Minden nap más – mindennap más

Tegnap tényleg csak arra voltam jó délután, hogy hazajövetel után eldőljek, mint egy zsák. Oké, annyira nem volt ez meglepő: hatkor indultam és négy után értem haza, közben pedig csoportos gyakorlat az oviban meg négy óra pofázás a tanteremben. Az oviban négy oldalnyit körmöltem, hogy utána élőben is meg tudjam mutatni a hallgatóknak, hogyan oldható meg a játék-megfigyelés jegyzetelése, és miből lesz a hospitálási napló. Nem tudom (valójában nem is nagyon érdekel), mások másutt hogyan csinálják, én viszont csak így látom értelmét: beülni, jegyzetelni, aztán friss-ropogós, párórás példákkal illusztrálni mindent, amit elmondok a hallgatóknak. Háromhasábos leírások meg játékterek meg játékcsoportok, az óvodapedagógus beavatkozásának okai és mértéke, konstrukciós játék szerepjátékkal kombinálva, utánzás és motiváció, és ó, látták, hogyan terített meg az a magányosan játszó kislány a babáknak a babakonyhában? Meg hallották azt, amint az egyik kis gézengúz ellentmondást nem tűrően kijelenti a többieknek autópálya-építés közben, hogy “Mindenki béna autóval szokta kezdeni!”. Lassan harminc éve lesz, hogy belém verték a drillt: mit kell észrevenni, amikor csak nézi az ember a fel-alá gomolygó kéttucat gyereket, hogyan kell átlátni a káoszon, hol van a látszólagos zűrzavarban a rendszer. Több mint két évtizedig azt is gondoltam, hogy ez most már csak afféle fölösleges tudás lesz, amit felrakok egy polcra, hadd porosodjon meg pókhálósodjon, mert többé úgyse tudom mire használni – aztán amikor elő kellett venni, le kellett porolni, visszatért mind.

Motiváció nélkül nincs tanulás, és szerintem nincs tanítás se. Azt hiszem, engem az motivál leginkább, hogy segítsek a hallgatóknak összekötni az elméletet meg a gyakorlatot, és kialakítaniuk egy olyan rendszert, amelybe bele tudnak majd építeni minden új ismeretet és tapasztalatot. Piszok nagy ambíció meg nem kicsiny cél ez, sőt, talántalán még az is lehet, hogy csak egy jólfejlett téveszme az egész, és tulajdonképpen nem érek el semmit. A próbálkozást viszont nem tudom abbahagyni. Persze ez roppant fárasztó, és hatkor kell elindulni hozzá egy pocsékul töltött éjszaka után, és még másnap is nyöszörögni tőle, de hát hiába, nem tudom másként csinálni.

Mint a mellékelt ábrán látható, én továbbra sem azért öltözöm, hogy unatkozzak, ti viszont valószínűleg szintén nem azért olvastok őtözködős blogot, hogy unatkozzatok, úgyhogy ma rittyentek ide egy eská-bejegyzést is, mielőtt mindent ellepne a dudva, a muhar meg a pedagógusi küldetésnyilatkozatok.

Ugyan mindennap monitorozom az időjárás-jelentést, de ez lényegében nem jelent semmit, tegnap is majd megfőttem délután, amikor a buszra vártam, aztán két viharfronton is átvágtam menet közben a Dunakanyaron, és olyan szeles esőre értem haza, hogy ihaj. És természetesen mire becaplattam a házba, leellenőriztem a hat órája bugyogó csilit, enni adtam a macskáknak, és átvedlettem nyafogóruhába, már megint gyönyörűen sütött a nap, dupla szivárvánnyal meg mindennel, ami ilyenkor dukál.

A tegnap miatt amúgy még sokat fogok nyavalyogni, de leginkább majd a tavaszi félévben. Két új tantárgyat is hozzám vágott a sors, és ezúttal legalább azt nem kell elnyöszörögnöm, hogy “de hát én ezekről még az egyetemen se tanultam!”, mert speciel igen, viszont ezzel sem jutok sokra, mert az egyiket első éven, a másikat meg másodéven. Az utóbbi is ’97-ben volt, szóval képzelhetitek, mi mindent kell majd újratanulnom. Plusz még az összes többi merénylet, ami a tavaszi félévben várható, oááá.

Asszem most megint egy olyan időszak következik, amikor csak három napra merek előre tervezni, mert ha távlatában akarnám látni a dolgokat, inkább visszagurulnék az ágyba, és fejemre húznám a paplant. Mindehhez ráadásul ma reggel a szekrény is kifogott rajtam, pedig ki volt találva előre, mit veszek fel, de valamiért mégsem működött, most meg már késő újabb cuccokat ráncigálnom elő, hátha azok kedvesebbek lesznek. Ó, és a hajamat meg kellett mosnom, de az idő rövidsége miatt szárítanom is, úgyhogy most tényleg iszonyúan fel van robbanva, és konkrétan úgy néz ki, mint egy adag piros csepű. Ó, jaj, ó, jaj.

Na nem baj, lesz még szőlő meg lágy kenyér. (Anyám, a kovászt is meg kellett volna etetni.)

Természetesen arra is ma reggel kellett rájönnöm, hogy Nágyezsdát (ő a zakó) tragikusan kihíztam csöcsben, mert fogyás ide vagy oda, az maradt, amekkora volt. Bánatom óriási. Hol a nyavalyában találok én egy ugyanilyen jó szabású dohánybarna bársonyzakót?

Ma kivételesen nem reggelrohanós, hanem esterohanós napom van, a Kutatók Éjszakája című rendezvényen kell produkálnom magam egy olyan időpontban, amikor már fű se nő, a tikok meg mind alszanak. Remélhetőleg nem lesz a programban semminő csúszás, mert ha igen, akkor lekésem az utolsó előtti buszt is, ami hazahurcolhat. Abba pedig, hányan lesznek kíváncsiak 19:40-től egy olyan előadásra, amelyben arról mesélek, vajon hogyan jutottunk oda, hogy a 19. században alig néhány évtized alatt férfimunkából nőimunka lett a kisdedóvás, nem is merek belegondolni. Annyi biztos, hogy nincs nekem semmiféle indulhatnékom, érkezhetnékem se, és ebből ugyan nem fog látni semmit az az előreláthatólag féltucat ember, aki jelen lesz ezen az előadáson, de most istenbizony szívesebben maradnék nyafogóruhában a kanapén.

Mindehhez ma reggel megegzamináltattam fejemet a Repülő Kutatóval (hálistennek nem belülről, még csak az hiányzott volna), és ketten együtt arra jutottunk, hogy igenigen ideje már renoválni a pipirost. Úgyhogy sóhajtva és dirmegdörmögve nekiláttam, ennélfogva legalább ez már megvan.

Gondolkoztam azon kicsinyt, hogy milyen rémületes áutfitben induljak útnak, de aztán úgy döntöttem, megnézem, mire jutunk akkor, ha igazándisi hótunalmas tanerőként festek, és csak édes bülbül szavaim tudják ébren tartani a kései óra közönségét. Hívjuk ezt igaz kutatói elszántsággal véghezvitt kísérletnek.

Végre visszakaptam a fényzőgépem! A RK volt annyira cuki, hogy elment érte a javítóba, és hazahozta, mert ha nekem kellett volna szaladgálnom utána, talán csak jövő hétfőn lett volna belőle valami.

A rajzos felvonás meglehetősen tanulságos volt, nekem legalábbis mindenképpen az. Örvendezek ugyan annak, hogy még mindig van kedvem a rajzoláshoz (nagyon hosszú ideje nem gyakoroltam), nem is kellene teljesen abbahagynom, mert az embernek mindenre szüksége van, ami derűt hozhat magával. Ezzel szemben viszont, ha az ilyesmit muszájból kell csinálni, máris megette a fene az egészet, de legalábbis megcsócsálta és kiköpte. Az az átok idő, sosincs elég belőle semmire, arra meg pláne nem, hogy minden nap le tudjak ülni egy háborítatlan és lelkifurdástalan félórára, amikor csak én vagyok jelen, a papír meg a színes filctollak. Nyilván bennem a hiba, mindent akarok egyszerre (sőt, mindent is): írni meg tanítani meg nagyinégyzeteket meg pipiket meg párnahuzatokat meg időt a varrógéppel meg még valamit a tudományos pályán is, és ez így együtt nem nagyon megy. Pláne hogy nem akarok lemondani a pipikről meg párnahuzatokról meg a varrógépről meg most már a nagyinégyzetekről meg a rajzokról sem, ráadásul tanítani szeretek, a tudományos pálya pedig érdekes szlalomokat tartogat, és különben is, az utóbbi kettő nélkül felkopna az állam.

Úgyhogy most megyek is tanítani.

Sapkaidő meg csizmaidő van, plusz még “jaj-csak-ne-főjek-meg-délben” idő is, úgyhogy az őtözködésbeli kihívások továbbra sem nyugszanak, akár kell rajzolnom, akár nem.