Ja, körülbelül úgy, mint az aknázómolyoktól megtámadott vadgesztenyefák. Ma kivételesen éppen szeptembernek látszik az, ami odakint van, bár abból inkább a fakócska fajtának, de ne legyünk telhetetlenek. A fakócskaság ellen viszont nyilván valami alapos merénylet illendő, és én azon vagyok, virágozzék minden virág a leghupibb színben, ahogyan ez csak elképzelhető. Kár, hogy mindehhez már megint fájdalomcsilapítóért sikoltozom. Ezek a nyavalyás hónapok is egyre gyorsabban telnek, mondok.
Tíz óra folyamatos alvás, hú, el sem hiszem. Ez már szinteszinte úgy fest, mint azok normális élete, akiknek a hétvége hétvége a krumplileves pedig krumplileves. Na persze normális hétvégéről a mi esetünkben beszélni több mint vicces, ma is szövegeket fogok gyomrozni konferenciakötetbe szánt tanulmánytól kezdve legújabb feladatomig, ami úgy fest, hogy “foglald össze az intézmény 175 éves történetét egyetlen oldalban”. Ha azt kaptam volna feladatnak, hogy “írj húszezer leütést arról, milyen előzményei voltak az Esztergomi Érseki Kisdedóvónő-Képző Intézet 1892-es megalapításának”, sokkal könnyebben boldogulnék.
Mindezek mellé pénteken a Kutatók Éjszakáján nemcsak előadó vagyok, de én leszek egyszemélyben a Rejtvények Birodalma is. Hell yeah. Az ötletgazda kollegina indoklása nagyjából úgy szólt, hogy “ó, arra gondoltam, hogy ez téged… te és a krimik, ugye… felvehetnél egy olyan sapkát is, mint Sherlock Holmes…” Ezek után hirtelen átvillant a fejemen a kép, amint számban pipával ülök egy teremben, és a betévedő nyolcéveseknek olyan feladatokat osztok ki, hogyaszongya “ha egy olajoshordóba forrasztva öt kezet és három lábat talál egy halász, legkevesebb hány embert kellett ehhez feldarabolni?”. (Nyugi. Valószínűleg eská pipiket fogok prezentálni nekik, és ki kell választaniuk, melyik a kakukktojás. Jobb ötletem egyelőre még nincs, de ez elég ártalmatlannak és egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy az esetleg betévedő négyévesek is meg tudjanak küzdeni vele.)
Az őtözködés vizeire evezve: tájainkra definitíve megérkezett a jó meleg nyafogóruhák és pici puha zoknik szezonja, merthogy viszont még nem érkezett meg az a szaki, akinek légtelenítenie kell a keringető rendszert a fűtési szezon kezdete előtt. Mindehhez pluszban bedurrantottam a nagy őszi teakészítési futószalagot is. Jelenleg a karamelles körte a legnagyobb favorit.
Azt viszont megjegyezném, hogy karamelles körte ide vagy oda, ebben a házban még mindig Pocinak lenni a legislegjobb.
Hajnali négykor arra ébredtem, hogy egy láthatatlan macska horkol valahol a közelemben. A helyszín gondos szemlézése után kiderült, hogy Celofánról van szó, aki gyakorlatilag lecsúszott három díványpárna között egy résen a kanapészintig, ahol is természetesen boldogan összegömbölyödött, és a sok fincsi puha párna takarásában mindaddig durmolt, amíg én fel nem vertem nagy kíváncsiságomban. Mondanom sem kell, hogy ezek után mindketten kissé morcosan kezdtük a napot, én pl. négy óra alvás után, mert tegnap igen későn jöttem haza, de kivételesen nemmunkából, én partiállat, aki vagyok.
Az eredeti terv az volt, hogy a Hadik Marimekko-kiállításának megnyitóját fogjuk meglátogatni volt collegista collegináimmal. (Technikailag két szobaközösségnyi népség-katonaságról van szó, akik különböző kombinációkban alkották ezt a két szobaközösséget, hátülső pár előre fuss, helycserés támadás meg effélék.) Mi tagadás, no, már eleve egy kocsmában találkoztunk, hogy aztán onnan menjünk kulturálódni, miután mindenki végzett az ún. munkanapjával (ez nekem a szakdolgozókat jelentette), ergo a Hadikba úgymond fashionable késéssel érkeztünk, és nem fértünk be. A Hadik kutyfüttynyivel sem lett nagyobb azóta, hogy megnyitáskor a legenda szerint Karinthy elkiáltotta magát, “de hát akkora ez, mint egy szatyor!”. A másik legenda a fal rafiaborításával hozza össze Karinthyt és a szatyrot, hja, ilyenek a legendák. Mindenesetre a nem fashionable késéssel érkező Marimekko-rajongók már a lépcső aljáig megtöltötték az emeleti részt, ahol történt éppen valami, és mi csak a fentnevezett rajongók bokicáit láthattuk az egészből. Ennek eredményeként igen kulturálatlanul leléptünk onnan, de mint a patyolat, és testületileg átvonultunk a Café Ponyvaregénybe, ami gyakorlatilag nem változott semmitse azóta, hogy egyetemista korunkban oda jártunk, leszámítva, hogy az itallapon már nem találtam meg a málnaszőrt “a jólismert budai klóros vízzel hígítva” (és nem szívtak raketta méretű szivarokat nagyszájú növendék politikusok, ami nélkül kiválóan elvoltunk). Tökmindegy, amúgy is sörzöttem. Kicsikét. Szerényen. És közben dumáltunk. Sokat. Ez valamiért mindegyik baráti körömben megvan, hogy nem a hallgatag és lakonikus fajtából valók. Similis simili gaudet, bezony.
Aztán az előjelzések szerint hazakúsztam, és elaléltam, majd négy órával később, dzinng, mint akinek egy gongot vagy egy horkoló macskát ütöttek meg a füle mellett. Mindenesetre ma a hajnali négykor történő napindítás után Celofán és én is úgy döntöttünk, hogy még jár nekünk néhány kör alvás, és lőn. Még a piacot is kihagytam, horribile dictu.
Hogy némi sikerekről is beszámoljak: mint látható, tegnap végül eljutottam fodrászhoz. A szakdolgozók közbeni hatásszünetekben eljutottam turkálóba is, de üres kézzel jöttem ki, ami engem is éppúgy meglepett, mint feltehetőleg veletek teszi. Minden kicsi volt, nagy, uncsi, gyűrődős, drága vagy minekeznekem holmi. Mi lesz így ezzel az őtözködős bloggal, hejj. (Nem lesz semmi. Már most is annyi holmim van, mint a ragya.)
Tegnap végigpofáztam háromszáz percet nettóban. Közben időnként volt negyedóra cigiszünet, amit ütvefúrók dörömbölése között abszolváltam az udvaron azon hallgatók társaságában, akik az én pofázásomat hallgatták végig ebben a háromszáz percben, és szintén a nikotinnak hódoltak a szünetekben. Tükörbe ugyan önvédelmi okokból nem néztem ezen a délutánon, de ha én is úgy festettem, mint a hallgatóim, akkor tényleg szépen ledarált a tegnapi nap. Ami a darálást illeti: mostanra már az építőmunkások teljesen kibelezték a valamikori kollégiumot, úgyhogy ami eddig udvar volt, az jelenleg egyetlen nagy egybefüggő építési terület. És közben folyton düngetnek meg zürümpölnek valamit, ez pedig feltehetőleg így lesz még évekig, mert 2020-ban lesz az eucharisztiai világizé, és addigra kell elkészülnie a zarándokhotelnek. (Igen, nálunk ilyen dógok történnek.)
Mivel a Repülő Kutató egy áldozatos férj, akinek frissen sült zsemléket kéne a lába elé helyeznem hódolatul, mert az minden bizonnyal jobban lelkesítené, mintha ugyanezt babérágakkal vagy rózsaszirmokkal hajtanám végre, utánam jött Emesével (ő a kocsi), és hazavittek. Egy hercegnő vagyok. Voltam. Ma nem vagyok hercegnő, ma gyalogbéka témavezető vagyok. Délben Tárogató utca, délután Mixáth tér, este pedig szabadidős programom is van, azután viszont feltehetőleg csak hazakúszom, és elalélok.
Különösen hogy éjjel olyan iszonyú mázsás marhaságokat álmodtam összevissza, hogy még most is szédelgek bele. Na, zúzzunk, szédelgésből nem lehet megélni.
Mellesleg, mint a mellékelt ábra mutatja, itt még mindig november van, hogy a rosseb akárhová ne tegye ezt is. Ennek örömére kifejezetten szükségem volt arra, hogy vérző szájú anyatigrissé rúzsozzam magam, egye fene. Ha viszont délutánra visszatér véletlenül a szeptember, és én belefövök ebbe a szép nagy meleg házivarrottasba, legfeljebb elmegyek turkálni yol. Időm lesz rá bőven a hatásszünetek között, és amúgy is, ebben a blognaptári évben még nem voltam, pedig mindjárt vége az első hónapnak.
Sőt, ha tényleg rengeteg időm lesz, tán még a fejemen a kócot is elviszem megkurtíttatni.
Na ide figyelj, időjárás, mi nem ebben egyeztünk meg. A szeptember legyen szeptember, a november pedig november, nem összevissza. A tanítás második hetén én nem azt várom, hogy tizenhárom fokban, szélben meg esőben vonszoljam be magam egy háromnegyed hétig tartó napra, amikor úgyis olyan elméleti óráim vannak, amelyeket mindenki kötelességből látogat csak, nem pedig azért, mert annyira meg lenne győződve a hasznosságukról (és ebben, tévedés kizárva, én sem vagyok kivétel). Ha már úgyis muszáj, nem lehetne, hogy kapok némi segítséget a feladathoz?
Szóval vagy összekapod magad, vagy igen csúnyán fogok beszélni rólad, és ha már szeptember végén Michelin-gumibabának öltözve vagyok kénytelen dolgozóba vonulni, feltehetőleg a blogom olvasóinak is lesz hozzád néhány keresetlen szava. Bakker, a ruhatáram tele van kedves és könnyűcske őszi darabokkal, selyemruhákkal, bársonykabátkákkal meg bordó lakkcipőkkel, és istenbizony szívesebben venném fel azokat, mint azt a novemberi áutfitet, ami jelenleg rajtam van.
Ma kivételesen olyan szerda van, amikor nem robogok ki hatkor az ajtón, ennek örömére viszont hajnalban megint kukurikú volt szöveggyomrozással súlyosbítva, úgyhogy most némiképp bamba vagyok és indiszponált, valamint fázom.
Az időjárás se játszik különösebben a kezemre, teaidő van meg csokiidő meg marha nagy sötét. Nekem pedig még van egy csomó gyomrozni való szövegem, meg egyre közelebbről integetnek sunyin a határidőim.
Igen, ilyenkor kezdődik a nyafogóruha-szezon is. Akkor viszont mindent bele.
Dénes jó istenem, ahogyan húgom Emüe nevű barátnője mondaná. Ez tényleg húzós év lesz. Tegnap este kaptam egy levelet egy hallgatótól, akit nem pontosan Kovács Máriának vagy Kis Katalinnak hínak, de kábé ilyen ritkaságú neve van, a levélben pedig az állt, hogy akkor péntek du. jó lesz-e nekem konzultálni a szakdolgozatáról. Fél percig csak meredtem a levélre, próbáltam felidézni, ki ez a csaj, hol tanítottam (Esztergomban vagy Budapesten) és mikor (hétközben vagy hétvégén), és hogyan lettem én a témavezetője egyáltalán, na meg miért. Utána persze helyreálltak a dolgok, sikerült felidéznem a hallgatót, a helyet meg még azt a beszélgetést is, amikor megegyeztünk abban, mivel érdemes kezdenie a kutatást, de hát akkor is.
És még csak a második héten vagyunk, Pex pedig be sem indult, mi lesz itt november végére, jáj. Mindehhez ráadásul (merész narrációs fordulat) muszáj lesz új kozmetikust keresnem, mert a régi, aki olyan jól tudta, mit csináljon a szemöldökömmel, elment gazdasszonynak a tanyájukra. Itt ebben a városban, ha eldobsz egy macskakövet, és nem ütközik bele a röppályán egy japán turistába, tutira eltalálsz valami szépészeti műhelyt, de nekem valahogy pechem van velük. Nagy a fluktuáció. Hat fodrászt fogyasztottam el tíz év alatt, aztán nagyrészt átnyergeltem a BioHairre, ahol hálistennek minden mindegy. Nemcsak a fodrászokkal van gond, az előző masszőzöm például elment panziós néninek a Balatonra. Most meg még a kozmetikusom is lelépett a malacok mellé, pedig legalább ő olyan szép stabil része volt az én életemnek, már tizenéve jártam hozzá. Pfühp.
Ma tancsitancsi van meg persze szakdolgozók, mert jövő héten le kell adniuk a címbejelentő lapot, és most nagy svunggal szaladgálnak a témavezetőjükhöz. Ez persze olyan csoda, ami szokás szerint három napig tart, októberben és novemberben általában eltűnnek yol, aztán nem látom őket januárig, amikor már egyre közelebb van a leadási határidő, és ettől megtáltosodnak. Nem tudom még viszont, ez a trend idén mennyire fog érvényesülni, ezúttal egy csomó levelezős szakdolgozóm van, és ők jóval lelkiismeretesebbek az átlagnál. No, majd meglássuk.
Az eső viszont monnyon le. Olyan lehangoló sötét van, hogy nincs az a tarkabarka, amivel ezt teljes mértékben kompenzálni lehetne, pedig én aztán tényleg igyekszem, de ma csak igen mérsékelten érzem magam sikeresnek ezügyben.
Épp ahogy jósoltam. Két nap boldog és lusta habuckálás után, amit a Bűnök Barlangjában abszolváltam, most fülig ülök a bötűkben. Mint a mellékelt ábrából kikövetkeztethető, legalább hajat mostam hozzá, de ma még a lakást sem igen hagyom el, maximum a pékségig megyek. Ennek eredményeként viszont, ha kegyesek hozzám a Gépben és Fejemben Lakozó Szellemek, ma két elküldendő/leadandó szövegtől is meg fogok szabadulni, hurrá.
Na persze nyugtával dicsérjük a napot, itt még történhet bármi és annak az ellenkezője is.
Az élet szép meg minden, de anélkül ellettem volna, hogy fél háromkor olyan irgalmatlan égzengésre ébredjek, amilyet az ember nem várna szeptember közepén. Nyilván nem tudtam visszaaludni, úgyhogy némi forgolódás után felkeltem, majd a “csakazértis hétvégém van, bmeg” szellemében divattervező műsorokat néztem a YouTube-on, miközben a macskáim valahol a láthatáron túl éppen verték egymást, csak úgy passzióból, hogy ne unatkozzanak.
Aztán eltotyogtam kávét főzni, mert már miért ne, és majdnem szívszélhűdést kaptam, mert a konyha padlóján ott volt valaminek az ökölnyi méretű véres hullája, jézusmáriaszentjózsef, hát ezzel jár, ha az ember ragadozókat enged a lakásába, de mi a nyavalyát ejtettek el ezek a vadállatok, áááá.
Közelebbi vizsgálat során persze kiderült, hogy a vadállatok egy motring piros fonalat ejtettek el, mely természetesen eredetileg a Bűnök Barlangjában volt, úgy tíz méterrel odébb, ráadásul az emeleten, de nekem ott abban a pillanatban tényleg nem volt szükségem kávéra, áááá. És miközben én még mindig gutaütötten szédelegtem a konyhában, Celofán a miheztartás végett lendületesen lehányta a nappaliban az ablakot. Komolyan, ennek a macskának olyan ütemérzéke van, mint egy prímabalerinának. Ezt el is mondtam neki különböző népi motívumokkal díszítve, de le se szarta, vö. ezzel jár, ha az ember ragadozókat enged a lakásába.
Ami a további ragadozókat illeti, a nyakam bal oldalán valami egészen irreális kinézetű dolgot agnoszkáltam, ami feltehetőleg pókcsípés nyoma lehet. Ha nem az, még sose nőtt ki belőlem olyan gonosz ikertestvérem, mint amilyen most készülődik kifele.
Mivel gusztustalan eseményből elég volt mára ennyi, most visszakúszom a Bűnök Barlangjába egy tábla csokival és egy bögre narancsos teával, mert ma még mindig tart a “csakazértis hétvégém van, bmeg”. Sajna, már most érzem, hogy a lelkiismeret nevű sunyi szörnyeteg a fogait polírozza és a körmeit reszelgeti, úgyhogy ha holnap is égzengéssel és fél háromkor kezdődik a nap, nem fogom már olyan világi hívságokkal múlatni a szárnyas időt, mint ma, hanem morogva ugyan, de leadni és előadni valóimmal fogok foglalkozni, egye meg a fene a protestáns munkamorált.
De ha már úgyis ilyen izgalmasan kezdődött a nap, és most is búsan csepeg odakint az eső, legalább legyünk máma olyan vidámak, mint egy mesekönyv-illusztráció a gonosz tornacipős bozorgányról, aki vérengző vadállatokkal él együtt egy büdösnagy kunyhóban.
Nagyobb ruhadarabból kisebbet csinálni nem nagy kunszt, a fordítottja már nehezebb meló. Mindemellett ez sem reménytelen és megoldhatatlan, épp csak nem elegendő hozzá a nyisszant-varr eljárás, hanem a nyisszant-betold-varr módszert kell bevetni.
Sajnos (bár a blogolvasók szempontjából talán nem annyira sajnos) ezt az eljárást is kénytelen leszek demonstrálni itt ni, merthogy én, hülye mókuska, nagy lendülettel kidekoráltam a múltkoriban ezt a szürke kardigánt,
de annyi eszem nem vala, hogy előtte leellenőrizzem, jó-e ez még rám.
Abból persze gyanút foghattam volna, hogy egy olyan mosásból került elő meglehetősen gyűrötten, ahol csak fekete meg szürke tiszta pamut holmik voltak, de hát ilyen vagyok én, no. Summa summárum: a jelek szerint valaki (vagy én, vagy a RK, de nem akarom hárítani a felelősséget) ezt a nyomorultat hetven fokon mosta ki, ő meg ennek elvárható módon vidáman összement. (Igen, gyanakodhatnék arra is, hogy nem ő ment össze, hanem én szét, de sem a mérleg, sem a többi ruhadarabom nem ezt állítja, szóval mégiscsak a kardigán lett kisebb, nem én nagyobb.) Nos, ha az élet citrommal kínált, csináljunk belőle limoncellót: mutassuk be, hogyan lehet kardigánt bővíteni.
Mindenekelőtt egy olyan anyagra van szükség, ami struktúrában, vastagságban és színben közel áll a bővítendő darabhoz. Na most, én szoktam ugyan emlegetni, hogy nálam semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe, de ezúttal olyan bizonyítékot tudok erre prezentálni, hogy a fal adja a másikat. A Bűnök Barlangja bőséges tárházából ugyanis előkotortam azokat a passzédarabokat, amelyeket akkor nyírtam le a valahai pulcsiról, amikor kardigánná alakítottam. Cirka négy évvel ezelőtt.
A pulcsi aljáról levágott passzék pont megfelelő hosszúságúak voltak ahhoz, hogy betoldást készítsek belőlük, hurrá. Ezután következett a nagy ugrás a semmibe: szétvágni a kardigánt. Logikus módon a betoldások oda kellenek, ahol szűkecskének érzed a megnagyobbítandó ruhadarabot: esetünkben ez nem csak a mellényrészt, de az ujjat is jelentette. Jelen helyzetben csakcsupán ujjatlan holmikkal tudtam volna felvenni szegénykémet ahhoz, hogy ne érezzem túl szorosnak, márpedig ez az izé nekem most őszre kell, nem nyári kánikulába, úgyhogy nem cicózunk, nyissz az ujját is.
Úgyhogy ott maradt nyomorult kardigán kiterítve, mint egy boncolt béka. Közvetlenül a varrásvonal mellett vágtam szét, majd az oldal- és ujjavarrást is lenyírtam róla, mint a képen látható.
Egy mosásban összement gyapjúholmi egyetlen nagy előnyt nyújt, de az a jelen esetben jókora: nem kell tartani attól, hogy elfoszlik a vágott szél, össze van az már filcelődve becsülettel. Épp ezért nem is szegtem el a szabadon maradt széleket, csak elegyengettem őket.
A passzét rágombostűztem a kardigán elejére (két rugalmas anyagnál nem lehet csak úgy uccuneki dolgozni, mert mindig ott a veszély, hogy elcsúszhatnak egymáson, aztán például az ujj eleje másfél centivel hosszabb lesz a hátuljánál),
aztán cikcakkal rávarrtam, így ni.
A hátulját is hozzágombostűztem a csíkhoz, és azt is végigvarrtam.
Más technikával (nem ezzel a rátétes cikcakkal) könnyebb lett volna, de sajna a passzé nem volt annyira széles, hogy érdemes lett volna minél többet elvennem belőle, szóval bizony az ujja összevarrásánál így nézett ki az utolsó fázis, és én ott bűvészkedtem abban a pici kráterben. (A kép azért homályosabb a többinél, mert röhögtem fotózás közben, no.)
Ezek után már csak az volt hátra, hogy a csík kilógó végeit visszahajtsam, és cikcakkal elvarrjam, voálá.
Nyilván mindeme beavatkozások után is egy kicsikis kinőttforma kardigán maradt a végeredmény, de legalább csak annyira, mielőtt találkozott volna a hetven fokkal, ti meg megnézhettétek, hogyan gyártok kicsiből nagyobbat. Reméljük, ennél többet már nem fogok mókázni vele.
Oké. Akkor most fel is veszem, le ne rágjátok a lábatok izgalmatokban.
Éppen piacra indulok, úgyhogy esetleg lehetnek közületek olyanok, akik felhúzzák a szemöldöküket: ugyanbizony mi a csudát keresek én itt ilyenkor, ha tegnap már nyígtam egy kört arról, hogy ma a 4:37-es busszal kell indulnom Pexre.
Gyertek, röhögjetek rajtam velem együtt: eltévesztettem a napot. Vanazúgy, hogy az sem igazán előnyös, ha az ember túl rendeske. Amikor megkaptam az órarend első változatát, máris hűségesen bevezettem az alkalmakat az előjegyzési naptáramba, aztán amikor kijött a második változat, pótoltam azokat az időpontokat is, amelyek az elsőből hiányoztak. Arra viszont nem figyeltem fel, van-e az időpont-pótlás mellé időpont-változás is. Nos. Izé. Volt. És én erre csak tegnap du. jöttem rá.
E ponton persze csak örvendezni tudok annak, hogy nem foglaltam hotőjt péntekről szombatra, valamint nem pendliztem el még pénteken Pexre, mert ha szombat reggel tízkor jöttem volna rá üres terem és hiányzó kollégák láttán, hogy mekkora ordas időzítési hibát követtem el, biztosan meg is üt a guta. Így, a jelen helyzetben, csak egy előre megvett odavissza diák-vonatjegyet buktam el, ami ugyan pénz, de csak pénz, és abból sem elképzelhetetlen sok, viszont definitíve nem gutaütés.
Ennélfogva, juhé, van egy teljes hétvégém, és ez a teljes hétvége egészen keddig tart, hát el sem tudjátok képzelni, ez most engem minő mértékben tesz boldoggá. Nyilván sok szép értelmes célra fel lehetne használni ezt a plusz napot, ami balfaszságomból kifolyólag vált szabaddá, de énnekem ilyenkor eszembe szokott jutni egy anekdoton. Az arról szól, hogy egy newyorki* hotelben együtt lakik két professzor, akik közül az egyik a bölcs Keletről, a másik pedig a sietős Nyugatról érkezett ugyanarra a konferenciára. A nyugati javaslatot tesz a keletinek arra, hogy milyen közlekedési eszközzel tudnák tíz perccel hamarabb megtenni a távot a konferencia helyszínéig, hogy időt spóroljanak. Meg is érkeznek a tervezettnél tíz perccel korábban, a keleti professzor meg ezen a ponton leül odakint egy padon, és az éltető Nap felé fordítja az orcáját, majd elégedett mosollyal behunyja a szemét. “Mit csinálsz, ember? Miért nem megyünk be?” “Most spóroltunk tíz percet, nem? Azt hasznos módon kell eltölteni.”
Egen, jól sejtitek. Mára a Bűnök Barlangja lesz az a pad ott kint a napsütésben. A való világban ugyanis, sajna, igencsak esőre áll.
Eső ide vagy oda, ma mindenképpen fel akartam venni a frissiben átpofozott ruhámat, úgyhogy tessék, ez egy lehetséges változat a több tucatból, amivel majd valószínűleg találkozni fogtok itt a blogon. És most tényleg elmegyek piacra. Mivel viszont a mai napot a Bűnök Barlangjában tervezem átmaszogni, ne lepődjetek meg, ha még szembejön ma vagy holnap egy újabb “Eská” bejegyzés. Esetleg, horribile dictu, több is.
* Őszintén bevallom, már fogalmam sincs, hogyan kell ezt hejesírni (azt leszámítva, hogy biztosan nem így). Amióta én megtanultam írni, kijött a 11. és 12. változat az magyar nyelv helyesírásából, plusz időnként bebombáztak olyan kiegészítő mütyükéket is, amelyek nem komplett reformot, csak további “idegesítsük kicsit a népet pár változtatással” ötleteket tartalmaztak. Szóval azt én ugyan tudom, hogy “flanel” meg “dévédé” meg “mamut”, de New York elveszett számomra.
Igen, meg tudnám nézni, hogyan kell. Nem, nem akarom megnézni. Én ma egy padon ülök kint a napsütésben, és ott nincs helyesíási szabályzat.
Ebben az életben az a csodálatos, hogy mindig nyújt plusz röhögnivalókat, esetenként ráadásul éppen olyan helyekről, ahol nem is számítasz rájuk. Nézzük például az alábbi esetet.
Szeptember 29-én Kutatók Éjszakája lesz, és hát nyilván nekem is ott kell előadogatnom teljes díszben, mert aki költő, az legyen király és pap és próféta, aki meg tanár, álljon ki mindig a népség-katonaság elé, ahányszor és ahol csak összeütnek két tenyeret. Még augusztusban le kellett adni fotót, önismertető szöveget, absztraktot, kiskutyának kisfülét, mert idén a Kutatók Éjszakájának egyetlen nagy országos honlapja vagyon a sok kicsi intézményi magánizé helyett, szóval nem ám csak úgy bogározni összevissza a kutatóknak kerge marhák módjára, hanem csend, rend, fegyelem. Le is adtam az összes kiskutyafülét. Persze gondolhattam volna már akkor is azzal a Móra-mesével, amelyben a kiskukta egy marék liszttel demonstrálja Dobzse Lászlónak, hogy ami sok kézen átmegy, menet közben elkopik, de hogy éppen milyen érdekesség történik majd, azzal, őszintén, nem számoltam.
Tegnap reggel megnéztem ezt a honlapot. Nyilván megnéztem magamat is, ne vicceljünk, az ember mindig megnézi magát ilyen helyeken. Ott voltam fotóval meg önismertetővel meg minden a kiskutyafülével. És a honlap tanúsága szerint úgy hívtak, hogy “Dr. M-né ÁK”.
Iszonyúan röhögtem. A Repülő Kutató (aki természetesen nem M) szintén iszonyúan röhögött. A hangsúly viszont azért mégiscsak inkább az iszonyún volt a röhögés helyett. Én, úgy éljek, semmi kifogást nem támasztok az ellen, ha valaki úgy akarja leélni egy ponton túl az életét, hogy őt a továbbiakban Hakapeszik Elemérnének hívják, tőlem jöhet a Hakapeszikné Etelka, Hakapeszik Elemérné Süstörgős Etelka meg a Hakapeszik-Süstörgős Etelka változat is, vive la différence, de hát az én nevem mégiscsak az enyém, szóval talán elhihetnék nekem bemondásra: tudom, hogyan hívnak. Amikor ifjak voltunk és rettenetesen feministák, az egyik barátnőm mondá, hogy amúgy is mekkora szopás, hogy egy nő vagy az apja, vagy a férje nevét kénytelen viselni, vesszen a patriarchátus. (Ő egyébként később hozzáment egy nyikhajhoz, aztán még később az a nyikhaj elvált tőle, majd elvette egy rajongóját, aki feltehetőleg nem vélekedik ilyen dehonesztálóan a patriarchátusról. Nem tartjuk már a kapcsolatot, lejártak az mi ifjonti éveink a rettenetes feminizmusunkkal egyetemben, de most eszembe jutott, mert hát M-nének a mostohaanyámat hívják, bmeg. Dénes jó Istenem, hogy röhögne apám, ha ezt most látná.) Mindenesetre szétlőttem a világba pár segítségkérő levelet, hogy hogyan a nyavalyába kaphatnám vissza a nevem, ha már van nekem olyan. Mázli, hogy nem Dr. Hakapeszik Elemérné Dr. Süstörgős Etelka Eufrozinának hívatom magam, mert ha három mindennapi keresztnévvel, összesen hat szótaggal is ennyi baj van, vajon mihez kezdenének Dr. Hakapeszik Elemérné Dr. Süstörgős Etelka Eufrozinával.
A történet egyébként hepienddel zárult. Ma reggel már intézkedtek, úgyhogy végre nem vagyok önmagam felesége, hurrá.
Mára egyébiránt kissé összekuszálódtak a dógok, mert az eredeti terv az volt, hogy gatyába rázok egy máma leadandó tanulmányt, de kitolták a határidőt két teljes hónappal, aminél rosszabb nem is érheti a tudományos pályán lébecoló megrögzött prokrasztinálókat. Próbálom ugyan rávenni magam, hogy essünk túl rajta, de azonnal, ez rám férne. A következő hetekben úgyis rendet kell vágnom a szerkesztés alatt álló kötetemben meg a lírámnak nevezett dzsuvás ciheresben, plusz tanítás is van, a Kutatók Éjszakájára is össze kell dobnom a ppt-t (bárhogy is hívnának a honlapon, senki M-né nem tartja meg helyettem azt az előadást), meg hát persze élni is kéne. Mégis, erős a gyanúm, ma egyikkel sem fogok foglalkozni, az élést kivéve. Különösen, hogy holnap a 4:37-es busszal indulok, hogy tízre Pécsett legyek. Jáj.
Viszont a muszikák kajája fogyóban van, úgyhogy most ellejtek kis kosarammal papiért.
A csütörtökjeim ebben a félévben olyanok, mint bagoly típusú emberek számára az éjszakák: későn kezdődnek és sokáig tartanak. Az első órám 12:30-tól van, cserébe viszont minimum fél hatig bent leszek. (Azért minimum, mert a levelezős szakdolgozóim leginkább munkaidő után érnek rá konzultálni, fél hat pedig definitíve munkaidő után van. Már úgy általában az embereknek.)
Mivel az óráim egy része olyan kötelező tárgyakból áll, amelyeket nem csak a mi hallgatóink látogathatnak, mára összesen 3 db háromnevű fiatalember is várható, akik valamilyen megfontolásból éppen Esztergomban óhajták felvenni ezeket a tárgyakat. Ez még nagyon érdekes is lehet. Különösen akkor, ha úgy gondolják, nem kell bejárni az órákra, mert akkor én csúnyán megsárkányosodom.
Na, sipirc dolgozóba.
Kénytelen voltam azt az executive döntést hozni, hogy ezúttal kép nélküli bejegyzést írjak, ami persze egy őtözködős blognál nonszensz, de ezt is ki lehet próbáni egyszer, ugyi. Legalább látni fogom, hogy mennyien járnak ide édes bülbül szavaimért, és hányan kíváncsiak a turkálós holmijaimra. Próbáltam én fotózni, de egy maszat, ennyi látszik belőlem, szóval a képet kénytelen leszek délután pótolni. Sajna, ha nem kúszom ki hatkor a lakásból, nem jutok el az oviba, pedig végre a tanterv össze- meg szétpofozásával adottá vált a lehetőség, amire már két éve fájt a fogam: szinkronba hozni az elsőévesek szakmai gyakorlatát az Óvodapedagógia tárggyal. Az korábban a második félévben volt meghirdetve, lényegében halottnak a csók. Ősszel bedobtuk szegénykéimet a mélyvízbe, aztán tavasszal elmagyaráztam nekik, mit kellett volna megfigyelniük ősszel, ami teljességgel értelmetlen. Na most végre az van, hogy a szerdán látottakat meg tudom beszélni velük csütörtökön, mindig az éppen kurrens kérdésekre reflektálva, és ez hihetetlenül előnyös lesz, épp csak ehhez nekem szerdánként hatkor ki kell rontanom az ajtón. Valamit valamiért.
Ma egyébként értekezlet is lesz megint. Ha mink berúgjuk a félévet, azt teljes súllyal tesszük, elhihetitek. Igaz, a hétfőit nehéz lesz überelni: ott ültünk négyen az óvodavezetőkkel, mindannyian lényegében kariőrünk csúcsán, aztán egyszer csak arról kezdtünk beszélgetni, mekkora mulatság lenne, ha pályát módosítanánk, aztán nyitnánk egy cukrászdát Esztergomban.
Amíg viszont teljesen meg nem bolondulunk, hogy aztán ott kössünk ki könyékig a pitetésztában, és darálós kekszekkel foglalkozzunk pedagógiai tevékenység helyett, irány Horány meg még azon is túl. A jövőre meg futhatok nekije a fotókonzervek készítésének, ha nem maszatként akarok itt szerepelni. Bár persze az a lehetőség is adott, hogy délután írok bejegyzést, miután visszatértem a térdigérők közül.
Mindenesetre most egyelőre képzeljetek el, amint krumplibarna vagyok meg piros és roppantul harcrakész, aztán délután meg is mutatom. Igaz, akkorra talán én is úgy fogok festeni, mint egy darálós keksz.
Du. 15:41: Váááh, hazaértem.
Erre speciel nem számítottam, hogy lefekszem nyáron, aztán felkelek ősszel. Az élet továbbra is szép meg egyéb sálálák, de az kicsit idegesítő, amikor este az ember gondosan összerakja az összes felveendő holmit másnapra, aztán egy másik évszakban ébred, és kissé kínosan röhögve nézi a vászoncipőt, amit kikészített a lenge szoknyához meg a kis kardigányhoz. Asszem ideje elkezdeni monitorozni az időjárás-jelentést, mert a jövő olyan, piszkosul korai indulásokat is tartogat, amikor értelmetlenül sok kapkodással fognak járni az öltözék-korrekciós eljárások. Holnap például a hatos buszra kell felkepesztenem, hogy idejében odaérjek az oviba az elsősökkel. (Azért, ismerjük el, ez a mondat ritka hülyén hangzik, de hát így igaz.)
Az első benyomás, mint mondani szokják, roppantul fontos, úgyhogy a mai nap friss-capkodósz hallgatói valószínűleg azzal fognak távozni, hogy “meg van ott az a kócos vörös nő is a virágos bakancsban, aki olyan sokat beszél”, de ezzel együtt tudok élni.
Tegnap szekrényt akartam rendezni meg más effélékkel tölteni hasznosan az időt. Nos, ehelyett elővettem egy olyan kardigánt, amit régesrégen alakítottam át egy csámpás gyapjúgarbóból, meg természetesen melléje egy csomó maszatot.
A maszatokat átválogattam, aztán más maszatokat is társítottam melléjük, így ni.
Aztán felvarrtam, plusz egyéb kellemetességek.
A szekrényeket természetesen nem rendezte el helyettem senki.
Indul a század csuklógyakorlatra, juhé, miként ezt Troppauer Hümér nevű kolegám oly szépen megfogalmazta. Az őszi félévet egy értekezlettel rúgjuk bé, melynek tiszteletére én úgy festek, mint egy virágos zöld mező. Kevésbé megengedő szemlélő esetén persze inkább úgy, mint akit a libák mellől hívtak be a virágos zöld mezőről értekezni, miként Catilinát vagy ki a bokámat az eke szarva mellől, hogy legyen szíves talpra állítani Rómát.
Pedig istenbizony fésülködtem máma. Kétszer is.
Már többször mondtam, hogy át kell alakítanom a narancspiros ruhámat, mert ebben a formában nem a szívem csücske – nos, az átalakítás meg másoknak nem lesz a szíve csücske, de el tudom magyarázni.
Ősszel egyre gyakrabban találom magam narancs-piros-bordó-szürke kombinációkban egy kis sáros krumplira emlékeztető barnával, és én ezt a ruhát ősszel is akarom ám hordani alája-föléje felvett rétegekkel, úgyhogy ne önmagában tessék elképzelni, hanem mindazzal a merényletkupaccal, amit majd bevetek hozzá.
Mindenekelőtt persze a túl hosszú ujjával kellett kezdenem valamit, de az sima ügy volt:
Levág, visszahajt, elszeg, páviszlát.
A szürke és krumpliszínű kiegészítéshez már valamikor tavaly óta parkol a Bűnök Barlangjába egy izgi kis anyag.
Igen, ez egy ilyen kétrétegű akármi, egyik felén ilyen, másikon olyan, ráadásul a két réteg szétválasztható, hú, mekkora móka lesz majd egyszer rendesen felvarrni mind az öt méterét. Majd. Egyszer. Amikor lesz rá időm.
Most egyelőre ezt csináltam vele:
Lényegében ez nem más, mint egy felül behúzott cső, amit a ruha alsó rétegére illesztettem, aztán rá is varrtam.
Egyszerű és első pillantásra feltehetőleg nem túl nagyszerű, de a következő két hónapban valószínűleg még sokat látjátok rajtam, és akkor meglátjátok, milyen kombinációk voltak hozzá a fejemben jóelőre.
Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy délután elszundikáltam, úgyhogy a mai nap megint olyan időpontban kezdődött, amikor mások még csak hazafelé óbégatnak a kocsmából. Jó lenne pedig visszaszokni az éjjeli alvásokra, mert holnaptól olyan erővel csapunk bele a palacsintába, hogy vasárnapig még megállás se lesz belőle. Értekezlet, tanítás, az elsősök szakmai gyakorlata, újabb értekezlet, megint tanítás, tanulmány leadása konferenciakötetbe, aztán szombaton irány Pex, és máris lehet kezdeni az e félévi első kuksolást a csúnya kis teremben. És ez még csak a munka. Ahogy egyik doktoriskolás évfolyamtársam fogalmazott: “valamikor élni is kéne”.
Azt ugyan nem tudom, ez mennyire számít élésnek, de ha már úgyis fent kuvikoltam vagy kukorékoltam, megpróbáltam kihasználni a hajnali órákat. Úgyhogy hajat mostam meg ruhákat. (Ez utóbbi kissé meglepőbb volt, mint amire számítottam: a Repülő Kutató tegnap ecetes mosással vízkőtlenítette a mosógépet, aminek ugyebár az lenne az ideális kimenetele, hogy attól csendesebb lesz meg tisztább. Nos, a gép az elvárásokkal ellentétben úgy felhangosodott, mintha gumicsizmákat mostam volna benne, nem pedig ruhákat negyven fokon. Hm. Na, majd meglátjuk.) Mivel továbbra sem tudtam mit kezdeni magammal éberen, könyörtelen tisztogatást tartottam iszonyatos méretű körömlakk-készletemben is. Repült minden, ami beszáradt, besűrűsödött vagy csak kevéske volt az alján, valamint azok a kísérleti példányok is, amelyeket kíváncsiságból szereztem be anno, de aztán beláttam, mégse az én világom a csillámos balti-kék vagy a feketéslila. Ennek örömére összesen tizenhét maradt az alapozó- meg fedőlakkokon kívül, bagatell. Apósom csinos kis női csomagot is kap majd arra az alkalomra, mikor következőkor a hulladékudvart látogatja meg. Amennyi kimondhatatlan nevű összetevő van ezekben, nem szívesen dobnám a kommunális szemétbe.
Ha már körömlakkokról fecsegek itt nektek, szeretném megosztani azt is, hogy ezek esetében éppen olyan válogatós, exkluzív és kizárólag a minőségre, nem pedig a mennyiségre utazó nőszemély vagyok, mint a ruháimmal. (A cipőimmel nem, ott azért akadnak kissé ciccegős árú, márkás példányok.) Körülbelül hat-hét éve már, hogy rákaptam a színes lakkokra az áttetsző semmicskék hosszú időszaka után, és azóta van itt nekem kikericslilától burgundivörösig és agyszikkasztó magentáig minden. Ugyanekkor viszont körömlakkjaim beszerzési árának lélektani határát 500 forintban húztam meg, és ezt azóta is becsülettel tartom. Sőt. A rostán fennmaradt lakkok nagy hányada kínai bótos beszerzés, mégpedig a “dor” márkájú lakier do paznokci fajtából, amit 300-350 között vesztegetnek. (Nyilván nem fizet nekem a reklámért sem a kínai bót, sem a krakkói körömlakkgyár, de azért az őtözködős blogok tradícióihoz hozzátartozik, hogy ezt kihangsúlyozzam. Tekintsétek úgy, hogy most ki van hangsúlyozva.) Egy körömlakktól azt várom el, hogy jól fedjen, hamar száradjon, ne legyen ájulító módon büdös, és tartozzon hozzá egy megfelelő minőségű ecset. Ha ezt nekem valami egy euróért is hozza, igazán nem látom, miért kellene ötért vagy tízért megvennem.
Na most ugyebár fel lehetne nekem tenni a kérdést, hogy minek ennyi tarka körömlakk, vagy egyáltalán minek ennyi körömlakk, de hát ne vicceljünk, én vagyok az, akinek a szivárvány minden színében vannak holmijai. Ezenfelül egyszer azt olvastam egy hogyan-legyünk-laza-anyák típusú könyvben, hogy a lakkozott köröm a sok szabadidő és ezáltal a hatékonyság látszatát kelti, erről pedig úgy véltem, nagyon okos megállapítás. Ha ezen múlik, olyan hatékonynak látszom én biza, hogy a fal adja a másikat.
A mai napra némi ppt-nézegetés mellé egyéb világi hívságaimmal óhajtok foglalkozni: csatasorba rendezni munkába járó táskáimat, de főként az azokban csellengő rúzsokat, tollakat és karórákat, elpakolni a nagyonnyári cipőket és ruhákat a szezonon kívüli holmik közé, valamint felhurcolni a mosókonyhából az ott ficergő ruhaneműket, aminek valószínűleg az lesz az eredménye, hogy a szekrényekben nyöszörögni fognak a polcok meg rudak, és azt követelik tőlem, hajítsam ki azokat a darabokat, amelyek már jó ideje nem vettek részt a rotációban.
Előbb-utóbb az is meglesz.
Tegnap egy darab kivételével (az még továbbra is a levegőben fityeg) beestek az őszi félév doktori óráinak időpontjai, úgyhogy végre áttekinthettem-forma a következő néhány hónap rohangálnivalóit, plusz eljátszhattam a “go home and re-think your life” jelenetét a Csillagok Háborúja egyik búsan elcseszett részéből. Nos, hogy rövid legyek, velős és kellő mértékben tőrőlmetszett: szarban vagyok, feleim.
A doktori órarend önmagában is egy röhej, de az összes többivel társítva aztán pláne. Két olyan péntekszombatom is lesz, amikor este negyed hétkor végzek Esztergomban, másnap reggel kilenckor pedig már Pécsett kezdek. Ezt a helyzetet semmi más módon nem tudom megoldani, mint hogy kistányérnyi szemekkel nézek a Repülő Kutatóra, és fuvart kérincsélek tőle, amiért cserébe meghívom vacsorára meg befizetem őtet is iccakára a hotőlbe. Szerencsére kedveli azt a helyet, a svédasztalos reggelizőben hatféle salátaolajat tartanak, a wifi remekül működik, és az ablak alatt ott a sétálóutca a maga ezer lehetőségével, de hát akkor is. Nem azért kezdtem én bele ebbe a második doktoriba, hogy aztán Miss Daisyt játsszak sofőrrel, rosseb. Hiába próbálok úgy nézni erre az egészre, hogy víkend! kézműves sörök a Bazárban! kecsketokány a Blöff Bisztróban!, ha az egész amiatt és abból a célból van, hogy aztán reggel kilenctől déli egyig ott kuksoljak egy csúnya kis teremben, miközben a neveléstudomány szaknyelvéről magyaráznak nekem.
Legyünk őszinték: ugyan minden megoldható valamiképpen, de ennek a doktorinak így is egyre inkább önszabotálás-szaga van. Ebben amúgy nincs semmi különösebben meglepő, hajlamos vagyok beleugrani nyakig mindenféle olyan jellegű projektekbe, amelyek aztán kellő alapossággal ledarálnak, de így vénségemre egyre inkább azt igényelem, hogy ha már ledarál valami, élvezzem is közben. Ez erre a doktorira jelen pillanatban piszkosul nem áll. Egy csomó melót meg rohangálást kell belefeccölnöm, és nyüves módon nem látom, merrefelé tartok. Nyilván persze leginkább azért nem tartok semerre, mert nincs kedvem elindulni se, nemhogy haladni előre, szorgosan rágicsálva a papírlapokat, és termelni a szót hűvös halomba. Mindez ráadásul különösen annak tekintetében fest szarul, hogy más dolgokkal hogyan állok. Hát kérem, nem a bötűkkel van a baj, annyit elmondhatok. Ezen a nyáron befejeztem egy esszékötetet, ami éppen szerkesztés alatt van, és nemigen ment meg attól semmi, hogy jövőre megjelenjen. Befejeztem egy regényt is, amit jövő héten lepasszolok a kiadóba, aztán majd eldől, hogy megjelenik-e (egyelőre azt mondanám, inkább igen, mint inkább nem – adjunk neki olyan 60% esélyt).
A jövő héten elkezdődik a tanítás is, és én általában roppant lelkes vagyok ettől, de ezúttal tőből elbaltáztam az egészet azzal, hogy az augusztus nagyját írással töltöttem. A primér irodalommal az a fő gond, hogy ha az ember belevetette magát, elég nehéz lejönni a szerről. Na most én még mindig ott ülök egy majdnem-kész versesköteten, egy félkész regényen (abból amúgy júniusban megjelent nyomtatásban egy fejezet, szóval most már le se nagyon tagadhatom, hogy van nekem egy olyan), és jelen pillanatban inkább az viszket nekem, hogy ezeket megírjam meg befejezzem, nem pedig az, hogy kis jegyzetlapocskákat gyártsak értelmetlen kupackákba a disszertációmhoz, meg hogy a neveléselmélet szépségeiről magyarázzak nyomorult másodéveseknek csütörtök délutánonként négytől fél hatig (amiért amúgy valószínűleg igen különleges, vasszögekkel kivert helyem lesz a kicsi szívükben, és én ezt teljesen meg is értem). Plusz már most van tíz szakdolgozóm, pedig csak szeptember végéig kell leadniuk a témabejelentő lapokat. Többet már nem bírok vállalni, ez is nagyon a teljesítőképességem határán billeg, de ebben az évben annyian végeznek, mint sem előtte, sem utána, szóval áldozatot kell hozni a pedagógusképzés oltárán, és én ebbe ugyan extra módon bele fogok őszülni, de azért adott az Úr pipiros büdös pacsmagokat a nőknek, hogy ezt el lehessen leplezni.
Istenkém, néha kifejezetten irigylem azokat, akik egyetlen célra képesek feltenni az életüket, és egyetlen területre koncentrálnak a munkájukban, még ha esetleg téveszméik is vannak azzal kapcsolatban, mire képesek annak a célnak az elérésében vagy azon a meghatározott területen. Ha gondosan megkapargatom, én nem csak azért csinálok annyiféle dolgot és annyiféle területen, mert nem tudok békén megülni a seggemen, és minden érdekel, hanem azért is, mert egy csomó mindenben vagyok elég jó, de semmiben sem annyira kiemelkedő, hogy azt mondhassam, na ez az. Elég jó tanár vagyok meg elég jó esszéista meg elég jó író meg nem túl rossz (bár döglusta) költő, elég jól el tudom játszani azt is, hogy tudományos szöveget írok, és még a betűkön túl is van ez-az, amiben nem vagyok kifejezetten tehetségtelen, de választani ezek közül egyet, és csak azzal foglalkozni, azt nem megy.
Én mindig is Bogoly Berti mindenízű cukorkáit akartam, nem a habos tortát, és ez a doktori ugyan jelenleg eléggé fülviasz-ízűnek tűnik, de ha az ember kizabálta már a csomagból a pekándiósat, a csokis-narancsosat meg az unikornis-ízűt, akkor bizony a fülviasz-ízűt is meg kell enni előbb-utóbb. Teccett volna inkább a habos tortát választani, a mindenízű cukorkákkal nincs kecmec.
Na, megyek a piacra.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 