Minden nap más – mindennap más

Van úgy kéremszépen, hogy minden egyszerre jön.

Diwali. Márton-nap. Tizennyolc fok. Na meg a szociogén tényezők motivációs szerepe a nevelési folyamatban, háromtól négy negyvenötig.

Ha van egy olyan nap, amikor vidáman és hülyén akarok kinézni, hát ez az. Remélem, ezt a vezetőség is megérti.

A nagyonhétfő után egy nagyonkedd, hajnali felkeléssel, korai indulással, hosszúnappal és a körülményeknek megfelelően elmosódott fotóval. Mostanra már szinte teljesen elveszett az az előny is, amit az óraátállítás adott.

A macskák egyébként most már konzekvensen a sapkáimon tanyáznak, azoknak is új helyet kell keresnem, pedig olyan jól elvoltak egy kosárban az előszobában. Mondjuk amíg van szösztelenítő henger, annyira nem vészes a helyzet, de azért mégse tölthetek mindennap öt percet azzal, hogy macskaszőrt pucoljak a sapkámról.

Ma amúgy túláradó optimizmusomban úgy döntöttem, hiszek az időjárás-előrejelzésnek. Na, majd meglátjuk.

Általában teljesen jogosnak és indokoltnak tartom, hogy készülni kell az órákra, naná hogy készülni kell, lesülne a bőr a képemről, ha nem tenném. Ma viszont valamiért olyan zsigeri szinten utálom a ppt-gyártást, hogy már délután kettő elmúlt, és én még eggyel sem vagyok teljesen készen a háromból. Fujj.

A nagy családi zabáláson a kacsával bezárólag meglehetős könnyedséggel vettem az akadályokat, úgyhogy elbizakodottságomban megettem a desszertet is (ugyan mi bajom lehetne tőle, kis könnyű palacsinta creme caramel fagylalttal töltve, rajta két kanál málnavelő). Ez, Claudius, hiba volt. Utána rögtön meg akartam halni, de rögtön. Még az övet is levettem, mert úgy éreztem magam, mint Hófehérke a valahányadik számú gyilkossági kísérletnél.

Mostanra persze elmúlt, de mint a mellékelt ábra is mutatja, nem teljesen nyom nélkül. Ha igazi divatblogger lennék, nem is mutogatnám máma magamat, pláne ebben az igen előnyös takarítószerelésben nem. Ilyen napokon amúgy is csak afféle önfegyelmező céllal veszek fel gatyát.

Ma volt az első olyan őszi szombat, amikor kinéztünk a tejfölbe, és megállapítottuk, hogy tulajdonképpen teljesen fölösleges lemennünk a piacra – rukola és paradicsom már nincs, vagy ha van is, csak olyan, amilyet boltban is kapni. Úgyhogy ehelyett elmentünk a boltba.

Délután családi buli is lesz kacsaételekkel, és mivel kezdek visszatámolyogni a nyári nagy fenéknövesztő hülyéskedés előtti súlyomhoz, megkísérlem csak mérsékelten telezabálni magam. Ehhez nincs jobb segédeszköz, mint hogy az ember övet tesz magára, az majd szól, ha már túl sok volt a kacsából.

Addig viszont még csizmátlanítom magam, és hősi elszántsággal kipucolom a fürdőszobámat, mert infernális állapotok uralkodnak benne.

Apropó, tegnap az intézkedőnap közepette beszereztem még ezt-azt, úgyhogy valamikor a hétvégén egy szekrényszaporulatos poszt is várható, én rút szibarita váz stb.

Az intézkedőnap jellemzően arra a napra esik, amikor semmi kedved elindulni sehová.

Elragadó időnk van máma, bár reggel még az út túloldalát sem lehetett látni a ködtől, ennélfogva a makkák időjárás-indukálta kontemplatív állapotba kerültek, és tulajdonképpen én is, bár én nem engedhetem meg magamnak, hogy rátehénkedjek a fotel támlájára, aztán ott húzzam a lóbőrt.

Mint ez a nyelvezetemből is nyilvánvaló, még mindig érzem a tegnapi nap hatását – délután háromtól Bábosikot magyaráztam a másodéves preparandistáknak, ők pedig úgy fél öt felé, mikor már az ösztönző-regulatív személyiségbeli sajátosságcsoport determinatív komponenseinek vége felé döngettünk, olyannyira intenzifikálni szándékozták a figyelemkoncentrációs aktivitás rádiuszát, hogy ketten is letették a fejüket a padra. Ez ugyan önmagában nem kunszt, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy összesen öten voltak a teremben (ez a teljes évfolyam), akkor már igen. Na ilyenkor szokott bennem felmerülni az a kósza gondolat, hogy miért írnak az okos emberek olyan szövegeket, amelyekben kizárólag hétszótagos idegen szavak tömörülnek össze féloldalas bekezdésekké.

Meglehetősen soványka válasz, hogy azért, mert a hozzám hasonló szövegmagyarázó kisiparosoknak is meg kell élni valamiből, de én mindenesetre megtettem minden tőlem telhetőt. Talán még meg is értették.

Most viszont eldöngetek a mai nap felé, amikor is többek között a beilleszkedési zavarokról fogok magyarázni.

Adjunk azért a blog alapvető profiljának is: ez a szoknya több mint egy éve volt rajtam utoljára, és nemsokára már reménytelenek lesznek hozzá az időjárási körülmények, de ma csakazértis felveszem. A csizmának viszont ez az első megjelenése: a múltkori ötpáras vaterás beszerzés negyedik párja, és mint látható, még sarka is van, az én sztenderdjeim szerint nem is kicsi. Ma nem kell száguldoznom, csak ácsorognom, úgyhogy megreszkírozom, hátha nem törik le benne a bokám.

A munkázó helyemen beindították a fűtést, és nem is aprózzák el, úgyhogy újabb szép kihívások elé nézek, odakint 10 fok, a buszon 17, a tanteremben meg az irodában 21. A 10 fokban amúgy ma összesen cirka húsz percet fogok ácsorogni (a Volánbusz ugyanazért teremtődött, mint az Arrakis – hogy megeddze az igazhitűeket), cirka húszat pedig Esztergomban vágtázom óvodától iskoláig. A 17 fokban három órát zötyögök, a 21-ben kettőt fogadóórán kuksizok az irodában, további kettőt meg a teremben gimnasztikázom a hallgatók előtt. (Nem tornaórát tartok, hanem mocorgós előadó vagyok, na.)

És még mondja azt valaki, hogy az öltözködés könnyű.

Nem olyan zöld, de olyan réteges. (Mint tudjuk, a troll olyan, mint hagyma, csupa réteg.)

Nos, mentségem nincs sok, de ma egyetlen igényem volt – nem fázni. Úgy is néztem ki, mint akinek ez az egyetlen igénye. És minderre itt még jött egy kabát.

Vége a vakációnak, én meg újra pörgök, amennyire csak lehet. Expedíció a bankba, cipőt vissza a cipésztől, könyveket vissza a könyvtárba, kis alkudozás, hadd maradhasson még nálam a SNI-gyerekekről szóló, ppt-k holnapra, névsor nyomtatása, vizsgaidőpontokon spekulálni.

Amíg nem voltunk itthon, a macskák újratervezték a felségterületeket, Poci most Celó helyén alszik, Celó meg Pocién. Az a gyanúm, a hozzánk való viszonyuk is újratervezés alatt van, tegnap Celó (aki nem egy különösebben szociábilis lény) tüntetőleg odatelepedett a kanapémra, és mikor leültem mellé, odadugta a fejét, hogy simogassam. Nem vagyok elégedetlen, egyáltalán nem.

A futkorászás tiszteletére felvettem legöregebb cipőmet (a Mamától rám maradt hetvenes évekbeli trottőrt leszámítva), amit tizenhét évesen vettem meg, és most már évente maximum kétszer hordom, de kegyeleti okokból így sem bírom kidobni.

Hát, ennyi volt a nagy hétvégi kirándulás.

Huh, de jólesett.

Ma speciel egészen kiváló napom volt, viszont egyszerűen képtelen voltam összehozni magamról egy elviselhető fotót. (A férjemnek is odaadtam a gépet, na abból lettek a legérdekesebb dolgok.)

A tihanyi piacon egyébként megdicsért egy vadidegen nő, hogy milyen szép színesen meg vidáman öltözködöm.

Tizennyolc éve vagyunk együtt a Repülő Kutatóval, de most csinálunk először olyat, hogy elmegyünk kettesben egy hétvégére a Balatonra. Ehhez, mondhatnátok, éppen a megfelelő évszakot és időjárást választottuk ki, de hát nyáron a Balatonon a következő dolgok vannak: 1. víz 2. verőfény 3. meleg. Egyik sem a barátom.

Mivel lövésem sem volt, milyen holmikat csomagoljak, tőletek kértem segítséget – nos, a bordó-narancs-lila végzett a többi előtt. Helyes. Egész hétvégén úgy fogok kinézni, mint egy paradicsommadár.

Szokásomhoz nemhíven beteszek még egy további fotót is, hogy jobban lehessen agnoszkálni a rajtam lévő darabokat.

A megkötős tüllpóló a legújabb turkálózsákmányok egyike, a bizonytalan funkciójú lila kordinget pedig még sose láthattátok ezen a blogon, hacsak nem az “eztsevettemfelmég” meg az “átkénemáralakítani”  kupacokban. Nos, adjunk neki még egy esélyt, mielőtt szétvágom és a jó ég tudja mit kezdek vele.

A kedvenc piros bocskorom is újra előkerült, tényleg bús leszek, ha rám döglik.

A váratlan hozta harci feladatok szép példájaként ma bébiszitteri minőségben is helyt kell állnom pár órára: a sógornőm gyerekei a szomszédban vannak a nagymamánál, viszont a nagymama meg a nagypapa egy adott ponton betámogatja a dédmamát az autóba, és elviszik varratszedésre, mivelhogy a múlt héten elesett a konyhában, és bevágta az ajtóélbe a fejét. (Mint látható, famíliánk tájain viszonylag ritka a nukleáris családok modernkori elmagányosodása és bezárkózása. Én ugyan tipikusan egy barlangi morc vagyok, de időnként még én is elismerem annak előnyeit, ha mindenki egy kupacban lakik.)

Ennek tiszteletére fel is vettem a múltkoriban turkált égetett bársony szoknyát a megfelelő körítéssel, hogy a kiscsajoknak imponáljak vele. Megőrülnek mindenért, ami fényes és rózsaszín. Egyelőre nem eszközöltem a szoknyán semmiféle nagy transzformációt, csak újragumiztam a derekát. Lusta asszony átalakít, negyedóra munka, csókpuszi. A kontraszt és praktikum kedvéért viszont a legkoszlottabb kardigánomat vettem fel mellé, ha esetleg sólisztgyurmázni is kéne.

Még mindig igen feltűnően vakációm van, az összes vizuális merénylettel, ami ilyenkor szóba jöhet, többek között a retinaégetően napraforgósárga  harisnyával, ami a jóízlés mián elég ritkán kerül bevetésre. És végre újra felvettem Nágyezsdát is (a tavaly ősszel 300 forintért vaterázott bársonyblézer az, ha esetleg elfelejtettétek, vagy később kapcsolódtatok be ebbe a bolondokházába). Nágyezsdának még tavaly eleresztett az egyik varrása, és nekem csak tegnap lett érkezésem arra, hogy megvarrjam, szégyen, gyalázat.

Mint a kosárból is látható, éppen piacra megyek (szabad szerda! piac!), de a mai nap programjai között szerepel a kozmetikus is. Meg egy csokis-banános kenyeret is sütni fogok, mivelhogy a Repülő Kutató estére hazarepül Varsóból, hurrá.

A többi csak a szokásos szöszölés meg molyolás, káosztalanítás és a macskák rekcumolása. Bár tán még varrni is fogok.

Mint a mellékelt ábra is mutatja, az új jégkorszak eljövetele még várat magára. Tegnap beszerelésre került az új tömítőpikula, örömem határtalan. Hajmosás és mosogatás, micsoda luxustevékenységek. Mivel továbbra is rendkívül elszántan próbálom kiélvezni a vakációmat, bejelentkeztem kozmetikushoz, és ma kellemes sétára indulok kies városunkban, többek között elviszek sarkaltatni egy cipőt is, ami még tavasszal rúgta le több darabban a flekket, nekem meg azóta nem volt érkezésem eljutni vele a cipészig.

Néhány órával később:

Hadd hívom fel a figyelmet a szentendrei turkálók veszélyeire, vagy legalább arra, hogy jellemtelen fíreg vagyok, nem tudtam ezt otthagyni.

Na jó, legalább nem Desigual volt.

Ezen a héten éppen vakációm van, és nekem tulajdonképpen nem volt vakációm tavasz óta, minekutána lényegében a teljes nyavalyás nyarat írással töltöttem (apropó, visszajelezhetne már az NKA, hogy megfelelt nekik a cucc, és nem kérik vissza az összes pénzt, amit hozzám vágtak érte – amíg nem teszik meg, nincs lelkierőm nekiesni, hogy tényleg kiadható, nem csak leadható formába pofozzam).

A vakáció persze, mint tudjuk, az az időszak, amikor éppen hátradűlnél, hogy kinyújtsd a lábacskáidat, erre pedig eltalálja a házat egy meteor. Hehe. Majdnem, majdnem.

Három nappal ezelőtt mélán, épp csak jelzésszerűen csepegni kezdett a fürdőszobámban a radiátor szelepe. Tegnap este, mikor a mosogatógépet szerelték ki a helyéről (ez is szép történet), apósom meg sógorom, a Lacik, fellátogattak a radiátorhoz, hadd lám, mi történt vele. Lezárták a radiátort, kivonták a keringető rendszerből, aztán beállítottak a szerkezet alá egy vödröt, és lecsavarták a szelepet, hogy megnézzék, miért csepeg. (Nota bene, a sógoromat azonmódulag ágyékon lőtte a radiátorból kifolyó víz – nem nagy erővel, épp csak annyira, mintha a szobatisztaságról feledkezett volna meg így negyven fölött.) Megállapították, hogy a tömítőpikula halott, kell helyette egy másik, ez a radiátor kivonva a forgalomból, pár napig kibírjuk, minden oké. Egészen addig nem is volt baj, amíg a konyhában meg nem engedtük a meleg vizet. A Lacik szerencsére még fent kolbászoltak a fürdőszobában, mert ekkor a szelep leszerelése után a falon árválkodó csőből, ami egy leeresztőcső (tehát nem az, ahol bejön a víz a radiátorba, hanem az, ahol távozik belőle) folyni kezdett a víz. Mivel mindenkinek lenni tapasztalat, kipróbáltuk, milyen az, ha megengedjük bárhol a lakásban a meleg vizet. Az eredmény előrelátható volt: muszáj volt lezárnunk a kazánt, nincs fűtés és nincs meleg víz. (Ma a szomszédba vonultam át tisztálkodni törölközővel, tusfürdővel és tiszta bugyival a kezemben, ach, régi sátortáborok nosztalgiája.)

A Lacik tippjei szerint fordítva kötötték be építéskor a csöveket, a leeresztőcső valójában visszanyomja a fűtővizet. Mostanra vásott el az a külső csavar, ami eddig megóvott az árvíztől, mert a tömítőpikula már rég bemondta az unalmast a rozsda mennyiségéből ítélve. Mindez tizenakárhány évig nem is jelentett gondot, amíg a fűtés és a meleg víz külön érkezett a hálózatba (kazán+bojler), de mivel tavalyelőtt ledöglött a bojlerünk, és a kazán is tizenöt éves volt, vettünk egy multifunkci kazánt, ami a bojler feladatait is ellátja. Egy új tömítőpikulával megoldható a dolog, de ehhez be kell szerezni azt az új tömítőpikulát. Ha ez megvan, ismét megjelennek mind a ketten, felszerelik a tömítőpikulát meg a csavart, és újratöltik a keringetőrendszert, nekem meg újra lesz fűtésem és meleg vizem, áldott civilizáció.

Erre feltehetőleg még ma sor kerül, másként az Isten hidege fog megvenni minket, ti pedig megismerkedhettek összes olyan holmimmal, amik egy esetleges szibériai száműzetéskor is a blogra kerülhetnének. A Repülő Kutató persze ma elrepült Varsóba (gondolom amúgy ott se lesz trópusi meleg), a macskáknak meg beépített fűtése és elegáns bundácskája van, de én amúgy is egyre fázékonyabb vagyok mostanában, szóval szép jövő elé nézek.

Vakáció, mi? Végül is, sejthettem volna.

Hogy a blog profilját se vegyük semmibe: mielőtt a bejárati ajtó is bemondaná az unalmast, még gyorsan elslisszolok péksütiért, ehhez pedig más dekoratív darabok mellé a vaterás beszerzések harmadik csizmáját rántottam magamra. Nem egy trendi példány, de én bűnös módon szeretem a színes hasítottbőr csizmákat, ez pedig az összes kedvezménnyel meg miegymással együtt nem kóstált többe ezerötszáz forintoknál.

Ha nagyon nekikeseredem, és a péksütik mellé veszek vagy három szelet belga csokitortát is, többet költök el a sarki pékségben, mint a csizmára.