci receptje alapján a füleket, és szintén annak a receptje alapján beillesztettem a test meg a fej darabja közé, és színt színre fordítva összevarrtam az egészet. A számomra szimpatikus helyre felvarrtam zöld hímzőcérnával a kis fekete gombszemeket, majd szintén a mosómaci receptjének megfelelően elkészítettem kis fekete polárköröcskéből az orrot, és felvarrtam arra a pontra, ahol a fej rozsdaszínű része csúcsba fut össze.
A továbbiakban szintén a mosómaci receptje alapján felhímeztem a szájat, majd összevarrtam-kitömtem a lábakat, és az első kettőt rávarrtam a fejrészre, így:
Ezután varrtam fel a hasat, hátul nyitva hagyva a tömőnyílást.
Azon a nyíláson keresztül fordítottam ki a bucit, aztán szintén azon a nyíláson a két hátsó lábat rávarrtam a hasrészre. Erre most jó lenne egy fotó, de nincs. Olyasformán tessék elképzelni, mint az első lábak felvarrását, de nem a róka felső, hanem alsó részére kell hogy kerüljön. Felülre ugyanis a farok kerül. Ez:
Kifordít, megtöm, nyitott végét levarrja. Ezután kell felvarrni a testre a tömőanyagnak szánt nyílásnál.
Ezen az egyetlen nyíláson át kell beügyeskedni a súlyozópárnácskát, aztán a tömőanyagot is. Sajna még nem találtam olyan módszert, amivel géppel is be lehetne fejezni a melót; ezen a ponton kézzel, láthatatlan öltéssel zártam le a róka végét.
Elölről meg így néz ki. Bucika, tessék szépen mosolyogni.
Na még egyet, másik szögből:
Ha bármi kérdésetek van, ne fogjátok vissza magatokat.
Fél ötkor ébredtem arra, hogy ezt a rettenetes hangos köhögést nem lehet elviselni. Naná hogy nem, éppen mind a ketten köhögtünk, a Repülő Kutató pedig ráadásul álmában tette ezt, ami különösen szép hanghatásokat eredményezett. Ennek már nem lesz vége soha de soha, és én még ugyan elketyegek itthon a színes ficlik között úgy is, ha folyvást azt keresem félszemmel, hol a papírzsepi, de ennek az embernek holnap megint indulnia kell konferenciálni, ezúttal Bécsbe. Csütörtökön látom majd legközelebb.
Úgy tűnik amúgy, hogy ebben a vircsaftban a pasikra jár rá mostanság leginkább a rúd, mert nem csak a Repülő Kutató gyengélkedik, hanem Erik is. (Charles Edward Davidre ezúttal ne vesztegessünk szót. Ő még mindig ugyanott ül, ahová letettem, miután hazahoztam a javítóból. A Repülő Kutató azóta folyvást úton van vagy túl nyamvadt ahhoz, hogy segítségül hívjam, én pedig nem vagyok hajlandó egyedül szembeszállni azzal a pokolfattyával.) Erik már egy ideje morgott meg fel-felvisított, egyre többször megmakacsolta magát egy-egy öltés közepén, és én pontosan láttam ugyan, mi a baj, de nem tudtam tenni semmit azt leszámítva, hogy időnként megsimogassam az öltésbeállító gombját, és megnyugtassam, hogy előbb-utóbb eljut a gépek kórházába, ha kapunk fuvart. Erik abban az időben készült, amikor még nem spórolták ki a varrógépekből a vasat, összes ketyeréjével meg tokjával együtt 15,4 kilót nyom (az imént mértem le kíváncsiságból), és én már hurcoltam el őtet gyalogláb a másfél kilométerre leledző varrógépszerelőhöz, többször is. Ez elég jó ok nekem arra, hogy többé ne tegyek ilyesmit. Tegnap délután viszont, mikor azt szólta hozzám, hogy khHHHHh-nyüeeee-grRRR-khhKkkhHHHeee…, úgy gondoltam, most már tényleg ideje bedobozolni, és megvárni azt a fuvart.
Mint mondtam már, pontosan láttam, mi a baj, de segíteni nyilván nem tudtam rajta. Erik meglehetőst muzeális darab, még a karosszériáján kívül van a kerékáttéte. (Ezeket biztos nem így hívják, de én varrásban is autodidakta vagyok, nuku bármiféle technológiai képzettség. Gépvarrás-oktatásom, mint már talán meséltem, mindösszesen annyiból állt, hogy apám megmutatta, hogyan kell befűzni az alsó meg a felső izébe a cérnaspulnit, aztán erisszed.) Képzeljetek el egy biciklit, stimmt? Egyik kerék, másik kerék, biciklilánc. Na a varrógép biciklilánca az, ami lassan és fokozatosan megadja magát az enyészetnek. Egy afféle cakkos gummilásztikumot vizualizáljatok, amiről már hónapok óta kis morzsákban távozik az elöregedett gumi, sőt, esetenként komplett cakkok repülnek ki belőle. Mivel a cakkok azok, amelyek afféle gumírozott fogaskerékként szuperálnak, és melyek révén az egyik kereket meg a másik kereket megpörgeti az elektromosságnak nevezett ördögi találmány, nyilvánvaló, hogy ahol cakkhiány van, ott nem tud pörgetni a gummilásztikum, Erik pedig ott áll beragadva, és sikít. Eddig ugyan még elketyegtettem valahogy, de a tegnapi khHHHHh-nyüeeee-grRRR-khhKkkhHHHeee… után inkább nem tenném, nehogy a motor is összeszarja magát az erőlködéstől, mert azt hosszabb meló megjavíttatni, mint a gummilásztikumot. Ez utóbbit, ha a szerelőnek van raktáron ilyenje, valószínűleg tíz percbe fáj majd megcsinálni, csak előtte még szervezés meg kocsi meg fuvar. Ilyen életünk van nekünk itt falun. (Jelzem, a rövidáru-bolt tegnap sem volt nyitva, csak egy cetli informált arról, hogy a betegszabadság után átálltak a nyári nyitva tartásra, ami leginkább nyári zárva tartás, legalábbis szombatonként. Helyi vállalkozások támogatása ide vagy oda, ennek vagy az lesz a vége, hogy bekúszom egy kupac papírzsepivel a nagy székesfőfaluba, vagy pedig végképp megadom magam sorsomnak, és az internetekről rendelek fonalat.)
Summázzuk: a fonalaimból a narancssárga kivételével alig maradt pár méter, Erik dobozban, engem meg továbbra is vadul rágnak a kreatív kukacok, de ahhoz még most sem vagyok elég fickós, hogy a Bűnök Barlangján kívül legyek képes ténykedni ecsettel-festékkel-effélékkel, pedig szombatig új gatyába kell ráznom a vendégszobát. Ehhez ráadásul az Ikeába is el kéne totyogni valahogy. Igen, ahhoz is fuvar kell. Vagy jobb fizikai állapot, mint amilyenben én most leledzem. A vendégszoba azért égető szükséglet, mert Filoméla idegyün nyaralni, és én kellő applombbal óhajtom várni őtet. Eredetileg az volt a terv, hogy jövő hétfőn érkezik, és akkor lett volna plusz két napom a melóra, fuvarral meg Repülő Kutatóval, de hát embertervez, a családom végez. Mekkora szerencse, hogy akkora controlfreak vagyok, mint ide Mekka, és legalább varrógépből van a házban backup. (Technikailag laptopból is volt, csak az nem volt bekalkulálva, hogy mindkettő egyidejűleg kezd dögledezni.) Primerát akkor szereztem be, amikor Erik úgyszintén a gépek kórházában volt, és már évek óta csak a port törölgetem róla, úgyhogy ideje megmutatnia, mire jó a girl powah.
Hátha attól legalább én is elszégyellem magam, és gyószan-gyószan meggyógyulok.
Valószínűleg túl sok időt töltök ötévesek között, és eltanultam a stratégiáikat, a mai áutfitre ugyanis nincs más magyarázat. Nyamvadt vagyok és elkenődött, úgyhogy felveszem a tiarámat meg az elzahercegnős rózsaszín pólómat, aztán megkérem anyut, indítsa el nekem azt a rajzfilmet a sellőbarbikkal. Viszont ha netán (viszonylag) újak vagytok errefelé, hadd idézem fel, hogyan készült ez a ruha. Önszabotálásból is csinálhatnék PhD-t, ha lenne rá képzés, nem vitás.
Varrtam egy ilyen párnát.
Ha madárkás párnát + napi jócselekedetet szeretnétek, itt a lehetőség…
Hajmosás még mindig nem vala ezeken a tájakon, mint ez az alant mellékelt ábrából is kikövetkeztethető. (Nem a horgolt izék ábrájából, hanem még lejjebb. Alulírott mint trópusi papagáj, arra az ábrára gondolok.) Mindemellett lassan-lassan, de kapaszkodom kifelé a nyavalyából, és hősi elszántságom semmi sem mutatja jobban, mint hogy megreszkírozom a házból való kimerészkedést is, piac meg effélék irányába. Az “effélék” ez esetben csodás városunk egyetlen rövidáruboltját jelenti, és nagyon remélem, nyitva vannak, mert ez itt
egyelőre egy használaton kívüli párnahuzatra tűzködve várja, hogy befejezzem. Mivel a Bűnök Barlangjában amúgy is van hatszáz befejezetlen projekt, megpróbálom csökkenteni a számukat, és ez eléggé “bele-a-pofádba” színekben tündököl a futonnal szemközti káoszban ahhoz, hogy előre tolakodjon a listán. Megtehetném persze, hogy eldugom szem elől, de az ilyesminek általában nincs jó vége. Ma reggel feltúrtam kicsit a káoszt valamiért, amit eltettem egy Jó Helyre, és így találkoztam a hatszázból vagy tizenöttel, amiket szintén eldugtam szem elől, fujj.
A Repülő Kutató tegnap hazaérkezett arra a két napra, amibe csak annyi fér bele, hogy konferenciák között végre itthon ugasson egy kicsit. Amióta itt van, egészen pontosan tudom lokalizálni, éppen merre fityeg a lakásban, csak azt kell figyelnem, honnan szól a vauvau.
Szép banda vagyunk, nem vitás.
Még mindig csúfosan tropa vagyok, de azért további kísérleteket tettem arra, hogy legalább nagyjából elfogadhatóvá trükközzem magam. Tarkabarkák (hátha inkább arra figyel a nép), hajsál (túl roggyant vagyok még a hajmosáshoz is), valamint vérző szájú anyatigris rúzs (az remélhetőleg eltereli a figyelmet a pofám többi részéről).
Profizmusom szívettépő, és a takny is hálistennek csökkenőben van, de tényleg csúful le vagyok tatarodva*, még az is erőfeszítésbe kerül, hogy kastélyunk emeletei között fel-alá vánszorogjak teásbögréimmel. Mivel viszont annak is van határa, mennyire engedem a Bűnök Barlangját kibuggyanni saját keretei közül, inkább ott tartózkodom. A makkák ennek örömére elfoglalták a kanapémat, és ez józan belátásra vall részükről, emellett kijelöli helyemet is a nagy világmindenségben. Ha itt most feldobnám a pacskert, az lenne a hálátlan kis büdös mókusnyuszik első dolga, hogy széthordják a fonalaimat.
Na sebaj, mindenkinek megvan a helye a dolgok nagy rencerében. A macskáké ezúttal a kanapé.
Az enyém még keresem kicsit, de előbb-utóbb az is meglesz.
* Tájszó a gyermekkoromból. A jelentése könnyen kitalálható, pláne hogy a mindennapokban is használjuk azt a másik szót, ami azt hivatott bemutatni, mit kell csinálni azzal, ami le van tatarodva. Igen, tatarozni kell.
Ha már rátaláltam a nagyinégyzetekre, nem akartam parlagon hevertetni ezt az új tudást. Mivel amúgy is itt ülök taknyomba-nyálamba habarodva*, és új gatyába kell ráznom a vendégszobát (erről majd még beszélek), nekiláttam párnahuzatot gyártani. A fotók igen változatos fényviszonyok között készültek, mert maga a cucc is igen változatos fényviszonyok között tette ugyanezt. Gondoltam, szólok.
A múltkori fonalakhoz képest még vettem hármat, ami igen szép elindulás a lejtőn, innen már nemigen lesz megállás. Vettem egy új horgolótűt is, új élet, juhé, a másiknak igen csúnyán rozsdállt már a vége, nem tudom, miért. Harmincplusz év után nem annyira meglepő, asszem.
A múltkori sárgával és világoszölddel kiegészítve ez már ötféle egymással harmonizáló szín, ezzel el lehet játszani. Neki is láttam.
A végén csak a világoszöld és sárga köröket használtam fel, ami azt jelenti, hogy még van egy csomó sötétzöld köröcském további projektekhez, juppijájé. Egyelőre viszont lássuk, mit hoztam ki mindebből.
Ezt:
Arra törekedtem, hogy ne legyen két egyforma a nagyinégyzetek között, és végül a kész cuccokból összesen tizenkettőt választottam ki, hogy abból csináljak párnahuzatot. Ravasz és gyakorlott tekintetűek még az elrendezés ritmusának szabályát is láthatják már, ugye hogy látjátok?
Az összeállítás előtt mindegyik nagyinégyzetet körbehorgoltam még egy-egy sor rövidpálcával, a sarkokon lévő két szemet egy-egy szemmel szaporítottam, közöttük meg egy levegőpálcával oldottam meg, hogy megmaradjon a négyzet-forma. Ez horgolni tudóknak biztos úgy hangzik, mint a babagagyogás, de – most már akár be is vallhatom – én sose tudtam horgolási recepteket olvasni és értelmezni. Múlt péntekig nem is volt a repertoáromban semmi, ami túlmutat a hatodikos kézimunkaórákon. Az a gyanúm, horgolásban is éppolyan autodidakta maradok, mint minden más bütykölőtevékenységben, és blogok, YouTube-videók meg kísérletezés révén fogok bármit is elsajátítani, aztán nem tudom elmagyarázni, hogyan csináltam.
Ezúttal is. Meg vagyok győződve, hogy a nagyinégyzetek összeállítására kábé ötszáz módszer létezik, de én mentem a magam önfeje után, és azt csináltam, hogy a négyzeteket háttal egymásnak fordítottam, aztán összehorgoltam őket egy sor kontrasztos rövidpálcával.
A továbbiakban úgyse tudom elmagyarázni, mit csináltam, úgyhogy tessék nézni, ez történt.
Aztán ez:
A kék cakkos szegély azért kellett, mert rengeteg eszemmel csak ekkor vettem elő a párnát, amire ezt rá óhajtám méretezni, és nyilván nem volt elég magas a háromsornyi nagyinégyzet. Hát akkor erisszük. A cakkokat is menet közben találtam ki, hogyan csináljam, és erre kifejezetten büszke vagyok.
Ezután jött az a rész, amit talán a legjobban rühelltem mind közül, de nem bírtam kihagyni. Mondtam már itt párszor, hogy controlfreaknek lenni szívás, és továbbra sem tudok mást mondani. Mindegy, hogy ennek a cuccnak a hátulja soha nem fogja látni a napvilágot, nem bírtam ki, hogy ne dolgozzam el a lehető legszebben a hátul fityegő fonalvégeket.
És dolgoztam rajta, sokat.
Igen, ez a visszája nekije.
Ezek után igazán megérthetitek megkönnyebbült sóhajomat, amikor végre elővehettem drága polárjaimat, hogy hátlapot gyártsak a párnának. Ó, öröm, ó, gyorsaság, ó, Erik, gyertek ide hozzám, kedveszkéim.
A Repülő Kutatónak még valamikor a történelem hajnalán gyártottam (minden szabásminta nélkül, persze) egy mámorítóan ronda és esetlen fürdőköpenyt, aztán mire ügyesedtem egy kicsit, gyártottam egy újabbat (szintén szabásminta nélkül, de azért kevésbé mámorító rondát), ezt a régit meg elkonfiskáltam újracuccokhoz. Már nyirbálom vagy öt éve, de még mindig van belőle, juppijájé. És sötét királykék, ami tökéletesen megfelel ahhoz, hogy kellő háttere legyen a horgolásnak.
Végtelen örömmel varrtam volna fel géppel, de sajna az biztos girbegurba lett volna és csúf, meg egyébként is, ha már ennyit szoptam vele, hadd legyen tényleg szépen befejezve. Jövel, kézzel eldolgozás. Előbb ráférceltem a horgolt lapot a polárlapra, így,
aztán elővettem két színben passzentos hímzőcérnát.
Természetesen volt színben hozzáillő hímzőcérnám. Minek néztek engem, höhh, én a Bűnök Barlangjának bozorgánya vagyok, bár jelenleg kissé elnyűtt változatban.
Van egy olyan másodikos vicc, hogy az elefántnak azért piros a szeme, hogy el tudjon bújni a cseresznyefán. Hát az én elefántjaim olyan jól elbújtak, hogy itt most prezentálom ugyan nektek a kész applikált darabot, de úgyse láttok semmit.
Ezek után már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Szokásos párnahátulj hurokgombolással és 2012-ben Tamperében turkált gombokkal,
színt színre fordítva összevarr, kifordít, párnát belepofoz, gyönyörködik.
Nem fogom megtölteni a házat nagyinégyzetes párnákkal, mert azért az én ízlésemnek kicsikét hosszú folyamat, de most kezemben van egy új technika és ezzel annyi kreatív ötlet, amennyi csak belefér a takony mellé a fejembe.
Tessék kivárni, érdekes lesz.
* Ezt speciel sajnos szó szerint kell érteni. Ma délután elaludtam a futonon, és nem akarjátok tudni, mire ébredtem. Maradjunk annyiban, hogy a mosógépben éppen ott forog az ágytakaró. Blöe.
Nem a hintó, hanem az a köztes állapot, ahol nem vagy eléggé egészséges, nem vagy eléggé beteg, nem vagy elég fiatal, nem vagy elég öreg sem, nincs elég eszed a komolyabb munkához, de nem vagy elég ernyedt ahhoz sem, hogy csak bambulj magad elé. A javulás nálam azzal kezdődik, hogy elkezd idegesíteni az elpazarolt betegségidő, és ma már határozott javulás észlelhető, mert marha ideges vagyok. Javulásom abból is látszik, hogy meg merem mutatni magamat a nagyközönségnek, bár ma sem vagyok valami nagy élmény. Amúgy határozottan lehet valami a levegőben, a Repülő Kutató is neocitránnal kezdte a tegnapi napot Grazban. Holnap este hazajön, aztán majd előreláthatólag azzal töltjük a hétvégét, hogy heverünk srévizavi egymással szemben, elhalóan nyögünk, és magunkat sajnáljuk, időnként pedig hisztérikus cselekvési rohamok gyötörnek mindkettőnket.
A levegőnek az a része viszont, ami a Repülő Kutató klánjának idősebb generációit éri, a jelek szerint inkább bulivírust hordoz magában, mint bármi mást. Nem elég, hogy vasárnap éjfélig dajdajoztak, de ma felkerekedik mindenki, aki egy generációval fölöttünk van, és vidoran elautókáznak Erdőbényére borfesztiválozni. Az ugyebár alap, hogy az ember időnként elsóhajtja magát Murtaugh őrmester módjára, hogy “öreg vagyok én már ehhez”, de én ott rekedtem a limbóban, ahol egy csomó mindenhez tényleg túl öreg vagyok, de egy csomó másik mindenhez nem vagyok eléggé az. Bár, ha realisták vagyunk, mindig is ott voltam ebben a limbóban. “Mi leszel, ha felnősz, kicsim? Koravén gyerekből infantilis felnőtt.” Hát ja. Mindezek után persze az is megeshet, hogy középgenerációs barlangi morcból partiállat nyugdíjas lesz belőlem, de erre nem vennék mérget. Ahogy Zooey Glass kifejtette, senki sem változik számottevően tíz és húszéves kora között, sőt valójában tíz és kilencven között sem, márpedig én a saját esküvőmön is elaludtam a táncteremben egy sarokkanapén menyecskeruhában, egy jótét rokon rám terített egy zakót, és csak arra riadtam fel fél négykor, hogy mindenki, aki negyven fölött van, körbe-körbe vonatozik a teremben, és közben azt bömbölik, hogy megyagőzös, megyagőzös Kanizsára.
Akkor speciel azt gondoltam, én még nem vagyok ehhez eléggé öreg, de azóta már én is negyven fölött vagyok, és továbbra is én lennék az, aki elalszik a sarokkanapén. Remélhetőleg nem menyecskeruhában, az egyszer bőven elég volt.
Mára is csak ennyit sikerült kihozni magamból. Kérjük, ne lőjenek a zongoristára, minden tőle telhetőt megtesz.
 | Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
 | mák - 10/276 – Kapás |
| Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
| mák - 10/275 – Kedve |
| Kriszti - 10/275 – Kedve |
Minden nap más - mindennap más 