Nem azért, mintha ez magyarázatot adna az összes atrocitásra, de két kardigán csak azért van rajtam, mert reggel hideg van, délben meg meleg. Amúgy alternatív pedagógiát tanítani megyek.
április 2016 havi bejegyzések
3/225 – Your guess is as good as mine
Lövésem sincs, miért éppen ma ébredtem ezzel a dallal a fülemben, de hadd szóljon.
Emlegethetném persze Freudot, különös tekintettel arra, hogy ez volt a háttérzene az Alias azon jelenetében, amikor hosszú huzavona után végre fizikailag is egymásba gabalyodtak némi főzőcske után a főhősnő meg a főhős, valamint arra, hogy a Repülő Kutató valamikor ma érkezik, de őszintén: én nemigen hiszek a pszichoanalízisben.
Eh, megyek tanítani.
3/224 – Levegőt!
Kicsiny kuplerájunkban ma is szakdolgozatok és kinyuhhadás napja van, nem pedig költészeté vagy macskáké, pedig éppen ma van egy éve, hogy Porcelánt (akit akkor még Pocahontasnak hívtak) hazahoztuk, hogy aztán a következő hetet az ágyneműtartóban töltse párnák és egy tomahawk kisbalta között.
A reggelt ismét két szakdolgozat langyos zsigerei között turkálva töltöttem, és a mai napra még hátra van egy, merthogy ez olyan, mint a szállítószalagos szusibárban a kínálat, ha nem veszed le a tálkát, a következő körre rádobnak még egy pötty vaszabit, hátha azzal már megfelel. (Rossz hasonlat, több okból is, de most már bent hagyom.) A hatból mostanra egy van teljesen leadható állapotban, háromból még hiányzik valami, kettőnél pedig még újra el kell magyaráznom a hallgatónak a tudományos hivatkozás és szóhasználat követelményeit, grr. Nem csoda, hogy fél tizenegyre jutottam csak el oda, hogy végre eltotyogjak tejért, addig feketén ittam a kávét, és ez mindent elmond a szakmám iránti elhivatottságról.
Ezenfelül ma még kenyeret is kell sütnöm, mert holnap, miközben én a Szentendre-Budapest-Esztergom Bermuda-háromszögében kóválygok, hazaérkezik három hónap keserves és civilizációmentes viszontagság után a Repülő Kutató. (Emlékeztetőül: Palo Altóban élvezte a kaliforniai tavaszt, a Fulbright-ösztöndíjat és a Stanford University levéltárát, közben meg olyan nyomorúságos dolgokat evett, mint Kobe-marhából készült kolbász és bölényfasírt.) Mivel én ugyan fel vagyok emancipálva a végletekig, de azért mégiscsak a férjemről van szó, megérdeklődtem, hogy mit szeretne enne hazajövet, mire ő lelkesen közölte, hogy az én kenyeremet akarja enni vajjal, és azt a kenyeret nekem még meg kell sütnöm ahhoz, hogy ő megehesse. (Vajat vettem, azzal nincs gond. Házivajat vettem neki szombaton, azt bezzeg nem felejtettem el, magamnak a boltitejet meg persze igen.)
Mindeközben a macskák széjjelfele heverésznek, a szőreik beterítik a teljes lakást, valamelyikük talált egy kis sárga fröccsöntött Obelixet, és bevitte a konyhába, a kamrát is ki szerettem volna takarítani, de mindig közbejött valami, a három hónapig nem használt hálószobában meg fel kéne húznia valakinek az ágyneműt, és feltehetőleg se Celó, se Poci nem hajlandó ezzel foglalkozni, úgyhogy ez is rám marad. A nélkülözhetetlenség édes érzése, úgyám.
Hogy a blog profilját se hagyjuk cserben (bár lassan már tényleg csak mellékesen vagyok benne én a csámpa lábaimmal, nyígásról és macskahányásról szól minden), valamikor a tél folyamán újracucctam a ruhát, ami rajtam látható, és amúgy a korábbi állapotáról is illene itt betennem egy képet, de ha valakit érdekel, keresgéljen, két évvel ezelőtt májusban egy hétig folyton csak ezt hordtam.
3/223 – Kinyuhhad
Milyen szép szó ez, és az ÓMS óta alig használjuk, vissza akarom hozni a forgalomba. Különösen azért, mert olyan csuda pontosan leírja a jelenlegi állapotomat. A jövő utáni hétben bízom csak, az lesz az a hét, amikor kivisszük végre a házból a kecskét, és csak huszonheten maradunk bent családtagok. (Ez egy anekdota rabbival meg tanácskérővel meg kecskével. Nagyon tanulságos.)
A kecske szerepében ezúttal a szakdolgozóim és főként azok szakdolgozatai jelennek meg, pénteken leadás, és én már bele vagyok kukulva a korrektúrákba meg az összes többi járulékos rémségbe. Tegnap két komplett dolgozatot korrektúráztam végig (5×45 perc folyamatos beszéd előtt/után – na jó, közben volt egyszer negyedóra szünet az anómia-elméletek és a nevelésszociológia kutatási témái között), és még élőben is megjelent nekem egy harmadik dolgozat szerzője, akinek negyven percig gyomláltam a szövegét. Ennélfogva lecsúsztam a 17:43-as buszról, és csak a 19:18-ast értem el (hajh, szép is ez, faluról falura ingázni), úgyhogy háromnegyed kilencre értem haza. A buszon is szakdolgozatot korrektúráztam, lassan már a vécén is azt fogom tenni. Az ajtóban persze ott álltak a macskák, és azt kérdezték, hol az anyámban voltam mostanáig, de különösképpen, hol a kaja?
A korai óra ellenére ma már összeállítottam két vázlatot a félév eddigi óráinak anyagából, megírtam három levelet (könnyen megy ez, ha az ember fél négykor kezdi a napot), és nemsokára nekiesem egy negyedik szakdolgozatnak is. A levelezőprogramot már úgy nyitom meg, hogy közben búal aszok, mit küldenek vajon már megint a drágaszágok. Ráadásul tegnap elfelejtettem tejet venni, úgyhogy most nincs a kávéba, és a tavasz örömére a tavaly kényelmesnek bizonyult cipő csúful feltörte a lábam. Ah, siralm, ah, sepedés.
3/222 – Hatszoros
Tegnap óta már hat darab elsőfokú unokamicsodácskám van, a frissz ész capkodósz példány három kiló tizenöt deka, negyvenkilenc centi, és csodaszép. Egyúttal viszont levelezős hallgatókat tanító tanár is vagyok, ami azzal jár, hogy a hét hatodik napján is dolgozóba megyek. Ehhez még pluszban hat szakdolgozóm is van (jelen állás szerint, bár egy valószínűleg feladja a pénteki határidőt). És ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a blog harmadik évében ez a 222. bejegyzés, ami szintén osztható hattal, akkor tényleg itt állok jól megfürödve.
3/221 – Hol az agy nem ázott köteleket szaggat
A vogon költészet kutyafasza ahhoz képest, amit a Föld nevű bolygón képesek kitermelni magukból az emberek, ezt már Douglas Adams is tudta. Ha nem így lenne, sose ismerkedhettem volna meg Katona László munkásságával, aki afféle kultköltő volt a collegiumban, kábé a költészet Uhrin Benedekje, és többünk meggyőződése szerint a legrosszabb magyar költő, aki valaha pennát ragadott. Olyasmiket volt képes elkövetni, mint például hogyaszongya “Rímelő versekben lakik sok gondolat,/ Hol az agy nem ázott köteleket szaggat.”
Hogy hogyan jutottam ide, és hová akarok eljutni innen? Nos, néhány hónappal ezelőtt baráti műfordítói gyorssegélyt nyújtottam egy, a skót Felföldön játszódó dugós-kardozós regény fordításához, mivel a főhős hirtelen verselni kezdett szíve hölgyéről, körülbelül az elvárható minőségben, desőt rímesen. Ez külön hangsúlyt kapott a történetben, a regénybeli műélvezők nemcsak a költemény belbecsét dicsérték, hanem azt is, hogy milyen csodálatosak a rímei. (Igen, ilyenkor konkrétan látni, amint a szerző elalél ennen maga ragyogó produkciójától, úgyhogy külön biztosítékot szerez arra, ez véletlenül se kerülje el a bamba olvasó figyelmét.) Talán tíz sor volt, égő szívvel meg hollóhajakkal meg selyembőrrel – mint mondtam már, körülbelül az elvárható minőségben. A regény fordítójának addigra már tele volt a hócipője az egésszel, én pedig életem bizonyos szakaszaiban költöttem is (mármint verset, nem pénzt), így hát már csak brahiból is megcsináltam, meg aztán a fordításokkal meg a barátokkal úgy van az ember, mint ahogy Konfuciusz mondá, te megvakarod az én hátamat, én megvakarom a tiedet. Mivel tényleg baráti szívességből csináltam, nem is számítottam semmi viszonzásra – ehhez képest viszont tegnap hozott a posta egy cipősdobozt a messzi keletről, amiben olyan nyalánkságok voltak, mint zöld színű Kitekat meg karamellás kukoricapufi.
Mit mondhatnék, a költészet is olyasmi, amitől tovább nőhet az ember segge. Avagy mindezt rímelő versekben elmondva, “Másoknak lírája fenekem növeli,/ tompora mutantur, hehehe, hihihi”.
(Amúgy, bevallom, leginkább azért fosom a szót ilyen terjedelemben és ennyire összevissza, mert a húgomat ma délelőtt megszülesztik, és ő ugyan minden bizonnyal kiröhög majd azért, de én igencsak izgulok. A zsebemet például a telefon húzza le – nem mintha bármit is tudnék tenni ilyen távolságból, akármi van…)
3/220 – A taposómalom mindennapjai
Már megint ezek a napok, amikor fékevesztett rohanás van, mert egyenletes haladás sose, órák pótlása, szombati tanítás, minden, ami, belefér. Ráadásul a jövő hét végén szakdolgozat-leadási határidő, és én éppen tegnap kaptam meg valakitől az első változatot a munkájából, ami persze terjedelmi szempontból megüti már a mértéket, de semmi másból, és totálisan leadhatatlan.
Még a hajmosás is külön tervezést igényel, grr.
3/219 – Iustitia commutativa
Ma (többek között) Aquinói igazságfogalmait fogom magyarázni háromszor negyvenöt percben szerencsétlen másodéveseknek. Senkinek nem ajánlom, hogy inzultáljon a buszon, nagyon kellemetlen meglepetés érné.
3/218 – Cím nélkül
Mindent összevéve sem volt egy kéjhömpöly a mai nap, de valószínűleg akkor érte el a mélypontját, amikor a buszon hazafelé döcögvén valamelyik Dunakanyarpuszta-külsőn leült mellém egy pasas, és a seggem alá csúsztatta a tenyerét. Meglehetősen kulturáltan, de korántsem suttogva közöltem vele, hogy fiatalember, ha a fenekemet akarja fogdosni, ahhoz korábban kellett volna felkelnie, most pedig engedjen ki, mert átülök máshová, MOST.
Felteszem, ha igazi kemény nőszemély lennék, akkor nem én ülök át máshová, hanem őt küldöm el egy másik ülésre, másrészről viszont örüljön, hogy nem voltam még a jelenleginél is morcosabb kedvemben, mert levágom a pöcsét, oszt kidobom az ablakon a Dunába. (Bicska speciel volt nálam. Bicska, rúzs, cigi, púder és pénztárca, ezek nélkül nem megyek sehová.) A kurva életbe. Fáradt vagyok, gyűrött, a fejem úgy fáj, hogy majdnem szétrobban, erre meg egy pernahajder azt hiszi, hogy büntetlenül szórakozhat velem. Hát nem. Már nem.
Most viszont leülök, megnézek valami ostoba filmet, és eszek hozzá kaukázusi kefirt csipsszel. A macskák már kaptak vacsorát, a munka pedig megvár. Meg szokott.
3/217 – Stoplámpa
Voltam fodrásznál, úgyhogy most felül piros vagyok, alul meg ződ. (Ez utóbbi nem a fodrász miatt, hanem csak úgy.)
(Ha esetleg lennének köztetek olyanok, akiket inkább a ruhám új állapota érdekel, tessék.)
Újracucc – Matisse és Rousseu le Douanier szerelemgyereke
Több mint féléve turkáltam ki magamnak ezt a ruhát, merthogy egyszerűen beleszerettem a mintájába, na de hát így nézett ki rajtam, ni.
Bő is volt meg idétlen is, főként a nyakkivágásával voltam roppantul elégedetlen, meg persze az ujjával is. A többihez nem akartam különösebben hozzányúlni, ennek a ruhának bélése is van, úgyhogy ki kellett volna bontani, és külön-külön bevenni, túl nagy macera. A nyakkivágás meg az ujja viszont tarthatatlan volt, hát nekiestem.
Az ujja nem volt nagy kunszt: a nekem tetszőt szélességben végigvarrtam rajta, elszegtem, levágtam, kalap.
A nyakkivágást viszont nem tudtam önmaga anyagából megoldani: ha levágom a furán harmonikázó anyagot, lényegében kiesik belőle a mellem, ez meg nem volt szándékomban. Valami plusz pótlást igényelt, ehhez pedig (quelle horreur) nem találtam az itthoni anyagaim között semmit, ami megfelelt volna. Kénytelen voltam ismét egy kilós turkálóhoz fordulni, és vettem egy hujujzöld pamutpólót, éppen olyan hujujzöldet, mint az egyik minta.
A továbbiakban következő képek azt illusztrálják, mit csinál egy lusta hobbivarrónő, aki gyors eredményeket akar. Ráillesztettem a pólót a ruha nyakkivágására, bejelöltem, hogy mennyire van szükségem belőle
aztán levágtam a fölös részt.
A jelzett krétavonalnál visszahajtva rávarrtam a zöld pamutot a nyakkivágásra
levágtam alóla a fölösleges anyagot. A póló nyakát is levágtam a nekem tetsző szélességben, visszahajtottam, elszegtem. Mivel a betét alsó felének girbegurba varrásvonalával nem voltam igazán elégedett, rávarrtam cikcakkal egy kis fekete fedőpántot,
aztán, hogy kevésbé tűnjön randomnak, felülre is egyet.
Kész. Valószínűleg még mindig nem világos, mit csináltam és végül milyen lett a végeredmény, de ne búsuljatok, holnap úgyis felveszem.
3/216 – Teachers teach that knowledge waits
A tavaszi vakáció vadul dönget a vége felé – ennek az a jó oldala, hogy a jövő héttől ismét hasznosnak érezhetem magam (nekünk tanároknak akadnak ilyen illúzióink), a rossz oldala meg, hogy nyilván felét se végeztem el a vakáció alatt mindannak, amit terveztem. Persze előbb-utóbb mindent meg fogok oldani, meg szoktam, de akkor is csak állok, és bámulok, hová rohant el az idő, ami alatt befejezhettem volna a saját szövegeim gyomlálását, és érdemben készülhettem volna nemcsak a következő, de az azutáni meg azutáni hét óráira is. Isten neki, fakereszt, most már hiába is nyivácskolok, nézzünk a derűs és aktív jövőbe. Különben is, holnap elmegyek fodrászhoz, hátha a külcsín a belbecset is növeli.
Rám fér, az kétségtelen. Ma például, mint ezt a mellékelt ábra is mutatja, ki se akarom dugni a képem a lakásból, és lényegében pizsiben fogom végignyomni a napot.
Egyébként meg vigasztalódjunk, Bob Dylan nálam is több problémát tudott felsorolni hét perc alatt. (Bár, bevallom, én visszafogtam magam. Őtözködős blogger vagyok, nem protest-énekes.)
3/215 – I is more stronger than Darth Weber
A tegnapi buliba menet még a buszon rámtört a fejfájás, de úgy, hogy csillagokat láttam (“minden fejfájások öreganyja, Muad’ Dib!”), és hiába kaptam csodálatos fejmasszázst is, nem múlt el, úgyhogy fél kilenckor hazasompolyogtam. Legalább megetettem a népeket házi diós veknivel meg szardellavajjal, ez is valami, és buliban különösen hasznos, mert segít a macskajaj elkerülésében. (Én szégyenszemre csak egy kupica macedón szőlőpálinkát ittam meg sok vizet.)
Az Estikelátogatás alkalmából kénytelen voltam rájönni arra is, hogy vén vagyok, mint az országút, és letagadhatatlanul háziasszony, mert komolyan vissza kellett fognom a késztetést, hogy alaposan kipucoljam a budit, nagyon ráfért volna. (Héhahó, mindjárt fejjel bukom egy tál kelt tésztába, és belefúlok.) Nagy szomorúságomra nem csak a kosz száma volt légió, de gyermekkorunk régi szemétdombja még romosabbnak tűnt, mint hajdanán, valószínűleg az is volt, bár mi se lettünk fiatalabbak. Viszont mint Poett költőnővel megegyeztünk, negyvennek lenni mégiscsak jobb, mint húsznak, legalábbis annak a húsznak, amilyenek mi voltunk akkoriban.
A hazafelé buszon tovább fokozódott a vénség érzete, lévén hogy egy kazal egyetemista is velünk utazott, akik a Pap-Szigetre igyekeztek ebben a kései órában, és legalább kétszáz doboz sör volt náluk. Na de legalább hazakúsztam az ágyamba, aztán ma reggel meg arra ébredtem, hogy a fejfájás elmúlt, cserébe viszont a keresztcsontomat fűrészelik éppen, ach, öröm, bódottá, ha valaki most a nőiség kiteljesedésével jönne nekem, addig ütném, amíg mozog. A bevásárlást viszont nem ejti meg helyettem senki, úgyhogy kiadjusztáltam magam, bevettem a lakásban található két legeslegutolsó Cataflamot, és levonultam a piacra rukoláért, mángoldért meg ami még szembejött. Fan nekem muszkli unter mein körmömalja is.
A bejegyzésben elszórt Frank Herbert-, Sylvia Plath-, Biblia- és John Updike-parafrázisok és válogatott popkulturális utalások mellett a cím is lopás, Molvánia Eurovíziós Dalfesztivál-résztvevőjétől, Zladtól származik (többé-kevésbé). Ha esetleg még nem ismernétek Zladot, tessék. Szívesen, máskor is.
3/214 – Nappalka, Estike
A collegiumban, ahol laktam (szigorúan C-vel, ez fontos), a csütörtök estéink és éjszakáink az Estike nevű műintézményben zajlottak, ami vala egy eléggé zártkörű pinceklub, mégpedig annyira híres, hogy még a Shadowrun szerepjáték magyar kiterjesztésében, az Árnyék-Magyarországban is helyet kapott. (Persze ne veszítsük el a realitásérzékünket: egy kicsikét okosabbak voltunk talán az átlagos kocsmai közönségnél, de mi is éppolyan olcsón próbáltuk beszerezni a söreinket, és éppúgy táncoltunk az asztalon, mint az ebben az életkorban elvárható.) Amikor már régen nem laktam a collegiumban, más volt collegisták kitaláltak egy olyan programot, hogy “Első Péntek”: afféle öregek bulija, minden hónap első péntekjén. Ez egy ideig szépen ketyegett, aztán elhalt egy időre, de most ugyanazon volt collegisták nekiláttak feltámasztani a tradíciót, ráadásul éppen az Estikében.
Ma is a hónap első péntekje van, és nekem fel kéne emelnem a fenekemet, hogy elmenjek, de, valljuk be, a fenekem egyre nehezebb. Mindenesetre egyelőre elmegyek a boltba meg a könyvtárba, aztán a többit majd meglátjuk.
Update:
Rosseb, csak egyszer élünk. Elmentem bulizni.
Minden nap más - mindennap más 