„…Hogyha én ezt tudtam vóna,
köpönyeget hoztam vóna!”
Rásír a sok kis malac is!
„Én is, én is, én is, én is!”

Hábezony. Hogyha én ezt tudtam vóna, hogy ma ilyen remek időjárásban kell majd lecaplatnom a büdös kis mókusnyuszik papijáért, hétfőn hazafelé jövet inkább leszállok a buszállomáson, aztán bekóválygok az állateledel-boltba. A feladat halaszthatatlan, a doboz alján alig zörög néhány szem, a cicumicuk pedig nagyon verik a tamtamot, ha nem jutnak hozzá a kedvenc kipöszörőzöttmacska-kajájukhoz. (Konkrétan oda jutottunk, hogy már nem is igen esznek meg mást a kis szemétládák.)

Na, mindegy, eső után köpönyeg. Minekutána senki sem kényszerített rá minket, desőt önként és dalolva vettük a nyakunkba azt, hogy veszélyes ragadozókkal osszuk meg lakásunkat, kanapéinkat, párnáinkat és minden mást is, ami összeszőrözhető, én most önként és dalolva levonulok macskaeledelért, mielőtt a sötét kis dögök elharapják a torkomat. Viszont mivel a múltkor az állateledel-boltban hiányolták ruházatomból a szemkifolyasztó tarkabarkát, hát tessék.

Azt, gondolom, mondanom se kell, hogy úgy fel vagyok rétegezve a mélységekben, mint egy vidám kelkáposzta. Bundabugyi, bundakombiné.