A tegnapi nap intézkedős részének gerincét az a nemes harci feladat képviselte, hogy útlevelet kellett csináltatnom, mert a körülmények sajátos összjátéka dicstelen lustaságom és halogatósdim mián tavaly augusztus óta nincs nekem olyan. Mivel az utazásaimat azóta nagyrészt a Bermuda-háromszögben (Sztendre-Bp-Egom) bonyolítottam, az útlevél hiánya nem volt nagy ügy, különben is ha kilfeldre akartam volna menni, ott a személyi. Viszont a húgom a körülmények sajátos összjátéka, egy frászt a körülmények sajátos összjátéka ennen jól megfontolt döntése folytán az EU-n kívül vert fészket magának és lett belőle Csicsóné három lánnyal, úgyhogy útlevél nélkül nem tudok elmenni hozzájuk megnézni magamnak a legfrissebb bébit, ugyubugyu.

Mivel iratokat nem csináltat magának minden évben az ember, mindig új kihívás rájönni, hogyan és hová érdemes bejelentkezni, bevonulni, kivonulni satöbbi. Azt már kitapasztaltuk egy ideje, hogy a forgatókönyv általában azzal a jelenettel kezdődik, melyben a delikvens bemászik a saját ügyfélkapuján, aztán konstatálja, hogy saját városában legközelebb két-három hónap múlva tud bármiféle ügyet elintézni, júliusig minden időpont betelt, goto alternatív megoldások. Ilyen szituációban a Repülő Kutató a Visegrádi úti nagyböhöm központi okmányirodára szokott eskünni, ott mindig meg lehet oldani mindent.

Jelentem, ez az információ vészesen elavult. Minden bizonnyal mások is szembesültek azzal, hogy a városukban két hónapra előre foglalt minden időpont, mit tehetnénk, goto alternatív megoldások, Visegrád úti nagyböhöm, mert most már ott se lehet egy tűt se leejteni. Az információs pultnál már automatikusan nyomták a kezembe a lapot, hogy itt van további húsz másodgenerációs (wtf) integrált ügyintézésű (wtf) kormányablak (ez legalább már nem wtf, ezt ismertem). Menszte, menszte szemed világába, itt nincs már időpont júliusig.

Na jó. Kivonultam, mint vert sereg, majd megálltam az utcasarkon, és tanulmányozni kezdtem a másodgenerációs integrált izék listáját, mint egy elveszett turista. Mivel három órával később jelenésem volt a Sophianum ötödik emeletén (egyébként most komolyan, hogyan képzeltem én azt, hogy április végén, péntek délelőtt, időpontfoglalás nélkül útlevelet fogok szerezni? a naivitásom tényleg határtalan), úgy véltem, az lesz a legszerencsésebb, ha nem valamelyik peremkerületben keresek magamnak egy kormányablakot, hanem minél közelebb a Kálvin térhez. Ha meg már úgyis lúd, legyen döglött, gyerünk a Yo-Yo-Yozsefvárosba.

Mivel én nem utazom gyakran és sokfelé, itthon is leginkább a barlangomban kuksolok, és ha megyek valahová, viszem magammal a barlangot, a kulturális sokszínűségről szerzett tapasztalataimnak csimborasszóját a chicagói Greyhound autóbusz-állomás jelenti 2008 májusából, ahol minden volt, ami Amerika. Nos, amikor beléptem a Baross utcai kicsiny és családias kormányablakba, ugyanaz a kulturális sokszínűség fogadott pepitában. Épp csak a rabbi meg az ámisok hiányoztak, de amúgy tényleg volt ott minden, mint a búcsúban vagy egy Greyhound-állomáson. A helyi etnikai kisebbség asszonyai sok gyerekkel, izompólós ifjak aranylánccal a nyakukban, egy holtfáradt mentős, egy öregember mankókkal és fürdőköpenyben, túlszolizott csajok, ázsiaiak, afrikaiak, több hajléktalan, és mivel a Yo-Yo-Yozsefváros tényleg dzsentrifikálódik, még a hipszterek törzséből is volt ott néhány képviselő irgalmatlan szakállakkal, a hónuk alatt gördeszka meg védősisak. Ja, meg több hozzám hasonló nyomorult is, akit a Visegrádi útról hajtottak el.

A legjobb ügyintézőhely volt, amivel eddigi létezésem során találkoztam. A két biztonsági őr/beléptetőember jókedvű volt és segítőkész, az ügyintézők kedvesek és mosolygósak, az egyik biztonsági bácsi időnként körbejárt, és a hosszabb ideje várakozókat megnyugtatta, körülbelül mennyi idő múlva kerülnek sorra. Miután beléptem az ajtón, negyven perccel később már ki is jöttem rajta, két hét múlva postán érkezik az útlevelem.

Na ilyenkor szoktak eszembe jutni a jó öreg Chokito-reklámok.

Ma egyébként névnapom-pom-pom van és hétvége egészen hétfő reggel hatig, ezek örömére viszont úgy fáj a fejem, hogy mindjárt szétdurran.