Minden nap más – mindennap más

A tragikus romlás állapottyában vagyok, feleim. Tegnap este három órámba telt meginni négy deci sört. Tudtam én azt, hogy öreg vagyok meg sótlan meg egy igazi kanapékrumpli*, na de hogy ennyire, az még engem is meglepett. Mindehhez ráadásul a délelőtt végigácsorgása után a lábam oly mértékben bánatos volt és jajongós, hogy muszáj volt hazakúsznom átöltözni, különös tekintettel egy kényelmes kiscsizma felrántására. Itthon pedig elkövettem azt a hibát, hogy csizmahúzás előtt leültem a kanapéra. Alig bírtam felállni róla, hogy elmehessek kocsmázni (az ismert eredménnyel), mert közben még az a disznó Poci is rám tehénkedett turbékolva, és doromboló macskát letenni piszok nehéz feladat.

Mivel még mindig nem érkezett meg a szerkesztett kötetem átszerkesztett változatának továbbszerkesztett verziója (egen, ez egy ilyen folyamat), továbbra sem tudom más irányba lekötni agyam azon részét, ami a betűkért felelős. Hát akkor máma a Bűnök Barlangja lesz a program, és végre beblogolom mindazokat a cuccokat is, amiket a héten turkáltam a lila-zöld februáromhoz.

Most viszont jól elmegyünk Emesével meg a Repülő Kutatóval vásárolni. Főként tejet, mert abból nincs már a házban csak vagy két deci. Mint ez kikövetkeztethető, jelen jelmezem kettős célt szolgál: a) kényelemben tartani fájós lábikómat, b) gondoskodni arról, hogy a Repülő Kutató ne veszítsen el a bótban. Asszem, ez menni fog.

* Couch potato. Éljenek a tükörfordítások.

Délelőtt felvételi tájékoztatót tartok, délben információs pultnál vagyok pultoskisasszony, este kocsmázom a barátnőimmel. Asszem, ez azt jelenti, hogy délután turkálni megyek, mert nincs értelme közben hazajönnöm falura.

Minden órádnak leszakajtsd gyimilcsét, mondok. Ezzel együtt is rohadt hosszú nap lesz ez, már látom.

Mindehhez pedig elvileg ma vagy holnap visszakapom a szerkesztőtől utolsó kacsmargatásra a kötetemet, a hét további részében azon kell dolgoznom, hogy végre elengedhessem.

Már harmadik napja ülök boldogan csámcsogva kicsiny kuplerájom közepén, és mostanra ugyan már elkezdtek lassan mocorogni bennem a “fogjunk hozzá, csináljuk, sürgén, pörgén, gyószangyószan” kukacai, de én hős vagyok és elszánt, és nem hagyom magam bepalizni, mert ezen a héten pihenni akarok, dixit.

A pihenés persze ezúttal is nézőpont kérdése, merthogy “pihenés” címen egy monstre hulladékmentő projektbe vágtam bele teljes lendülettel, suhú. Már majdnem három hete, hogy kiredváztam a Bűnök Barlangját, össze is szedtem belőle három szatyornyi ficlit: döglött projektek maradványait, egy-zseblapra-sem-elegendő szabási hulladékokat, ilyesmit. Le is hurcoltam a pincébe, hogy majd jól belehajintom a kukába, amikor jön a szemeteskocsi. A szemeteskocsi azóta háromszor fordult, de ezek még mindig nem mentek ki az ajtón, ehelyett tegnapelőtt felhurcoltam nagy dérrel-dúrral az egyszer már végleges kihajintásra ítélt maszatkákat (a mindenségit neki, hogy én már tényleg nem bírok kidobni semmit), szétválogattam az ocsút a másfajta ocsútól, és nekiláttam textilkavicsokat gyártani. Szép hosszú projekt lesz, és eddig azt csináltam, hogy válogatom-vágom-varrom, de a Bűnök Barlangja kezd egyre kriminálisabb képet ölteni (lásd fotó), úgyhogy ma valószínűleg a válogatom-vágom részével foglalkozom.

És ami ezek után is megmarad, és használhatatlannak deklaráltatik, azt tényleg kihajintom, de mint a patyolat.

Ugye, nem feltételeztétek, hogy báli belépőben fogok csámcsogni a ficlijeim között.

Mint tudjuk, én vagyok az a nő, akinek annyi cipője van, mint Imelda Marcosnak. Mint ezt esetleg nem tudjuk, én vagyok az a nő is, akinek ebből az irgalmatlan cipőrengetegből egyetlen térdig érő, cipzáras csizmája van, ez itt. Pontosabban volt. Ez a drága jó csizma tegnapelőtt múlt időbe került.

Először is, lelőtt egy kocsi bent a székesfőfaluban valami fekete trutyival, aminek olyan szaga volt, mint a gázolajnak (megpróbáltam letisztogatni papírzsepivel, onnan tudom). Sebaj, majd hazamegyünk, megpucoljuk. Az viszont nem volt bekalkulálva, hogy miután hazakúszom az egész napos futkászásból, és lehúzom őtet, megdöglik a ballábas darabon a cipzár. Mivel az én kitartásom határtalan, ezek után még megpróbáltam rendesen letakarítani, mert ugye nem vihetem el a suszterhez koszosan. Ez volt az a pont, amikor kiderült, hogy a) a fekete trutyi maradványa nem hajlandó lejönni, ami egy világosszürke csizmánál elég súlyos ügy b) a jobblábas példány bokicájáról tisztogatás közben sunyin, kis pikkelyekben távozik a műbőr fedőrétege, alatta pedig kilátszik az a fehér anyag, amire rákasírozták a szürke borítást.

Csizma a kukában, bánatom rendkívüli. Nekem kell egy térdig érő csizma, rövid szoknyához az a legislegjobb. (Van ugyan egy térdig érő fűzős cipőm, de azt tényleg becsülettel be kell fűzögetni bokától tokáig, és ez nem fér bele akkor, amikor “rántsd fel és fuss” program van.)  A szokásos beszerzési útvonalakat sajna nem tudom igénybe venni egy új csizmához, mert ez az egyetlen cipőféle, amit próba nélkül nem érdemes vásárolnom. Nekem ugyan az a téveszmém, hogy teljesen normális méretű vádlim van, de ezt a cipőgyártók nyilvánvalóan nem így gondolják: háromból két esetben nem tudom végig felhúzni a cipzárt, vagy ha mégis, olyan szoros, hogy vérkeringés hiányában elüszkösödött lábakat kezdek vizionálni tőle. A világ cinegelábú nőkre van berendezkedve. (Meg olyanokra, akiknek nincs mellük és olyan magasak, mint egy zsiráf, és a seggkerületük nem 104 centi, és hasuk sincs, és egy egész napot kibírnak jégcsákány sarkú cipőkben mezítláb, hogy morogjak még egy kicsit.)

Summa summárum, kell egy új csizma. Mivel viszont csirkemell is kell meg saláta meg liszt meg tej meg minden más, most bevágódunk a Repülő Kutatóval Emesébe, és elmegyünk a budakalászi körforgalomig, mert ott elvileg kapható a Deichmannban az a darab, amit kinéztem (széles szár, csatok, gumizás – sajna fekete, de hát a világ csak mérsékelten van berendezkedve a színes cipőket hordó nőkre is).

Mint az eddigiekből is látható, máma roppantul őtözködős bloggerhez méltó napom van, és még nincs vége a mesének. Merthogy először is felöltöztem így:

A szoknyát nemrég kaptam kedves ismerőstől egy másikkal egyetemben, ideje volt végre felvenni. Szép fekete kord kis halványszürke virágokkal, remek darab. Egyetlen baja van: fogynom kéne hozzá öt kilót, aminek vajmi kevés realitása van a közeljövőben. Ülni egyáltalán nem tudok benne, állni is csak olyan délcegen, mint egy anyakirálynő, és a lélegzetvétel is akadályokba ütközik. Szóval bocs, Piros, ez nem jött be. 😦 (A másik igen, de azt majd kábé március végén tudom felvenni, túl vékony a télhez.) Emellett hiába tettem sokadjára is kísérletet a szép rózsaszín pulcsival, továbbra is túl hosszú ahhoz, hogy olyan szoknyákkal hordjam, amelyek nem simulnak csípőben, a csípőben szorosak meg derékban is azok, és úgy érzem magam bennük, mint egy töltött zokni. És nem kapok levegőt.

Úgyhogy végül ebben kötöttem ki:

És most elmegyek csizmáért, reszkess, világ.

U. i., egy órával később: Hát persze, hogy egyetlen csizmának sem tudtam végig felhúzni a cipzárját. Maradunk magas szárú csizma nélkül. Meh.

Valamelyik Nigella Lawson-szakácskönyvben van (lusta vagyok előkeresni, melyikben), hogy a csaj a szokásos recept előtti csevegés közben elmeséli: az inszomniának az az egyik következménye nála, hogy hajnalban mindenféléket vásárol neten. Na ezt speciel sikerült úgy fordítani, hogy “van egy rossz amazonszokásom”. Nigella nyilván az Amazon.com-ra gondolt, a fordító meg nem tudom, hogy mire, de ez lett belőle.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy, miután tegnap végigfutkorásztam a napot, aztán bealudtam a kanapén, mintegy törvényszerűen  felébredtem hajnalban. Hát akkor már, egye fene, vettem egy domain-nevet a blogomnak. Ennélfogva a továbbiakban ez itt a mindennapmas.com névre hallgat, 100+ sablon közül válogathatok, ha arra szottyan kedvem (ez valószínűleg nem fog bekövetkezni, a Choco sablon nekem tökéletesen megfelel), és ezentúl nem kell hirdetéseket nézegetnetek a bejegyzések alatt. Enyém a blog, nektek építem, igazán nincs mit, szívesen.

Tájainkon egyéb fejlemények is vagynak, a tegnapelőtti nappal sikerült megszabadulnom (egyelőre legalábbis) minden restanciámtól, ergo most a szokásos “hajsza utáni üresség” állapotában vagyok, amikor általában csak tengődöm, mint Toldi Miklós lova, mert a gépezet ugyan már ugrásra kész, de arra még nem vagyok alkalmas, hogy belekezdjek valami újba, amíg az agyam még mindig a régit őrli. Úgyhogy most a Leeresztés Idejét kell meghirdetnem: elmegyek masszázsra, megpróbálok új kozmetikust keresni magamnak (a régi elment cocákat nevelgetni valahol az Alföldön egy tanyán), és fejest ugrom a színes anyagficlik közé.

Meg aztán, ugyi, ideje kellő alapossággal megtervezni a zöld és lila februárt, én meg tényleg nem szoktam elaprózni ezeket a “színre színt” projekteket. QED.

Feleim, mint azt megjövendölém pár hónappal ezelőtt (=hozzávetőleg másfél hete, de mintha ezer éve lett volna), január 15-ig a fejem se tudom jóformán kidugni a határidőkből, és csak három napra előre bírok tervezni ezidő alatt. Na hát kérem most jutottunk el oda, hogy gyün az utolsó három nap ebből a fostengerből, a szokásos nyavalygásokkal meg minden mással körítve. Ez tényleg totálbrutál három nap lesz, összeszorított foggal fogom bucira pofozni egy könyörtelen alapossággal megszerkesztett több száz oldalas szövegemet, hogy végre megszabadulhassak tőle. Valószínűleg minden percét utálni fogom, de muszáj letudnom, mert addig semmi újba nem kezdhetek bele, amíg ez nincs kész, és rohadtul szeretnék már valami újba kezdeni.

Tessék küldeni némi csít ide a kiadóba, és elnézni nekem, amennyiben a következő napokban beküldöm helyettesíteni a macskákat, ha éppen Tinky Winkyben ülök mosatlan hajjal, és arra sincs plusz energiám, hogy a számat kifessem.

Mint látható (már amennyire látható – piszkosul nincs még elegendő fény a fotózáshoz, de később majd időm nem lesz hozzá) ma még képes voltam meglehetős erőfeszítést tenni a decens kinézet érdekében, viszont a következő napokra tényleg nem tudok garantálni semmit, de semmit.

Mint tegnap kiderült, én vagyok az egész évfolyamon az egyetlen olyan gyáva kukac, aki nem vállalja be idén nyáron a komplex vizsgát, ehelyett passziváltat két egymás utáni félévet, és mikor majd a balzsamos májusban a többieknek a fülén is kicsorog a koffein meg a stressz, ábrándos mosollyal fog hosszú sétákat tenni, virágzó orgonákban gyönyörködni, és zárótevékenységekre járni cuki középcsoportosokhoz. Egen, pont ennyire öntött el most a lelkifuci. Akkor szép a zélet, ha kihívások vannak benne, harcolni kell a végsőkig, kard ki kard, és sehonnai bitang ember, aki félreáll ibolyákat szagolgatni véres küzdelmek helyett. Na hát én idén tavasszal minden ibolyát megszagolok majd, ami szembejön.

Ha már ibolyákról és orgonákról esett szó: újonnan megtalált szabadságom szellemében tegnap belődörögtem Pécsett egy turkálóba, minekutána másfél órát kellett elütnöm vonatindulásig, és találtam (többek között) egy olyan pólót, aminek ilyen izgalmas színkombinációja vagyon:

Bár ez önmagában nem nagy truváj (találtam viccesebb dolgokat is, szekrényszaporulatos beszámoló nemsokára várható), egy olyan ötletet adott, hogy a fal adja tőle a másikat. Utoljára két és fél éve csináltam olyat, hogy egyetlen színben töltsek egy komplett hónapot, és most ugyan nincs szándékomban ennyire behatárolni magam, de mit szólnátok egy zöld-lila februárhoz? Hm?

Kihívásokra szükség van, az nem vitás. De ha már ez a helyzet, szeretném magam kiválasztani a kihívásaimat, a fenébe is.

Mindehhez persze máma olyan siralmasan festek, mint a kölcsönkérés. Tegnap este tízkor értem haza, a tradícióknak megfelelően be is aludtam szépen a kanapén. Ezzel önmagában nem lett volna semmi baj, a Repülő Kutató munkahelyi telefonja viszont önhatalmúlag ébresztőt kezdett üvölteni nulla óra tízkor, és én olyan pánikkal ébredtem erre, hogy a bal lábam csípőtől bokáig begörcsölt. Most izomlazító kenőcsben és dunsztban vagyok, és úgy sántikálok, mint a közmondásos hazug kutyák.

A világot megest megevé a fene, vár rám a Zengő IC via Pex, nesztek konzerv. Mint látható, ismételten arra törekedtem, hogy életkoromnak, mindennémű funkcióimnak és általában az elvárásoknak megfelelő módon fessek, avec katicák meg virágos bakancs.

Ezt a darabot, amit most miszlikeltem fel, már éppen elegendő átalakítás ért életében, és még az is lehet, hogy nem ez volt az utolsó. Eredetileg így kezdte a karrierjét, aztán ezzel folytatta, majd lettek zsebei meg mindenféle dekorációi is, így ni. Utoljára több mint két évvel ezelőtt nyúltam hozzá, és az elmúlt évben már csak háziruhának hordtam, ideje volt kezdeni vele valamit, hogy visszakerüljön a forgalomba.

Azzal kezdtem, hogy zsebeket le, középen pedig nyissz, kettőbe.

A nagy és ormótlan rátett zsebeket leoperáltam ugyan róla, de mostanában már nem szívesen hordok olyan szoknyát-ruhát, aminek nincs zsebe. A bevarrott zsebek általában igen pofásak, de legalább annyira utálom megvarrni, mint amennyire szeretem használni őket. Na mindegy, magad, uram, ha szolgád nincsen, ugorgyunk neki.

Előbb felfejtettem az oldalvarrást a megfelelő hosszúságig,

aztán egy kiszuperált hulladékanyagból kivágtam négy zseblapot. (Azért virágosból, mert az így vicces.)

A zsebek bevarrásáról készítettem egy kicsiny képriportot itt alant. Ha valakit érdekel, el is magyarázhatom.

Most már csak a derékpántot kellett megoldani. Lehetett volna szűkítőkkel meg cipzárral, de ezúttal lusta voltam. A végtelen készletekben volt egy valamikori eská polárszoknyáról levágott derékrész. (Talán a Kamilla-sapka alapanyag-szoknyája volt az? Passz.)

Lemértem, mekkora darab kell nekem belőle, aztán széles cikcakkal, jól kitartva rávarrtam a szoknya derékrészére.

Visszahajtottam belülre, és még egyszer végigmentem rajta cikcakkal, úgyhogy az eredmény ez lett, ni.

A ruha felső részével egyelőre nem cicóztam sokat, behajtottam a vágott szélt, aztán széles cikcakkal elszegtem.

Holnap majd fel is veszem mind a kettőt, majd meglátjátok. Oké, technikailag már ma felvettem, mert holnap ződ hajnalban indulok Pécsre, és így muszáj konzervre fanyalodnunk, de a lényeg, hogy majd meglátjátok.