Mivel már kedd óta itthon van a pasas, lassan visszarázódom a házaséletbe, különös tekintettel annak olyan oldalaira, amelyeket általában a nálam romantikusabb népek igen kevéssé tartanak számon. Óhatatlanul is mentális strigulákat húzok tartozik/követel rubrikákba, no, Isten hozott mindenkit a Barlangi Morcok és controlfreakek világában. Ahhoz például csúnyán hozzászoktam három hónap alatt, hogy ha leteszek valamit valahová, az nem mozdul onnan (leszámítva a macskajátéknak minősíthető tárgyakat, lásd húsvéti dekorációs nájlontojáskák), úgyhogy már volt néhány “holafenébenvana” felvonás – viszont ugyanez, mármint hogy nem mozdul onnan, érvényes volt a mosogatóba sunnyantott edényekre is, amelyeket ezúttal gondosan elmosva, a szárítón láttam viszont. És tegnap este, mikor kimerültségemben a kanapén elnyomott az édes álom, arra ébredtem tizenegykor, hogy az egész ház ki van világítva, de mint a karácsonyfa, a bokicámnál pedig egy kupac valaki-másé jegyzetcetli van – cserébe viszont, mikor hazakúsztam a munkából, kaptam vacsorát, a macskák pedig nem álltak körbe érdeklődve, hogy hol a kaja, mert már ők is kaptak vacsorát.

Mindent összevéve, azt hiszem, pozitív a rovancs, de azért ezt még szokni kell. A jelenlegi helyzet ugyanis (aggyunk a romantikának is egy kicsit) meglehetősen hasonlít Exupéry rózsa-róka sztorijaira, én meg tüskés is vagyok, vörös is vagyok, és sosem állítottam azt sem, hogy könnyű lenne velem az élet.

Most viszont elmentem parodontológushoz.