Minden nap más – mindennap más

Istenuccse, ha választani lehetne, ki legyek, unokaöcsi lennék nálunk vagy unokahúg. Nemcsak kanadai mintás luficsomagokat kapnak tőlünk ajándékba, de rénszarvas-plüssöt és ún. fidget spinnert is, ami annyira dernier cri a gyermekjátékok területén, hogy még nincs magyar neve, és mire lenne, már ki is megy a divatból. (Remélhetőleg addig viszont kihúzza, mire holnapután hazatámolygunk.)

Ma amúgy elmentünk amerikai palaxintát enni juharsziruppal meg juharszirupos grillezett kolbászkákkal (úgy tűnik, ez itt gyakoribb a baconos-juharszirupos palaxintáknál is), szóval nem nézek túl derűlátóan afelé, hogy mérlegre álljak majd valamikor szerdán. Holnap már utazunk, de addig még sok nemes és harci feladat vár ránk, én például befejezek egy határidős recenziót, és valamikor bele kell gyömöszölni a poggyászba mindent, amit hoztunk, plusz még három plüss rénszarvast, két doboz poutine-gravyt és egy félliteres palack juharszirupot.

Ma is maradunk a tarkabarka rétegeknél, átabotában, ahogy esik, úgy puffan. Plusz piac. Plusz házassági évforduló.

És igen erős kísértésem van, hogy mára szabadnapot vegyek ki a tanári-kutatói-megatöbbi létből, ott egye meg a fene az egészet.

Ma kivételesen nem zöldhajnalban indulok, hanem a délutánt töltöm sokórányi folyamatos pofázással a levelezős hallgatókat boldogítván, akik nyilván mindenre vágynak erre a szép pénteki napon, csak arra nem, hogy a nemzetiségi óvodai nevelés szabályrendszeréről dumáljanak nekik a fülükbe.

Ezzel a mai nappal a szorgalmi időszaknak tényleg vége. A nyár viszont tagadhatatlanul megkezdődött, ami itt ezen a blogon két kellemetlen következménnyel is jár. Egyrészt nyígni fogok a meleg miatt. Sokat. Másrészt pedig a dögmelegtől kifőtt agyam olyan összeállítások felvételére késztet, mint a mostani.

Bár a diákokat egy ideig valószínűleg ébren fogja tartani máma, az vitathatatlan.

Nem mondanám, hogy túl nagy változatossággal öltözöm mostanság – jó, nyilván a színek meg a darabok cserélődnek, de az összhatás meg az általános felépítés ugyanaz. Bőruha, kardigán, szaladgálócipő, vászontáska, robbantott haj. Táskából viszont ma csak egy, tegnap heroikus módon hazahurcoltam a szakdolgozatokat, és a maradék bírálandóval már itthon fogok megküzdeni. Ugyan csak három hét múlva van a leadási határidő, de szeretnék minél hamarabb túllenni rajta, mert különben is – suspense! – a jövő héten elutazom. Konferenciára. Kanadába. Tíz napra. Ne utáljatok nagyon.

Az egész kanadai utazás ittésmost olyan nekem, mint a hátamon egy plusz púp, előtte rohanás, utána rohanás, és nyilván a szokásosnál is inkább az, mert az itthoni teendőim alól siralmasan kiesik az az idő, amit egy másik kontinensen töltök. Amire megyek, afféle nemzetközi vándorkonferencia, hol itt üti fel a sátorfáját, hol ott, tavaly (asszem) Szegeden volt, most Torontóban, jövőre meg jöhet, tudomisén, Pittsburgh vagy Debrecen. Mit nem adnék most egy Szegedért vagy Debrecenért: odavonatozik, előad, hazajön, és továbbkínlódik az ezer intéznivalójával. Mivel viszont Torontóban van, ahol külön pikantériaként a Repülő Kutató rokonai laknak, eleve azzal indult a szervezés, hogy szó se róla, rögtön visszarohanni, meg kell nézned a Niagara vízesést is meg minden, majd elviszünk oda, és mennyi ideig tudsz majd maradni?… Ez persze rettentő szép és jó, lelkes családtagok hurcolnak majd körbe Kanada szépségein, és én még sose voltam Kanadában. Most és itt viszont csak ülök nyafogva, én hálátlan, hogy mindeközben mennyi dolgom lenne itthon abból a fajtából, amihez nem elég egy laptop meg a wifi. Ez a nyafogás persze, gondolom, addig tart, amíg nem ülök majd ott valahol egy torontói ház kertjében, már pálinka után, de még a grillezett atlanti lazac előtt. Csakhogy most még a pálinkát se töltötték ki, a csomagom és konferencia-előadásom is távolról integet, cserébe viszont itt vannak a bírálandó szakdolgozatok, a vizsgák és alkalmassági vizsgák meg a megnézendő zárótevékenységek, ma például pillangókat színeznek vegyescsoportban, differenciálás meg minden izé.

Úgyhogy irány Horány és még azon is túl, Esztergom határában meg éppen utat javítanak, szóval plusz tíz perc a menetidő. Mekkora szerencse, hogy amúgy is csak óránként megy busz, aminek a menetrendje eleve nem kompatibilis az én óráim kezdeteivel, úgyhogy mindig az eggyel korábbira csüccsenek fel. Futok is mingyá.

Ja, hogy itt a végén még lepottyantsak egy slusszpoént: ha már Torontó meg rokonok, viszem magammal a Repülő Kutatót is. Ezúttal ő lesz a professzorfeleség, vagy minekhíjuk.

Az egyik kollégám tegnap roppant sok szeretettel megjegyezte, hogy úgy festek, mint egy kedves kék halacska. Nyilván erre nem volt más adekvát reakció, mint tátogtatni a számmal és csapkodni kicsit az uszonyaimmal, mindezt természetesen tiszteletreméltó két négyzetméteres asztalom mögött, amin rémületes halmokban állnak a dolgozatok meg mindenféle más oktatási szemét.

Ma zárótevékenységre megyek, ahol a hallgató petrezselymet meg répát fog számoltatni és etetni a kicsikkel, valamint megkísérli bepakoltatni velük a petrezselymet meg répát (nyugi, mielőtt még megennék) egy “zöldségmátrixba”. Roppant érdeklődéssel várom, mi lesz belőle. Aztán utána persze megbeszélés, még azutána pedig szakdolgozatok olvasása és bírálgatása az ehhez szinte kötelezően járó enyhe apoplexiával egyetemben. Mindeközben tegnap este rájöttem, hogy mostanra már elvesztettem a fonalat, hányan, miből és miért akarnak nálam szakdolgozni a jövő évben, de folyton jelentkezik valaki. Most komolyan, enyhe elképedéssel gondolok azokra az időkre, vegyük öt évvel ezelőtt, amikor olyan rengeteg dolgom volt, hogy alig láttam ki belőle, és el se tudtam képzelni olyan helyzetet, amikor ennél is több van. Pedig akkoriban csak három-négy szakdolgozóm volt, nuku zárótevékenységek, csoportos gyakorlatok és két városba ingázás, de különösképpen nuku második doktori.

A legnagyobb bajom az egésszel persze az, hogy jelenleg éppen azok látják legnagyobb kárát a második doktorinak, akiknek az érdekében nekiláttam. Alig jutok el ovikba, nem tudom eléggé követni a hallgatók tevékenységét, és most a félév végére már olyan fáradt vagyok, hogy esem le a lábamról. Pedig még másfél hónapig nem lehet leereszteni, de nem ám.

Viszont ha már zöldségmátrix, ne fogjuk vissza magunkat.

A magammal hurcolandó holmik tömege úgy kilőtt a sztratoszférába, hogy kénytelen vagyok vászontáskákkal meg -szatyrokkal mászklni, és abból sem elég egy darab.