Innentől csütörtökig elsősorban szövegpofozó kisiparosi funkciómban próbálok létezni, ami persze nem könnyű feladat, mert alapvető lustaságomon kívül olyan nehezítő tényezők is vannak, mint például a lakáson ilyenkor természetszerűleg átvonuló forgalom, meg a macskák, akik odavannak a fésülgetésért, és minden alkalmat ki is használnak rá, amikor csak lehetséges. (Minden alkalom jó alkalom, amikor a rabszolga éppen a kanapén ül. A rabszolga, mondanom se kell, a kanapén ülve szokott szöveget pofozni.)

Mindehhez még ráadásul most jött rám a happáré, hogy varrni szeretnék, nem pedig saját esszéírói munkásságom langyos zsigereiben vájkálni. A varrásban az a jó, hogy az ember azonnal látja, sikerült-e valami vagy sem, vagy legalábbis azonnal tudja, elégedett-e vele – őtözködős bloggerhez méltatlan módon számomra ugyanis ez a legfontosabb kritérium, nem pedig a “jaj-vajon-mit-szólnak-hozzá-mások”. Na hát a szövegekkel ez teljesen másként van, azoknál a közönség tetszése-nemtetszése dönt, és sose tudom, túl sok vagyok-e éppen vagy túl kevés, esetleg mindkettő egyszerre. A jó öreg szóbűz, ahogy Buddy Glass mondta.

Eh, döntsd az esszét, ne siránkozz. Viszont előtte irány a pékség, mert nem csak szöveggel él az ember.