Minden nap más – mindennap más

És ilyen marad a fejem mindaddig, amíg ez véget nem ér.

Mondtam, hogy amikor jövök, itt leszek – nos, mostanra értem haza a hétvégi műfordító maratonból. Egy tizenkét órás meg egy nyolc órás munkanapon vagyok túl, és annyira ki vagyok lúgozva, hogy arra már nincs is kifejezés.

Végleg, de végleg befejeztük a munkát, én meg most fáradt vagyok és üres.

Ma és holnap tényleg legyakjuk a marhákat a mocsárban, de hogy miért kell nekünk ezt éppen háromszáz fokban, az minden bizonnyal a sors sajátos vicce. Megyek Pestre verssorokat fujtogatni, amikor jövök, itt leszek.

Ma még mindig fékezett habzással működöm, a jövő hét elejétől fogok igazán belecsapni a lecsóba, hogy tartani tudjam az ütemtervem. (Igen, van ütemtervem is, egy faékhez hasonlatosan egyszerű példány, majd egyszer mesélek róla.)

Az viszont, hogy még nem dolgozom teljes erőbedobással, csak arra jó, hogy jusson időm meg energiám némi csendes hisztikézésre a szöveg kapcsán. Az egyik nyilvánvaló problémám, mint mindig, a jó öreg szóbűz és a vele járó rémület, ahogy azt Buddy Glass olyan szépen megfogalmazta – mi az, ami sok, mi az, ami kevés, és van-e egyáltalán új mondanivalóm, ami ugyan a kötet leadása szempontjából másodlagos, ott úgyis csak azt nézik, megvan-e az ígért leütésszám, de a megjelentetéséhez kulcsfontosságú. Az persze sose jó ómen, ha már a munka elején emiatt majrézik az ember, hát próbálom valahogy háttérbe tolni a frászolást, és gyártani a szöveget hűvös halomba, nem pedig minden mondatvégen megállni, és újragondolni az egészet.

Istenkém, minek nekem túlbonyolítani mindent. Legalább az öltözködés legyen egyszerű. Úgyis itt van az az időszak, amikor elkezdek nagyméretű lebernyegekben járni, mint a mellékelt ábra is mutatja.

Félelmetes sebességgel közeledik az az euforikus pillanat, amikor belecsapódom fejjel a melóba, és beleragadok, ma már azzal ébredtem, hogy bekezdésekben gondolkodom, a továbbiakban pedig ez csak romlani fog. Mindent összevéve nem lenne akkora gond ez, épp csak ilyenkor nehezen tudok átfókuszálni valami másra, és a hétvégém teljesen más jellegű munkára van fenntartva, márpedig azt muszáj letudnom még a teljes fejjel-a-melóba-rohanás előtt.

Próbálok hát többé-kevésbé józan eszemnél maradni – könyvtár, mosogatás, málnás clafoutis. Ach, te gyönyörű élet, hun fent, hun lent, de sose középen, az valaki mással történik meg.

Az elsejét (és ezzel lényegében többé-kevésbé a vakációmat is) rögtön némi pánikkal kezdtem, hogy csak két hónapom van megírni egy könyvet, emellett meg fel kell készülnöm az őszi óráimra is, öt új tantárgy, ezek közül kettőhöz annyit se konyítok, mint a többi háromhoz, ráadásul a húgom tíz napra leteszi nálam mindkét kislányát (tévedés ne essék, én ajánlottam fel a lehetőséget), és megint többet fogok aggódni meg dolgozni most nyáron, mint amennyi szerencsés lenne.

Aztán vettem egy mély lélegzetet, kipucoltam a macskavécéket, a nyakamba akasztottam egy raj katicát, és elmentem a piacra rukoláért meg paradicsomért, visszafelé jövet pedig megsimogattam a kijáratnál az örökbefogadásra váró kismacskákat, és sok szerencsét kívántam nekik.

Azt hiszem, most már valamivel jobb.

(Ha egy hónap kalimerával kezdődik, hadd végződjön kaliszperával, gondoltam még elsején. Azt viszont nem sejtettem, hogy ennek aktuálpolitikai vetülete is lesz, hm.)

Mivel a tegnappal lényegében véget ért számomra a félév, mára csendes mütymögőnapot tervezek sok kicsi feladattal: könyvtár, levelek, jegyzetrendezgetés, miegymás. Néha ilyen is kell.

A férjem elrohant Brnóba, én mindjárt elrohanok Esztergomba, a macskák meg csak úgy passzióból rohangálnak a lakásban összevissza.

Mivel ma az új dékán teszi tiszteletét a munkázóhelyen, a miheztartás végett felvettem a tornacipettyűmet meg néhány igazán classy bizsut, többek között a lepkés kínai órámat is. Ó, és ne feledkezzünk meg a világ leggyűrődékenyebb lenruhájáról sem. Az első benyomás roppant fontos.

A büdös életben nem végzünk ezekkel a mocsári marhákkal. A bűntársamat ezúttal nem ette meg semmi, engem evett meg maga a nagy anyatermészet – tegnap reggel még pörögtem, mint a búgócsiga, aztán egyszer csak hoppá, és azóta a kanapén fetrengek, mint egy hátára fordult, döglődő bogárka.

Pontosabban csak fetrengenék, mert tegnap délután tényleg berobogott a sógorom, és a konyha hirtelen a muhi csata helyszínévé változott, már amennyiben a muhi csatát is csavarbehajtóval, franciakulccsal, csőfogóval és más hasonló tárgyakkal vívták meg. Én mindeközben azt is megtanultam, hogyan néz ki a dugvilla és az önmetsző csavar meg a bitkulcs, de a vízpumpafogót még nem, mert arról kiderült, hogy olyan nincs a lakásban, micsoda egy banda vagyunk, heh. (Apósom olyan szerszámkamrát tart fenn – pontosabban lenn, a pincében -, hogy az a csoda, ha valami nincs, nem pedig az, ha van.) Mindenesetre most van egy működő sütőnk, amit amúgy holnap megint ki kell rántani a helyéről, mert a tűzhelylapot csak úgy tudja rákötni a gázra a szerelő, de mindegy, legalább működik valami. A macskák persze végigaludták az egészet.

Én is sokat aludtam tegnap, számos apró részletben, ami kiváló alkalmat nyújtott a férjemnek arra, amikor végül este tíz felé visszaérkezett Bécsből, hogy orvul lefotózzon, amint a kanapén alszunk Pocival. A kanapénalvás egy rövid szünet után tovább folytatódott, míg végül egyszer csak azt álmodtam, hogy Mama kertjében mászkálok, a fűből pedig szárnyas egerek ugrálnak fel, hogy a lábamat harapdálják. Mondanom sem kell, arra ébredtem, hogy szipogásig el van zsibbadva mindkét lábam, Poci meg ott tehénkedik rajtam, mint aki végre megtalálta a tökéletes helyet ebben a világban.

Egy ilyen érzés nekem se ártana, de ma valószínűleg továbbra is döglődő üzemmódban leszek, holnap viszont kilencre Esztergomban kell lennem, úgyhogy remélem, megúszom ennyivel.

Ha a bűntársamat ismét meg nem eszi ma valami, a hétvégén tényleg letudjuk az óangol marhákat a mocsárban. Nem mintha nem lenne ezen kívül is épp elég bajom: tegnap megérkezett az új sütő meg az új tűzhelylap, és azóta is békésen várakoznak lefóliázva az előszobában. Az előszobát persze ne úgy tessék elképzelni, mint egy hotelhallt, ahol vígan elácsoroghatna egy egy méterszer egy méteres kocka, legfeljebb rádobunk egy bársonyterítőt, nojsz. Ó, nem. A macskák egészen kiválóan elférnek mellette, ez legalább megvan.

A beszerelés is éppoly kalandos lesz, mint errefelé szinte minden. Ma (vagy holnap, ezt még nem tudni) megjelenik a sógorom, és beállítja a sütőt, egyidejűleg pedig kiiktatja a most még működő régi tűzhelylapot. Opcionálisan fűrészelni is fogja a konyhapultot, ezt még szintén nem tudni előre. Ez azt jelenti, hogy ma (vagy holnap, mert ezt ugye nem tudni előre) megszűnik a lakásban a főzési lehetőség, és csak hétfőn áll vissza, amikor megérkezik a gázos, hogy bekösse a tűzhelylapot. (Már amennyiben ki van fűrészelve a neki megfelelő hely. Vagy nem.) Persze hétfőn nem lesz itthon senki a macskákat kivéve, úgyhogy apósom fogja levezényelni a hadműveletet, ezalatt meg én Esztergomban, a férjem pedig Brnóban eszi a kefét, hogy a nagy beszerelés közben nem küldik-e ki sétálni véletlenül Porcelánt és Celofánt.

Csütörtök óta speciel szalma is vagyok, de ma úgy másfél napra visszazuhan kicsiny kuplerájunkba a férjem, ezúttal Bécsből (fene se tudja már számon tartani, éppen hol konferenciál), és megjelenik a bűntársam is óangolokat belezni a mocsárban. Na hát nem ítélhetem nyerskosztra az egész bagázst. Ergo mihelyst kiolvad a húsvéti sonkafőzőlé, rittyentek egy kondér minestronét, melynek hozzávalóit most gyűjtögettem össze a piacról.

A kép, mint az üres kosárból is látható, még elmenetel előtt készült, az arcomon már akkor is derű és optimizmus, a fejemen pedig egy igazán elegáns turbán, merthogy induláskor még nem vala megszáradva a hajam, és nagyanyáim a lelkemre kötötték anno, hogy vizes hajjal nem szabad kimenni az utcára, cukorka, mert az ember megfázik, aztán meghal, Rózsika ángyikával is az történt a ’17-es menekülés idején, bár várjunk csak, neki mégis inkább tüdőbaja volt.

Meg Budapestre.

Ma eredeti szándékaim szerint a lakásom, laptopom és macskáim káoszát szerettem volna kisebbíteni, de ezúttal is embertervez, munkahelyvégez szituációba kerültem. Remélhetőleg gyorsan le tudom zavarni bürokratikus teendőimet, mert itthon a pormacskák száma túlment az egészségügyi határértéken…

Tegnap reggel hatkor indultam munkába, este hatkor érkeztem haza, a közbeeső időből pedig nyolc órában jegyzőkönyveket írtam – nem csoda, hogy se előtte, se utána nem volt időm vagy kedvem önmagamat fotózgatni. Este épp hogy beléptem az ajtón, már le is hánytam magamról az ancúgot, és beöltöztem jó meleg játszósba, vastag zoknival. Szóval a tegnapi poszt elmaradt, shit happens.

Ez az időjárás amúgy sem kedvez most nekem úgy istenigazából, ami azért röhejes, mert tulajdonképpen elégedett lehetnék vele – olyan helyen nőttem fel ugyanis, ahol a nyár egy szerdai napra esik. Nem is lenne egy rossz szavam se, de ez a harminc darabos marháskodás (soha többé!) alaposan betett nekem, csupa vékonyka holmit raktam össze, és túl gyorsan elfogytak ahhoz, hogy igazán meleg cuccokra cserélhettem volna őket. Hja, tetszettem volna okosabban válogatni. Pedig még a hosszútávú időjárás-előrejelzéseket is megnéztem a kánikulai csomagomhoz, és a hónap elején igazán durva harminchat fokok voltak, de ez a június úgy kicsellózott velem, mint Garibaldi.

Egyébként ma is a munkázóba vonulok, de ezúttal elég, ha a nyolcas buszra ülök fel, halleluja. Úgyhogy nesztek kép, ma ebben az áutfitben fogom végigvacogni a napot.

Mi tagadás, elég roggyantnak nézek ki…

De azért nem nagyon. Viszont, hoppá, épp elkezdett esni az eső.

Levelibéka legyen a talpán, aki legalább órákra előre meg tudja jósolni, mit érdemes felvenni…

Tegnap az esküvő meg a lagzi várakozásaim szerint alakult, vetélkedő volt benne és táncitánci, a lampionok alatt meg itt-ott tudományos kérdésekről tárgyaló csoportocskák. A tradícióknak megfelelően megjelent a rendőrség is, mint az a collegiumi kerti mulatságok esetében megszokott. (A kert mögötti házakból minden gardenpartira és más kerti eseményre ki szokta hívni valaki a rendőrséget, legyen az gójahétvége vagy esküvő. A rendőrök általában bejönnek, konstatálják, hogy szól a zene, az úri közönség pedig többé-kevésbé kulturáltan szórakozik, aztán elmennek. Egyszer különösen mókás volt, mert megjelenésükkor a ceremóniamester közölte, hogy “Egy pillanat, hadd halkítom le a Mozartot”. Aznap este éppen a Varázsfuvola ment a hangszórókból.)

Mindenesetre fél egyre keveredtem haza színjózanul, ámde kockára fagyva, a cipőm talpbetétjét pedig ma reggel igen alaposan le kellett csutakolnom. Porban táncikálni nem mindig nyerő. A mai napot viszont nagyrészt itthon tötymörgöm át, tetyekvetyekkel és más szabad programokkal. Soha rosszabbat.

Ma is érdekes nap lesz, délután-este esküvőre vagyok hivatalos (erről, pontosabban az öltözködési vetületéről mindjárt vekengek egy kicsit), viszont előtte piac.

A gond a délutáni programmal van – ugyan erre eleve a harminc darabon kívülről akartam felöltözni, és ki is találtam, mit vegyek fel, de nem számítottam az időjárás sajátos humorérzékére. Szabadtéri esküvőről van szó ugyanis. A meghívó dresszkódja “nyári ruhát, kényelmes cipőt” határozott meg (értsd: “ne öltözzetek ki nagyon, az ég szerelmére, kint leszünk a Collegium kertjében”), de arra a fene se számított, hogy tizenöt fok lesz és szitáló eső.

Úgyhogy ebben a pillanatban lövésem sincs, mit veszek fel délutánra, de azért le ne rágjátok a lábatokat izgalmatokban.

(Folytköv délután, mikor végre kitalálom, miben menjek.)

Az időjárás továbbra is humoránál van, úgyhogy nem tudom, megfagyok vagy megfövök-e ebben, de aki bújt, aki nem, ez lesz.

A ruha amúgy nem fekete, hanem lila, csak a fényképezőgép marháskodik megint.

Bónuszként pedig – tadámm! – így nézek ki hátulról, zakó nélkül…

Roppant vegyes nap ez a mai – egy előadás-absztrakt megírása után rögtön mosogatással, valamint azzal a glamúros feladattal folytattam, hogy nagytakarítást szerveztem mindkét macskabudiban. (Ja, külön vécéjük van. Figyelembe véve, hogy Poci nevének megfelelő mértékben zabál, és ebből kifolyólag nevének megfelelő mértékben ürít, ez nem a legrosszabb stratégia. Jó étvágyat, ha éppen táplálkoznátok.)

A továbbiakban rohangálni és intézkedni fogok, könyvtár, posta, bevásárlás, valamikor a nap folyamán pedig nem túl nagy optimizmussal, de azért kitartóan feltúrok egy nyamvadt papírlapért egy arasznyi vastag aktakupacot.

Amire egyébként nem számítottam a hónap elején, az a sajátságos időjárás, melynek köszönhetően muszáj volt előásnom valami dzsekiféle állatot, mellékelve. Ezzel a kivénhedt farmerkabáttal amúgy sikerült feldobnom a hátamra az e havi harmincadik ruhadarabot is, szóval a hónap hátralévő részében nem várható semmi új, hacsak végzetesen tönkre nem megy valami régi.

Mindez persze nem ad magyarázatot a mai áutfitre, de hadd szóljon. A rózsás zokni, a “jajistenmhajatkénemosni” kendő meg a gyerekhátizsák csak ráadás.

.