Nem vagyok egy különösebben világgámocorgós alak, amit részben cáfol, részben meg indokol az, hogy tizennégy éves koromtól kezdve mindig tisztes távolban tanultam/dolgoztam attól, ahol éppen laktam – esetenként másik városban, máskor meg pláne éppen másik országban. Utazom én eleget, kéremszépen, amíg eljutok ából bébe, nem csoda hát, hogy nehezen cihelem fel magam a kanapémról, amikor éppen leroskadhatok rá.

Ezzel együtt is, ha már van egy blogom… na igen. Tessék véleményezni, érdemes-e képes útibeszámolókat is tartanom benne, pláne ha tényleg nem mocorgok messzire. Ez itt most próbacseresznye, de ha igényelitek, ebben a folyóévben megpróbálom dokumentálni a lődörgéseimet.

Például ezt is ni, tegnapról, amikor bemásztunk Emesébe, és olyan iszonytatóan elmentünk világgá, hogy húsz kilométerrel később le is parkoltunk Kisorosziban, és körbekószáltuk a szigetcsúcsot.

A terv az volt, hogy kimegyünk a sárgába, és sárga is volt, gyönyörű.

A szigetcsúcson a part pedig igazán poétikus.

Ott azon a középső bumszlin a visegrádi vár látható.

Az alacsony vízállás miatt annyi, de annyi kagylóhéj volt a parton, mintha nem is a Duna mellett lennénk.

A vízpart tele van fura kis öblökkel és néhol egészen érthetetlen dolgokkal – ki vitt ki például ide egy széket, és miért?

Nem csak sárga volt a természetben bőséggel, hanem piros is.

A vízpart ugyan dugig volt emberekkel, de a sziget belsejében nagyon nagy volt a csend.

A gáton diófák és elvadult szőlő meg rengeteg lehullott levél, néhol pedig egy-egy kornyadt kikerics.

Fák, színek, október.