Az én cihém megmagyarázhatatlan talányai közül az egyik legkínzóbb, hogy honnan a nyimnyámból mászik be ébredéskor a fejembe egy dudolka (=az a zene, amit nem tudsz leállítani, mert végtelen repeatre állította az agyad a belső zenegépeckét),  miért nem hajlandó abbahagyni, és ma, október 21-én, miért éppen az “Éljen május elseje” az.

Ezt leszámítva minden oké, már második napja térdig gázolok a ficlikben meg fonalakban, a krumplis kenyér a sütőben csücsül, és mára már valamiféle eská-poszt(ok) is lesz(nek). A szervező a műsorváltoztatás jogát természetesen ezúttal is fenntartja. Mindenesetre, hogy minél sikeresebben kikergessem a fejemből a dalköszöncsét, ezúttal a legősziesebb itthonmaszogó holmikat rántottam magamra, including felemás tökös zoknik.

A zoknikról kaptok egy közelképet is, csak úgy. És így megcsodálhatjátok a jobb lábamon azt a likat, amit tizenegy éves korom óta hordok, mióta balfaszságból majdnem beleestem nagyanyámnál egy nyáron a patakba, konkrétan ebbe, ni.