Épp annyira volt szükségem egy újabb fekete sapkára, mint a halnak biciklire, de hát, hé, én egy olyan hal vagyok, aki szereti a bicikliket. Emellett olyan hal is vagyok, aki szereti a „csináld meg, ahogyan csak akarod!” felhívásokat, ez pedig épp ilyen, ráadásul régi kedves volt munkatárs blogjáról, szóval erisszed, lányom, varrjunk egy újabb fekete sapkát.
Varrjunk, persze. A felhívás ugyan elsősorban kötött vagy horgolt darabokra vonatkozik, és én tudok mindkettőül (úgy-ahogy), de sokkal szívesebben fordulok a varrógépemhez, mint kötő- vagy horgolótűkhöz. Kötőtű, asszem, tán nincs is a házban, a kötőtudásom örökre megmaradt az alapoknál, sima meg fordított, apasztás, bővítés, némi rudimentáris norvégminta, slussz. Horgolásban valamivel jobb vagyok, de aligéppen. Emellett ráadásul mind a kettő az én előadásomban lassú és szöszmötölős tevékenység, a szabás-varrás meg ripsz-ropsz megy. Meglehetősen türelmetlen vagyok az ilyesmikben, és szeretem a gyors eredményeket. A rátétmunka meg a patchwork más, ott direkt jólesik szöszmötölni, de a ruhadaraboknál rendszerint a könnyen kezelhető anyagok és szabásminták felé szoktam elcsábulni, nem vonz az aprólékos, finom szalonmunka.
Hát így esett, hogy előkotortam végtelen készleteimből egy valahai szoknyát – poláranyagból van, abból varrok talán a legszívesebben, sapkát meg pláne. Ha tudni akarjátok a szoknya előtörténetét, még 2008-ban varrtam egy decemberi párizsi hétvégére, és pont úgy festett, mint egy térdig érő lámpaernyő. Mindenesetre mostanra amúgy is csak a roncsai maradtak meg, a többit rég felhasználtam ilyen-olyan projektekhez.
Leszedegettem az anyagról a macskaszőrt, kiterítettem a padlón, félig-meddig levágtam az aljáról a fodrot, hogy könnyebben tudjam kezelni az egészet, aztán rárajzoltam egy sapka lehetséges szabásmintáját, csak úgy hasraütésszerűen. Mint látható (vagy ha még nem, majd látni fogjátok), a sapka alsó része a szoknya valamikori szélére került, ott eleve adott volt egy lehetséges gumiház a felhajtásból kifolyólag. Részben éppen emiatt a felhajtás miatt festett úgy szoknyakorában, mint egy lámpaernyő, túl szélesre méreteztem. Most viszont gumiháznak kiváló lesz.
(Tipp: amennyiben nem túl vékony vagy világos anyagokról van szó, amelyekhez érdemesebb illanófilcet használni, a szabásminták kirajzolásához a legeslegjobb egy vékonyra kopott szappan. Sokkal jobb a szabókrétánál: nem poroz, nem koszol fölöslegesen, és utólag nem kell azon tökölni, hogyan tüntessük el a vonalakat, eltűnnek maguktól is.)
(Intermezzó: a rengeteg eszemmel ott hagytam a padlón a már berajzolt-lefotózott, de még nem kiszabott sapkát, és elmentem kávét főzni. Mire visszatértem, az egyik macska ott tehénkedett az egész közepén. Ő ugyan végül magától lelépett, de a macskaszőr nem. Ha egyszer valamikor arra vetemedem, hogy ne csak magamnak meg válogatott keveseknek varrjak, minden darab mellé kénytelen leszek odatenni egy cetlit, hogy „macskaallergiások, vigyázat!” Azt ugyanis egyáltalán nem látom magam előtt, amint olyan munkakörnyezetet teremtek, ahová nem jutnak be a macskák meg a szőreik. Többes számban. Mindig többes számban.)
Akárcsak Szerjozsa, aki bárhogy próbált összerakni egy traktort, mindig kalasnyikov lett a vége – nálam az ilyen projekteknek általában egy két darabból álló, hozzávetőlegesen barett-szerű sapka szokott lenni a végeredménye, esetenként kozákkucsmai stichhel. Nem is törekszem a szabásnál különösebben arra, hogy az alsó rész felső peremének hossza megegyezzen a tető körkerületével; menet közben ilyen-olyan kis ráhajtásokkal szoktam segíteni a dolgon, hadd legyen a sapkában némi spíl. Most is így történt, amikor keskeny cikcakkal összevarrtam a géppel. Előbb az alsó rész felső peremét szoktam ráilleszteni a tetőre, rávarrom,
aztán behúzom a megfelelő hosszúságú gumit a gumiházba, végül pedig összevarrom hátul is az alsó részt. (Fotó, na az nincs erről. Megint elkapott a lendület.)
Ezzel már elvileg kész is a sapka, na de hát az ember nem azért varr egy ötödik (vagy hatodik?) fekete sapkát, hogy az itt maradjon feketén. A rengeteg rendelkezésre álló lehetőségből ezúttal a sárga és piros virágok mellett döntöttem, mert miért ne, és mindezt még némi feketével meg arannyal akartam feldobni.
Elő a kincsecskékkel.
Van itt minden, mint a búcsúban. Régebben készített, biztosítótűkkel ide-oda biggyeszthető pólóanyag- és polár- és szövetvirágok két fajtából is: egyszerűsített jojóformájúak meg olyanok is, amiket teljesen magamtól találtam ki, és nautilusoknak szoktam nevezni (ha van rá igény, azt is el tudom mondani, hogyan készülnek). Gombok, gyöngyök, hímzőcérna. Még készen vásárolt kis szaténrózsák is, amikből úgy tizenévvel ezelőtt vettem egy marékkal, mert egyszer kelljen, s jó, ha van. Mondom, mint a búcsúban. Csak a vattacukor hiányzik meg a szakállas nő. Na persze nem kerül rá minden, még csak az kéne, de jó az, ha van miből válogatni.
Mindenekelőtt a sapka eleje jobboldalára, ahol a hajtások is voltak, rátűzögettem a nekem tetsző kombinációban a virágokat,
kézzel rávarrtam, aztán elkezdtem kitöltögetni a köztük és körülöttük lévő üres részeket ezzel-azzal. Ez az a munkafázis, amikor menet közben döntök újabb és újabb bizbaszokról, és sose tudom, milyen lesz pontosan a végeredmény, csak pakolgatom egymás mellé, amíg úgy nem érzem, hogy elég.
Hát ezúttal elég hosszú ideig nem éreztem úgy, hogy elég. Csak varrtam, és gomboztam,
és felpakoltam rá a rózsákat is, meg további gombokat,
meg gyöngyöket,
aztán végül azt mondtam, hogy stop.
Amikor még külön varróblogot tartottam fenn, és szigorúan tartózkodtam a magamutogatástól, a sapkákat egy Boldizsár nevű medve segítségével mutattam be mindig, akinek épp akkora a fejkerülete, mint nekem. Nos, ezt a tradíciót ide is átmentem, mert nincs szebb az értelmetlen tradícióknál. Mosolyogj szépen, Boldi.
