Dolgozok rajta, dolgozok rajta.
Valahol jobbfelől van egy kis csoki is.
9/354 – Hostel
Akkora ordas marhaságokat álmodtam össze az éjjel, hogy most is szédelgek bele. A RK meg egy csomó kutató társaságában elutaztam Berlinbe, ahol kivettünk egy komplett hostelt, és vacsora után gondoltam, járok egyet a környéken, de mire visszakeveredtem, tömegek hemzsegtek odabent, és akkora volt a zsúfoltság, hogy nem jutottam be a hálótermünkbe, úgyhogy visszabolyongtam a folyosókon, ahol az étkezőt éppen átépítették, és én kétségbeesetten próbáltam megtudni, hogy mi ez, miért, hol vannak a cuccaink, hol vannak a többiek, miként történhet meg ilyesmi. A kelletlen és nyűgös építőmunkások két kelletlen és nyűgös libához irányítottak, akik állítólag a direktriszek vagy mik voltak ott, persze kiderült, hogy mindketten magyarok (ez valószínűleg a tudatalattim realitásérzékének villanása lehetett, én még álmomban sem tudok németül), az egyik tipikus passzív-agresszív módon siránkozott és vádaskodott, közben meg folyton elbőgte magát, a másik meg simán csak tulokmód nem volt hajlandó értelmes beszélgetést folytatni, felváltva vigasztalta a másikat, és intézett hörgő kirohanásokat felém, hogy látta, mekkora koszt hagytunk magunk mögött, mire én, hogy ezt mind meg lehet beszélni, és mindent meg lehet oldani, de hol vannak a cuccaim, ja hát azokat elvitték, de hova, mondja meg nekem, hát azt most nem lehet, mert láthatom, mekkora felfordulás van itt.
Arra ébredtem, hogy dühös vagyok és fáj a fejem. Azóta már megittam két kávét, de még mindig nem vagyok teljesen magamnál, és lövésem sincs, mivel tudnék segíteni magamon. Amikor a világgal bajok vannak, az még hagyján, de amikor az ember saját fejében is ellenségek laknak, az már mindennek a teteje.
Ennél előnyösebb fotót pillanatnyilag nem tudok betenni magamról. Hálistennek délután háromra kozmetikushoz vagyok hivatalos, legalább kívülről ácsolnak majd valamit a fejemen, ha már belülről nem megy.
9/353 – Kukurikú
Helló, vasárnap. A szomszédban* másfél órája rikoltozik a kakas, és már a macskák is megkapták az első reggelijüket, úgyhogy akár blogolhatok is.
Lehet, hogy ma lemegyek a zsibire, és ha igen, akkor még írhatok arról is, de ez még a jövő zenéje.
* Azoknál, akiknek a kertjéből kábé nyolcszáz évvel ezelőtt átköszönt az ott kolbászoló helyszínelő rendőr a mi kertünkben kolbászoló helyszínelő rendőrnek, hogy “Hellóóó, hát ti is itt vagytok? Te, lehet, hogy ez ugyanaz a betörő volt?”. Ebben a pillanatban két dolgot értettem meg halálos pontossággal: a) ennek a településnek a térinformatikai rendszere egy összecammantott szarkupac; b) ezek a jagellók tutira nem fogják elkapni a betörőinket.
Jelzem, egyszer elkezdtem írni egy krimit, amiben bürgüncfalvi rendőrök balfaszkodtak, kábé egynegyedéig jutottam, aztán közbejött a zélet, úgyhogy valószínűleg sose jutok majd a végére, de ez nem is baj, mert minden megvan már a fejemben az utolsó jelenettel bezárólag, módszerek, alibik, nyomok, jelek, félrevezetések és konfliktusok, csak az indíték nem, és valamiért nem fűlik fogam ahhoz, hogy az indíték-nélküli-gyilkosság-amit-csak-azért-követ-el-egy-nagyon-okos-cihopata-hogy-ebből-lehessen-egy-krimi útra tévedjek.
Eská 9/43 – Fiókfrissítés
Még tavaly történt, hogy gondos tervezés után beszereztünk a hálószobába a régi rozoga gardrób helyett egy új, praktikus Paxot, aztán én úgy szétkaptam a korábbi szekrényt, mint a pinty. A darabok egy része az “egyszer kelljen, s jó, ha van” szellemében levonult a pincébe, a tükrös ajtók például buborékos fóliába csavartan várják, hogy a sógornőm egyszer elvigye őket. Igazából csak a középső elemet tartottam meg többé-kevésbé intakt állapotban a komplett szekrényből, ezt.
A fotón épp ott látható, ahová végül szántam őkelmét, az emeleti folyosóra a fürdőszoba ajtaja melletti ficakba. Nyilván kezdeni kellett vele valamit, úgyhogy… ja, jól sejtitek, ezt is szétkaptam, mint foxi a lábtörlőt.
Ebben az időben már le volt festve Poros Beton színűre a Bűnök Barlangja, és az emeleti folyosóra is nekiláttak beszállingózni a szürke Haugák, úgyhogy kikevertettem a Mogorvákkal egy kübli világosszürke Unitopot. Ezen a képen is ott van, ni.
Innen már elvileg sínen volt a dolog.
(A tükrös ajtókat is befestettem, de tök hiába, amikor megpróbáltuk visszaszerelni, kiderült, hogy a vénségtől meg a hurcikálástól totál elkajszultak a zsanérok. Mondjuk úgy, hogy a probléma megoldása még folyamatban van, de én igazán ráérek.)
Na de aztán jöttek a fogantyúk. Ezeket valamiféle igen vicces fröccsöntött nájlonból gyártották, úgyhogy elsőként muszáj volt lecsiszolnom dörzspapírral az egész bandát, hogy ne csússzon le róluk a festék,
aztán be is festettem őket azonmódulag.
Megszáradtak, felszereltem egy tesztpéldányt az egyik fiókra (kép erről nincs), aztán elkezdtem keservesen ásítozni. Rohadtul unalmas lett szegénykém.
Oké, újratervezés.
(Helló, Erik, rég játszottunk, ideje lenne végre bandáznunk együtt egy kicsit.) Mint látható, a lakásban fellelhető Unitopokkal kísérleteztem, hogyan és miként tetszik nekem legjobban az egész, aztán száradás után kiválasztottam a kész ojjektumokból négy szimpatikusabbat, és uccuneki, csillagcsavarhúzó.
Úgyhogy most így néz ki a fiókos rész a szekrényből:
A polcos részben persze még nagyjából tömegkarambol van, de én ráérek, és Terveim is vannak. Asszem, azokban a Tervekben ezek a rozetták is helyet kapnak,
bár ki tudja. Mint mondtam, én igazán ráérek. A szekrény is.
9/352 – Párakapu
Úgy vártuk már az esőt, mint a messiást, de arról nem volt szó, hogy eső címén egy monstre párakapu kerül a fejünk fölé. Talán még annál is pocsékabbul vagyunk/vagyok, mint a száraz hőség idején. (Azért a többesszám, mert a RK sincs a topon, éjjel mindannyian zűrösen és hülyeálmokkal aludtunk, egy villám akkora durrpgással csapott le, hogy majdnem bepisilt az egész banda, Poci meg pláne ma már kétszer hányt. Igaz, utána mindig odament a tálkájához, és nézett rám, hogy esetleg adhatnék erre való tekintettel egy harmadik reggelit vagy mittomén.)
Mindenesetre a kertben a zöldek legalább úgy néznek ki, mint akik/amik örülnek. Egy kicsit.
Eská 9/42 – Kenyér
Gusztushúsz sok más minden mellett az új kenyér ünnepe is, ezt pedig nyilván meg kell ünnepelni, bár ha kenyérsütésről van szó, azt átlagban másfél hetente megteszem. Úgyhogy merő kíváncsiságból megnéztem, hány sütési produktum jutott fel ide az elmúlt blogévben.
Nos.
És íme, a mai:
Eská 9/41 – A “tengerparti” komód
Nem állítottam sose, hogy úgy működne a fejem, mint másoké. Ez itt például, mielőtt nekikezdtem, csak egy mindközönséges ikeás Aspelund komód volt, most viszont egy tengerparti naplemente, a vízben színes kavicsokkal. Győzzetek meg az ellenkezőjéről, ha tudtok.
Van egy csomó fázisfotóm is, de nem mondanak sokat a folyamatról, merthogy az alapszínek tudatosan lettek kiválasztva, a többi viszont csak amúgy organikusan alakult, sok-sok festékkevergetéssel. Technikailag nem sokban különbözik a hímzett-rátétes párnahuzatoktól, amiket gyártani szoktam, csak az anyag volt más meg az eszköz, amivel dolgoztam.
És igen, ezúttal sem vagyok teljesen elégedetlen.
9/351 – Szélrózsa
Újabb szájbavert kánikulanap következik, bár elvileg estére már zivatarokat mondanak. Reményeim szerint csak az időjárás fog zavarogni, de nem vagyok túl optimista: anyósomék ma indulnak a tengerre három unokájukkal egyetemben, és már láttam efféléket, úgyhogy valószínűleg akkor tesszük mindenkivel (de főként magunkkal) a legnagyobb jót, ha ma nem kerülünk az útjukba. A távozások zűrzavara sosem kellemes, most sem az: tegnapelőtt este megdöglött a mosógépük, és apósomon kábé ezzel egyidejűleg tört ki a lázas tetyekvetyek azon változata, amikor az ember olyan piszlicsáré hülyeségekkel foglalkozik, amelyeknek semmi köze az utazáshoz. Úgyhogy volt itt már konzolfúrás a teraszárnyékolóhoz meg hosszú csiszolgatása tetőablakok rolótartóinak, és én még mindig Emese hátsó ülésén tárolom a kilenc darab lécet, amit az OBIban vettem tegnap. Az alvó oroszlánok bajszát sem érdemes vuzigálni, hát még azokét az oroszlánokét, akik nagyonnagyon ébren vannak, és a bipoláris gyorsítósávban döngetnek a szélrózsa minden irányába.
Mázlimra van fent nekem a vendégszobában egy majdnemkész komódom, amit már festegetek egy ideje, most szárad rajta az utolsó adag putypurutty, úgyhogy ma már be is tudom mutatni. Nyilván egyéb hülyeségekkel is el tudom foglalni magam, mielőtt nekiesek a léceknek, mert persze azokkal is Terveim vannak, hajaj. Én is a szélrózsa minden irányába döngetek egyidejűleg, no.
A szélrózsa egyik nyila amúgy épp erre a buggyruhára mutat, meg fogom próbálni, hogy zsebet is építsek bele. Zsebet bármibe lehet építeni, de ezen a ruhán lehet, hogy éppen a buggyot fogja elrontani, mely esetben megette a fene az egészet, és akkor nem varrok több buggyruhát magamnak, mert túlságosan is szeretem a zsebeket. A szabásminta egyszerű ugyan, mint a pof, de rettenet sok anyagot zabál fel, úgyhogy mindenképpen win-win helyzet áll elő, akár összejön az a zseb, akár nem.
Eská 9/40 – Mágnestallérok
Hogy is szoktam mondani? Itt semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe. Itt van például az a rengeteg hímzett tallér, amit csak úgy csináltam, és időnként táskákra meg kabátokra applikálom őket, meg itt van az a maréknyi mágneskorong, amit még a ferrofóliával együtt rendeltem meg tavaly decemberben. Ó, és ott van a jó öreg Technokol Rapid is.
Csak arra kell vigyázni, hogy a megfelelő polaritású oldalra ragassza fel a tallérokat az ember,
és néhány óra száradás után már ilyen pofás kis hűtőszekrényajtóm lett:
(A tallérokon túli készletben a cicamágneseket anutámtól kaptam ajándékba, a Reich Károly meseillusztrációsokat meg könyvesboltban vettem valamikor régen. A fej saláta, hát az csak úgy lett valahonnan.)
9/350 – hwæt
Máma egy igen kevéssé előnyös oldalamat láthatjátok, lengetőhájacskák meg nagy kövér fehér hátak bemutatásával, de elsősorban arra voltam kíváncsi a fotó készítésekor, mennyit fakult nyolc év alatt a tetoválásom.
Sokat. Jó, végül is én akartam a hátam közepére, nem teljesen ok nélkül.
Emberinek nevezhető őtözékben azért vagyok, mert ha a Repülő Kutató felvakarodik édes álmából, megejtjük heti bevásárlásunkat, mielőtt a gusztushúsz hisztériájának rohama elkezdődik. Én speciel az OBIba is be akarok menni, oda pedig kötelező valami virágmintás, fodros és masnis, mert továbbra is perverz örömet találok abban, amikor a RK-t kérdezgetik, konkrétan mit keres, ő meg bocsánatkérően mutogat a hóka középkorú pillangóra, aki éppen a kampók és fogantyúk között röpköd.
Eská 9/39 – Újrapárna-huzat
Ez sem egészen friss történet, de itt egy csomó dolog elsunnyog a háttérben, csinálgatom a huzatocskákat halomszám, aztán persze nem blogolom be, mert minek. Itt ezen a képen van például balfelül egy olyan, amiről egy kukkot sem mondtam,
pedig elég régen kezdtem el. A huzat maga konkrétan a decemberi újrapárna-projekt következményeként született a testvérkéjével egyetemben, merthogy kellett nekem az új párnákra új huzat, de persze jóval korábban indultak a nagyinégyzetek, és menet közben fel-feltűnt a blogon a készítés valamelyik fázisában a párnahuzat, de sose hangzott el az, hogy “tadááá!”
Na akkor most!. Ez különösen azért lesz egy izgalmas tadááá, mert valójában ezeket a nagyinégyzeteket még 2020(!) októberében(!) kezdtem el azzal, hogy “egyszer kelljen, s jó, ha van”. A későbbiekben még feltűntek összevarrott-forma állapotukban is, de a következő képeket most töltöttem fel.
Mi mást mondhatnék még: ha jelentős késéssel is, de tadáááá!
9/349 – Skandalum
Tegnap éngem leszidtak, hogy napi áutfitként csak egy szürke lipityánkát tudtam felmutatni őtözködős bloggerként, ez pedig skandalum. Hát akkor tessék most napszemüveget tenni, Papagájsegg Néni bevetésen van.
Nem dicsekvésből, de még tudnám fokozni. Most viszont festendő komódfiókok és más merényletek irányába balra el.
9/348 – Pipe
Nem vagyok egy matyóhímzés, az tény, de ahhoz képest, hogy másfél órája még a dekoltázsom is pipeződ festékfoltokkal volt telepöttyözve, és csütörtökön mostam hajat utoljára (nem véletlen, hogy tegnap nem mutogattam), kifejezetten puccba vagyok vakarva.
Eská 9/38 – Fél kiló gipsz meg a többiek
Halleluja, végre átértem az előszobának arra a felére, amit apró lépésenként már másfél hete adjusztálok. Rá is fért, de nagyon. Az oldalajtónál például ezt kellett megoldanom:
Ez itt persze már az azutáni állapot, hogy nekiestem spaklival meg az összes többi kézreeső tárggyal, mert a glettgipsz instrukcióiban az szerepelt, hogy “a laza vakolatot eltávolítjuk, amíg szilárd felülethez nem érünk”. Hát én nemtom, miből épült ez a fal, de egy ponton attól tartottam, kilyukadok túlfelül. A vakolat amúgy attól döglött meg, hogy kilazult a szigetelés az ajtónál, és az eső befolyt mellette. A problémát ugyan már vagy három éve orvosoltuk, de a laza vakolatot nem javította meg senki. Na de most!
Nem mondom, hogy pusztán ebbe a likba ment bele fél kiló glettgipsz
(négy rétegben, mert mindig előbb megvártam, amíg megszárad az előző, hátha így tartósabb lesz, mint ha csak becsapkodnám nagykanállal), hanem ha már nekifogtam, leszereltem az oldalfalról a korlátot, és az összes likat, repedést, zúzódást befoltoztam.
(Ja, az ott egy Poci. Rohadt nehéz úgy melózni, hogy mongúzok keringenek körülötted, időnként muszáj is volt kizárnom a bandát.)
Lecsiszoltam, belepcsegtettem diszperzites alapozóval, aztán elmentem borfesztiválni. Ma reggel már nem halogathattam tovább a munkát, úgyhogy felraktam mindenhová a maszkolószalagokat, aztán uccuneki.
Ezúton szeretném feltenni a kérdést, hogy mégis mi a nyavalyát csináltak ebben a nyomoruilt előszobában a kontárok, és mi a bokámért kell nekem irodalomtörténésznek, jövendő óvónénik óvónénijének, esszéistának, nevelésszociológusnak és általában is papucs orrán pamutbojtnak jobban odafigyelni arra, hogyan hanyigálom tele festékkel a falat, mint olyanoknak, akik amúgy ebből élnek. Na mindegy. (Balról az én munkám, jobbról a szobafestő brigádé.)
Úgyhogy ezzel harcoltam végig a délelőttöt, és nem volt kicsiny meló, mert a terület ugyan aprócska, de folyton attól rettegtem, hogy lebucskázom a pincébe (a lépcső bal oldalán nincs korlát, miért is lenne, a jobb oldalán meg volt, de azt leszereltem a festéshez).
Mindenesetre most már kész van, fel is pucoltam mindent, kegyelettel kidobtam a maszkolószalagokat, és végre, végre hajat is mostam. Az is rámfért.
A lépcsőház meg most így fest, ni:
Én lenni nem teljesen elégedetlen.
9/347 – Után
Egyszer szívesen kipróbálnám, milyen az, amikor a borfesztiválos züllőzés után hazajövünk, én meg körülnézek, és azt mondom egy elégedett sóhajjal: “Milyen kellemes visszajönni ebbe a szép, tiszta, rendezett lakásba!”
Nos, ez az “egyszer” nem most volt. Vagy van. Gyűrd fel a ruhád ujját, Ofélia, itt meló lesz.
9/346 – Bekk
Hazaértünk, úgyhogy tessék, a szokásos szűretlen adag Fapipától.
(Igény szerint borfesztiválos beszámoló is lesz, de azok a képek még a rózsaszínke fényzőgépen vannak.)
9/345 – Sáv
Na annak a szélessége egyre roggyantabb, de még megvagyok. Igaz, képet nem tudtam feltölteni, pedig tízpercig szenvedtem vele.
Holnap majd hazamegyünk, akkor kaptok vetítettképes beszámolót is.
9/344 – Szeder
Az internyet egy deráma (kicsinke a sávszélesség, a RK mobilnetén lógunk éppen Fapipával), de itt vagyok Bényén a RK nagynénjééknek a házában (yeah, vettek egyet),
és az egész délelőttöt festői és kevésbé festői romok redvázásával töltöttük*, majd GINTONIC!!!
A szedret a RK szedte a kert végiben. Csodafinom szeder. És ilyen dolgokat látok gintonic közben, ni:
Erről még nem is tudjuk, mi van benne, rém izgalmas. A pince is rém izgalmas volt, azt én rámoltam ki, mert én voltam elég alacsony és mozgékony, hogy beférjek. Hát, srácok, ilyet én még nem értem, volt bent egy tévé, ami szétmállott a kezemben, vödrökben vittük el a konténerig.
Stay tuned, lesz itt még minden.
* Mint mondtam, ezzel szolgáljuk meg a sátorhelyet, ahajt a diófa alatt, srévizavi a fenti kulipintyótól, egy olyan gyümölcsöskertben, ahová elalvás előtt felváltva hallatszott be valamelyik borászatból Marc Almondtól a Tainted Love, valamint a harmadszomszéd kacsáinak ugatérozása.
9/343 – Punk
A hőskor után egy kevéssel, amikor a Sziget egy időben Pepsi Sziget néven futott, a punkok Coca-Cola feliratú pólókban mentek be. Na ezt csinálom én is most, bár kissé lájtosabb kivitelben: indulok három nap borfesztiválra, de a zoknimon söröskorsók vannak.
Tegnap egyébként ott felejtettem Kátya barátnőmnél a telefonomat, tehát ha valaki hívni akar (reád nézek most, édes jó anyám), a RK telefonján elérhet. Azt még nem tudom, lesz-e alkalmam-lehetőségem blogolni vasárnapig, úgyhogy most pápát integetek mindenkinek, amikor jövök, itt leszek.
Minden nap más - mindennap más 