Minden nap más – mindennap más

A len holmikban az a legcsodálatosabb (iróniadetektor bekapcs), hogy már akkor gyűröttek, amikor felveszi őket az ember, és ez a nap folyamán egyre csak romlik. Ebből a szempontból viszont roppantul hasonlítanak hozzám, mert a reggeli fejem se egy nagy élmény, de estére túl leszek egy újabb záróvizsgán. Akkor viszont már csak egyetlen egy marad, sálálá. (Záróvizsga, nem fej. Na jó, az is.)

Megyek újabb jegyzőkönyveket írni.

Az államvizsga akkor is fárasztó program, ha az ember csak a jegyzőkönyveket vezeti.

Kissé nosztalgikus kedvem lett ettől a kiskalaptól – a múltkori szekrénypucoláskor találtam meg, turkálási évjárata 1997, és ahányszor rajtam volt akkoriban, a férjem (aki még nem volt a férjem) úgy hívott, hogy “Kalapocska, az unokahúg”. Azt hiszem, akkortájt is nagyjából ilyenformán öltözködtem fel hozzá.

Nyugi, abszolúte tisztában vagyok azzal, hogy 2015-öt írunk, és ősszel betöltöm a negyvenet, de nem különösebben zavar.

Gyanítom, közelebbről csúnyuskán ráesik a fejünkre az ég, én mindenesetre feltekertem a teraszon a napellenzőt. A macskák még egyelőre összevissza hevergélnek a kedvenc helyeiken, bár az is igaz, ezek az állatok közül egyik sem különösebben frontérzékeny. Nem is az eső lesz nekik a meglepetés, hanem az, hogy kedvenc rabszolgájuk ma este nem jön haza, és muszáj lesz velem beérniük, ráadásul az egész június hátralevő fele ezzel fog telni: a férjem úgy elindult konferenciázni, hogy a következő két hétben gyakorlatilag csak tiszta ruháért ugrik be időnként.

Még szerencse, hogy az elmúlt hetek rekkenő melegében mindent, de tényleg mindent kimostam.

Azt hiszem, a mai szép napon leginkább túlélésre játszom a harminchat fokban, minden, ami ennél több, már ajándék. A bűntársamat amúgy tegnap megette egy határidős munka, úgyhogy nix óangol marhák meg nix mocsár – na nem mintha unatkoznék, engem is mindenféle határidők fenyegetnek.

Apropó fenyegetés. A két macska még mindig nem barátkozott össze igazán, de mi piszkosul ráérünk, egyébként is most már hálistennek sikerült megteremteniük egy olyasfajta diplomáciai távolságot, ami minimalizálja a morgások, fújások és kergetőzések számát. A munkamegosztást amúgy igen sajátosan oldották meg, Celó morog és fúj, Poci pedig kerget. Következő szintre lépni persze nem könnyű, különösen mivel Porcelán egy macska, Celofán pedig egy ufó. A bölcs tanácsadó honlapok bölcs tanácsai általában a kaját ajánlják eszközként a macskák összebarátkoztatására, és ez a macskáknál be is jön, az ufók viszont döbbenten nézik, mit akarsz te azzal a jutalomfalatos zacskóval, majd akkor hozd, ha szólok, hogy kedvem szottyant rá. Az egyetlen, ami működik-forma, a parizerdarabkák adogatása a nappali közepén (egyik cica, másik cica, egyik cica, másik cica), de ez is csak speciális esetekben, és egy Jób türelme kell hozzá. Gondolom, mondanom se kell, hogy én nem a türelmemről vagyok híres, a férjem viszont meglepően hosszan képes hízelegni meg gügyögni a kis büdös dögöknek, egyem a szívüket mindhármójuknak.

Na megyek, felcímkézem az eperdulcsácákat, ha már szerdán elment az eszem, és befőztem egy adaggal.

Újabb vis minorok szegélyezik utamat, tegnap reménytelen kísérletet tettem egy önbarnítós flakonnal a lábhókaság eltüntetésére, ennek örömére viszont mára a lábam olyasmi látványt öltött, mint amilyenek a járványügyi könyvekben szoktak előfordulni az illusztrációkon. Muszáj volt előrántanom egy újabb hosszú szoknyát, figyelni kell embertársaink lelki épségére, nemdebár, és annak se örülnék, ha rám hívná valaki az ÁNTSz-t. Hát így esett, hogy mostanra már teljesen összekavarodott a júniusi készlet, csak azt tudom garantálni, hogy kék lesz és harminc darabos, mást semmit.

Mindenesetre már voltam piacon, most megyek boltba is, és délután ismét jön a bűntársam, hogy végképp letudjuk a mocsárban harcoló óangol marhákat, akik persze majdnem mind meghalnak, de előtte gondosan és alaposan ismertetik egymással a családfáikat. True story.

Vannak olyan bulik, amikor egyidejűleg öt nyelven beszélgetnek a résztvevők, és nem dobhatsz el úgy egy Flair kerti széket, hogy ne találj vele kupán valakit, akinek doktori fokozata van. Ráadásul ez most fent lesz a Rózsadombon, jézusmária.

A kalap nem a Rózsadomb miatt, hanem a nyár miatt van rajtam. Csak mondom.

Mármint méretre. A ruha, ami rajtam van. Előbb-utóbb tényleg átalakítom, de ma még örömmel fogok benne itthon ténferegni. Ebben az időjárásban mentül bővebb, annál jobb.

Azt hiszem, a mai összeállítással megint sikerült belenyúlnom a tutiba.

Kirándulás Budapestre munkaügyben, táskámban egy csúnyácska kék velúrmappával, ami feljogosít arra, hogy főiskolai tanárnak címeztessem magam, ha a munkahelyem is úgy akarja. A jelek arra mutatnak, úgy akarja.

1. Vegyünk fel csíkosat kockással, nézzünk a tükörbe.

2. Konstatáljuk, hogy a hajunk az éjjel megint felrobbant. A “kígyóhajú Medúza” hatás elkerülésére gondosan illesszünk fejünkre egy semmihez sem passzoló virágos kendőt.

3. Vegyünk fel mindehhez egy piros táskát, hátha ettől jobb lesz. (Nem lesz jobb.)

4. Totyogjunk át a boltba, ahol a kutyát sem érdekli, mit vettünk fel.

5. A haladó szint eléréséhez gondolkozzunk el pöttyös zoknikon és további cukiságokon.

6. Fenébe a haladó szinttel, tegyünk be egy újabb mosást.

Tegnap annyira kótya voltam, hogy fotózni is elfelejtettem, pedig az inkognitóban való dedikáláshoz még Pom Pom is ott csücsült a fejemen teljes szépségében, és emellé annyira, de annyira ki voltam pintyölve, hogy este négy sminkvatta kellett ahhoz, hogy leszedjem magamról a dekorációt. Na mindegy.

A mai napon ezzel szemben egyetlen szál előnytelen és öreg farmerruhácskában ténfergek, és a porszívót nézegetem. A nappali szőnyege különösen kriminális állapotban van, egyáltalán csuda, hogy még akad a macskákon némi szőr.

Mivel viszont lemaradtatok Pom Pomról, tessék, itt a kisöccse. Eredeti hajból, közvetlenül mosás után. Igen, ez is egy “csak mert megígértem” fotó.

Ma nagyrészt itthon csücsülök, de holnap bezzeg.

Zenés-táncos daljáték, melyben a kissé bolond, de kedves tanerő vizsgáztat, valamint visszacipel a könyvtárba egy fél köbméter könyvet.

Tegnap délután – minden előzetes figyelmeztetés nélkül, persze, mert ez így szép – a sütőnk kivágta a biztosítékot, majd örök nyugalomra szenderült, benne két tepsi sajtos rúddal, aminek még két percre lett volna szüksége a tökéletesség eléréséhez. Attól persze még megesszük. (A sajtos rudat, nem a sütőt.)

Az elhunyt kiválóan kiszolgálta a maga idejét, ’98 vagy ’99 óta megvan, javíttatni nem érdemes – vele még elketyegnénk egy ideig, de a tűzhelylap már évek óta készül beadni a kulcsot, szóval így is, úgy is újra lesz szükség. Tartottunk egy kis megemlékezést a kezdetekről, amikor a lakás teljes berendezése egy dupla ágyból, a komplett szerkentyűtárral beépített konyhabútorból meg nagy, üres, kongó terekből állt (ezt most már piszok nehéz elhinni), aztán ráültünk a netre, hogy keressünk másik beépíthető elektromos sütő+gázégős tűzhelylapot. Ezt a fajtát, ami nekünk volt, már értelemszerűen nem gyártják, úgyhogy muszáj lesz másfélét vennünk, amit persze kezdetben nagyon fogunk utálni (miért itt van ez az égő? miért másak a gombok? miért nem úgy működik az időzítő, ahogy eddig?), de aztán megszokjuk. Mint általában mindent, amit tényleg muszáj.

(Attól tartok, mára is áthúzódik a tegnapi mélaság, de attól még köszönöm szépen, jól vagyok, és szándékomban áll még ennél is jobban lenni. Kezdésként kirittyentettem magam, és levonultam a piacra, mert végre nem kell szerdánként hatkor lelépnem hazulról, és már túlságosan is hozzászoktam a friss, hersegő rukolához. Amit szombaton vettünk, az utolsó lapulevélig elfogyott.)

Kissé indiszponált vagyok máma, a napom azzal kezdődött, hogy eltávolítottam a kapu elől egy halott sündisznót. Szegénykét nem tudtam máshová tenni, mint a kukába, legyen neki könnyű a szemétdomb. (Legalább nem a macskáink voltak, hacsak nem tanulták meg kinyitni a kulcsrazárt ajtót, a mancsikáik viszont nem különösebben alkalmasak erre a célra.) Egyébként is tegnap szántam el magam arra, hogy végre eltüntessem a konyhaajtó üvegéről a Sziréna által több mint egy éve otthagyott tappancsnyomokat, szóval mitől lennék extrajó passzban.

Na de azért ma is elmentem futni, szorgosan gyártom a jegyzeteket a megírandó könyvhöz (bár egyelőre leginkább fejben), és újabb kísérleteket teszek arra, hogy a lakásunk ne úgy nézzen ki, mint egy disznóól.

(A látszattal ellentétben nem bőgni, esetleg ordítani készülök, hanem a fényképezőgépet szuggerálom, nehogy rám dögöljön hirtelen. Ma mindenféle érdekes dolgokat művelt, és én nem pártolom a fényképezőgépek által művelt érdekes dolgokat.)

Na de sok beszédnek sok az alja, fotót ide. Szeretem ezt a szoknyát, pont úgy fest, mint egy sorsüldözött kisvendéglő-abrosz valahol Folegandrosz szigetén. A június jelentős részében amúgy is úgy fogok kinézni, mint egy turisztikai céllal a mólóra kiállított görög halászleány (civilben manikűrös), közös fotó csak húsz euró, széles mosoly, köszönöm. Igaz ugyan, hogy nincs az a görög halászleány, aki olyan hóka lábakat és sárgarépa hajat tudna felmutatni, mint én éppen most, de kicsire nem adunk.