Ma afféle franciasaláta-napom lesz, ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, és piszkosul kell rá a majonéz, hogy összefogja. Fél tizenegytől masszázsra megyek, egytől fogorvoshoz, szóval néhány óra leforgása alatt nagyon jó lesz nekem meg nagyon rossz. Hajh, akkor szép, ha zajlik. A fogorvosnál amúgy ki fogom csapni az asztalra azt a tizennégy parodontológiai státus-felvételt, amit különböző szögekben csináltak világszép fogsoromról még pénteken, nézzék meg, oszt mélázzanak el azon, melyik fogamat akarják elsőre kihúzni. (Még mindig azon füstölgök, hogy “baktériumrezervoár”, hogy izélné hegyesre ezt az egész mizériát a mélyen tisztelt univerzum.)

Fizikai állapotom mellett a szellemiekre is gondolni fogok neki bele, úgymint bemászom mindenféle adattáblák közé, és további ppt-ket fogok gyártani a hétre. Amióta a felsőoktatásban rontom a levegőt, lényegében minden félévem arról szólt, hogy valami újat tanulok, hogy aztán taníthassam is. Jobb pillanataimban úgy gondolok erre, hogy én vagyok a modern tanár, aki rugalmas és könnyen akklimatizálódik, meg minden anyagból ki tudja vacsargatni azt a strukturált információt, ami hasznos lehet a diákok számára, amellett meg elő is tudja adni aztat; rossz pillanataimban meg úgy, hogy végtelenül sokoldalú vagyok ugyan, de minden oldalam lapos, és a háromezer felé csapongó tudásom azt eredményezi, hogy sehová nem tudok igazán mélyen lehatolni.

Istenkém, istenkém, milyen súlyos kérdéseket feszegetek én itt egy őtözködős blogon. Inkább ne ugyanazt a kameezt vettem volna fel, mint tegnapelőtt, de hát hiába, ha el vagyok kenődve, mindig a régi jó klasszikusokhoz kúszom vissza.