Miután tegnap reggel a több tonna szemléltető eszközt emlegettem, szinte törvényszerű volt, hogy éppen egy olyan zárófoglalkozásra essek be, ahol az eszközök, hogyúgymondjam, a minimálprogramot képviselték: fekete-fehér fénymásolatok egy borítékba zsufizva, grafitceruzával rajzolt karóra, aminek nem voltak mutatói meg effélék. (Az évfolyam egyetlen hímnemű hallgatója volt az áldozat, ha ez mentség egyáltalán – laza, mint a rigalánc, a gyerekek csüggnek rajta, istenáldotta érzéke van ahhoz, hogyan bánjon velük, viszont a szemléltető eszközök nem az erősségei, desőt.) A legjobb jelenet minden bizonnyal az volt, amikor a hallgató elővezette, hogy van neki egy tűzoltó ismerőse, aki összekeverte a tűzoltótömlőket, ugye segítetek a jó sorrendbe helyezni őket, gyerekek (=rövidebb-hosszabb összehasonlítása, a fogalmak megszilárdítása a gyermekek aktív részvételével). És akkor előhúzott egy csomó girbegurba nejlonmadzagot abból a műrafia fajtából, amivel a piacon az újhagymákat szokták összecsomózni.

Mindenesetre a gyerekek roppantul élvezték az egészet, a végén pedig az egyikük közölte, hogy ő is óvóbácsi akar lenni, hát mit kívánhat ennél többet az ember.

Ma egyébként végre kialhattam volna magam, de juszt is felébredtem fél hatkor. Legalább volt időm azon mélázni, mi a rossebet vegyek fel cudar hideghez és ragyogó napfényhez. Kesztyűt, sapkát, sálat meg ötvenes faktorszámú napvédő krémet, mi mást. Közben ugyanis kezdetét vette az az időszak is, amikor rendszeres nyígnivalóim listájára felkerül a nap meg a napvédő krém – ez utóbbi azért, mert vagy arckrémre hasonlít és hatástalan, vagy sűrű fehér kulimász, amit képtelenség elkenni az ember orcáján. Attól tartok, muszáj lesz beruháznom valami drágább termékbe – végül is, egyetlen pufám van, és azt is nap mint nap mutogatom.