Az élet igazságosságával kapcsolatban jelentősen megoszlanak a vélemények – az enyém lényegében az, hogy az élet nem igazságos vagy nem igazságtalan, az életnek nincs igazságértéke, csak van, és kezdeni kell vele valamit. Tegnap viszont egészen határozottan úgy gondoltam, hogy az élet igazságtalan, és velem különösen az. Végül is én egészen elfogadható szájhigiéniai rutinnal rendelkezem (napi kétszeri fogmosás meg esetenként még fogselyem is), aztán ehhez képest most már életem végéig azzal a súlyos krónikus parodontitisszel fogok nyomorogni, amit visszafordítani nem lehet, megállítani is csak-csak, egy valag pénzt fogok költeni arra, hogy nekem fájjon, és első körben mindenképpen ki fogják húzni vagy két-három fogamat, mert azok már csak baktériumrezervoárnak jók.

Menjetek el mind fogászhoz, és lehetőleg olyanhoz, aki fogágybetegségekkel is foglalkozik, mert állítólag ezt a rémsztorit, ami az én számban van, már tizenöt évvel ezelőtt észre lehetett volna venni, és akkor nem jutottam volna ide. Én már voltam mindenhol, parodontológiai státus-röntgenen is, most viszont szokás szerint piacra megyek. Nemszokás szerint kocsmai programom is lenne este, de el vagyok kenődve piszkosul, úgyhogy lehet, inkább mégis itthon maradok, és némi menedéket találok butuska tévésorozatokban meg színes anyagdarabkákban. Ha így lesz, bizony még csokit is eszem ehhez, minekutána már úgyis mindegy.